A bajor-frank nyelvjárást beszélő eleki németek néphagyományainak gyűjtését az 1960-as években kezdte el Mester György- dr. Gunda Béla debreceni professzor biztatására. A munkában Banner József, a gyulai Erkel Ferenc Gimnázium tanára volt a kutatótársa.
Az akkor 60-70-80 éves elekiek rokoni-baráti társaságokban elevenítették fel emlékeiket munkáról, ünnepnapokról, régi szokásokról.
Az egyik fontos bázist a „Schlachter’s K’sellschaft”, Schlachter Ferencnek és feleségének rokoni és baráti köre jelentette.
Wittmann György ( a család megkülönböztető neve “Kroavr” / őszhajú a sok Wittmann család miatt) a Neue Zeitung 2016/26-os számában mesélt gyermekkora megpróbáltatásairól. Eleken született (1937) mint a szülei is: Braun Katalin (1911) és Wittmann Márton (1902). Az 1992-ben megalakult Eleki Németek Egyesületének alapító tagja.
1945-ben a szüleit Ukrajnába, Krivoj Rogba hurcolták “malenkij robot”-ra, őt magát 1946-ban a nagyszülőkkel Németországba üldözték. Ott csaknem öt évig élt öt különböző településen – más és más rokonoknál, u.i. a beteg nagyszülők az idősek otthonába kerültek. A nélkülözést és az éhséget is megismerte.
Németországban, balról: Emenet Erzsébet (Wittmann György unokanővére) kisfiával, Wittmann György, valamint a Zeitler család, Wittmann György korábbi nevelői
1951-ben jött a hír, hogy Magyarországon életbe lépett egy rendelet a családegyesítésről. Hat évvel korábban kellett elválnia szüleitől – hétéves kisfiúként -, de most már nem akart visszamenni.
De hogyhogy nem jöttek utána a szülők?
“Erre az ő történetük ad magyarázatot”- kezdi Gyuri bácsi. “Édesanyám gyerekként tanyán élt a pusztán. Iskolába is csak néhány hónapig járhatott, írni-olvasni a bátyjától tanult. 16 évesen már egy jómódú eleki család háztartásában dolgozott, akik a munkájával nagyon meg voltak elégedve.
Édesapám Eleken a géplakatos szakmát tanulta ki, és a Kismalomban dolgozott a Kétegyházi úton, ezenkívül nyaranta a gazdag Mahler család cséplőgépénél is.
Így biztos megélhetésünk volt, még ha nem is taroztunk a tehetősek közé.
Az 1930-as években ugyanis sok munkanélküli volt Eleken, különösen a napszámosok voltak nehéz helyzetben; sokszor voltak kénytelenek Budapesten vagy Németországban munkát keresni.
1945 januárjáig boldog gyermekkorom volt, édesanyám a háztartást látta el, így vele lehettem.
1945-47-ig aztán Krivoj Rogban a mezőgazdaságban kellett dolgoznia édesanyámnak, vagy a minusz 30-40 C hidegben csatornát kellett ásnia.
Édesapám egy lakatosműhelybe került ugyanitt. A rossz körülmények miatt mindketten megbetegedtek, édesanyámat két év után egy betegtranszporttal hazaküldték.
Édesapám olyan rossz állapotban volt, hogy a hazautazásra se volt képes, mindketten azt gondolták, nem találkoznak többet az életben.
1947-ben tehát édesanyám visszaérkezett Elekre, ahol senki és semmi nem várt rá: szülei és fia Németországban, a házunkban idegenek. Ismerősöknél talált menedéket, míg a település vezetőségénél el tudta érni, hogy a házunkat visszakapja. Hogy milyen állapotban? Kiégve, lepusztulva, üresen. Az ablakok, a padló, a gerendák hiányoztak – elhasználták tüzelőnek a beköltözők.
Lassan, ismerősök segítségével erőre kapott, s képes volt az újrakezdésre.
Egy évvel később meglepetésssel fedezte fel a hazaérkezők névsorában a férje nevét. Meglepetése még nagyobb volt, amikor a férje megérkezve könnyedén leugrott vagonból.
Hogy minek volt köszönhető az állapotában bekövetkezett pozitív változás? A kézügyességének. Amikor ugyanis a tábori konyhába egy gépet kellett készíteni a zöldségek aprítására, ő jelentkezett. A konyhán kapott bőségesebb ellátás volt a feltétele a munka elvégzésének, és ez mentette meg az életét.
De 1948-as hazatérése után nem akart Németországba menekülni, hogy ott újra éhezzen. A szüleim egyébként is csak később tudták meg rokonaik németországi lakhelyét.
Ekkor édesanyám egy másik asszonnyal, akinek a lányai hasonló sorsot éltek meg, mint én, felkerekedett, de csak az osztrák határig jutottak. Azokat az embereket, akik korábban a határon átkísérték a szökni kívánókat, ekkor már a rendőrség figyelte, és nem mertek vállalkozni az útra. Még szerencse, hogy nem kerültek börtönbe, és újra hazajöhettek.
Édesapámat ismét alkalmazták a malomban, a szüleim számára így bizonyos mértékig normalizálódott az élet, már csak én hiányoztam.
1951-ben életbe lépett a rendelet a családegyesítésről, és ők is megtették a szükséges lépéseket, hogy hazakerüljek.
Ismét Eleken. Balról Wittmann György, mellette édesanyja,Wittmann Mártonné Braun Katalin, Reibel Mihály esperes-plébános és az édesapa, Wittmann Márton (Reibel Mihály az 1930-as években parlamenti képviselő volt, a 40-es években a Hűséggel a hazához mozgalom szervezője, az 50-es évek végén a börtönben megkínozták.)
S hogy én hogy éltem meg mindezt?
Az utolsó nagynéninél jól éreztem magam, tehát inkább maradtam volna Németországban, ahol ekkorra már a körülmények is jobbak voltak. De megérkeztek a szükséges papírok, a holmimat – még az otthonról hozott ágyneműt is!- összecsomagolták, s mennem kellett a heidelbergi vasútállomásra. Egy táblával a nyakamban – rajta a nevem és úticélom – utaztam egyedül Berlin szovjetek által megszállt zónájába. Itt várt rám egy ember, a csomagomat leadta a megőrzőbe, s elvitt egy gyűjtőtáborba. No, itt tarka népség élt.: a hajléktalanoktól a hontalanokig mindenféle ember. Itt szállást és ellátást kaptam, s néhány napig várnom kellett, amig találtak valakit, aki szintén Magyarországra tart. Ő kísért aztán Budapestre, de a kalauz is figyelt rám.
A szüleim tudták, hogy úton vagyok, csak az érkezés idópontja volt bizonytalan. Édeanyám néhány napig várt rám Budapesten, de aztán vissza kellett utaznia, végül a nagynéném jött elém, s másnap az ő segítségével utaztam tovább Elekre.
Erre az útra máig emlékszem! Mindenütt hatalmas képek Leninról, Sztálinról, Rákosiról – Németországban ilyesmit nem láttam – de hát 1951-t írtunk!
1951. január 18-án kora reggel “csigatempóban” érkeztem meg Elekre egy marhavagonból átalakított vonatban.
Édesapám büszkén mutatta be kollégáinak hazatért fiát, aki áprilisban14 éves lesz!, de rám még további megpróbáltatások vártak.
Különösen nagy nehézséget okozott a nyelv, u.i. alig tudtam magyarul.
1946 előtt a gyerekek Eleken egymás között németül, ill. az eleki bajor-frank nyelvjárásban beszéltek, a románok és a magyarok is tudták ezt a nyelvet.
Amikor 1943-ban Eleken az első osztályt elkezdtem, német iskola volt itt, ahol megtanultam írni, olvasni. Németországban ez nagy előny volt a számomra, kikerülve ugyanazon az évfolyamon tudtam folytatni a tanulmányaimat, ahol Eleken abbahagytam.
1951-ben Németországból magammal hoztam a félévi bizonyítványom. Még szerencse, mert év végén Eleken a tanárok csak ugyanezeket a jegyeket tudták adni. Itt ekkor már csak magyarul folyt az oktatás, amit én alig értettem.
De még ennél is rosszabb volt, hogy a gyerekek csúfoltak hiányos nyelvtudásomért, furcsa kiejtésemért.
Németországban kezdetben “magyar cigányok”-nak csúfoltak bennünket. És ki és mi voltam itthon? – Mester György tanár gyakran a védelmemre kelt, elmagyarázta a gyerekeknek a helyzetemet. Aztán megtanultam megvédeni magam – már jó fizikai erőben voltam.
“Szokatlan helyzetem” következménye volt az is, hogy sehova nem vettek fel ipari tanulónak, nem tanulhattam szakmát.
Az első “hivatalos “ munkahelyem az útkarbantartónál volt; a Kétegyházi úton az eperfákról kellett összeszednem a hernyókat.
Segédmunkásként dolgoztam aztán a mezőgazdaságban, később a téglagyárban. Itt olyan nehéz fizikai munkát végeztem, amit 16 évesen nem is lett volna szabad rámbízzanak. De jól megfizették, s nekünk édesanyámmal kellett a pénz, mert 1951 októberétől én lettem a családfenntartó, ekkor ugyanis meghalt édesapám.
1954-55 telén nyílt először lehetőségem, hogy szakmát tanuljak.
Szabó Imre ácsmester mellett lettem tanuló, és 20 éves voltam, amikor mint ács és asztalos megkaptam a mesterlevelem. Ezt a szakmát gyakoroltam egészen 1997-es nyugdíjba vonulásomig.
S hogy sajnálom-e, hogy 1951-ben nem maradtam Németországban?
Kezdetben talán sajnáltam, de amikor 1967-ben a feleségemmel Németországba utazhattunk rokonlátogatóba, visszajöttünk, pedig akkor még nem volt gyerekünk, akit itthon hagytunk volna.
S ma már midenem itt van: : a családom az unokákkal, a házam, a hazám…
Wittmann György és neje Ament Anna népviseletben, indulóban a svábbálra
Németországból a következő gyerekek tértek vissza Elekre:
Klassentreffen /osztálytalálkozó 2010 Maria Waschik (stehend) die 1. links /Balra az elsó az álló sorban
A Neue Zeitung 2017/30-as számában jelent meg Marika Beck, vagy ahogy diákkorunkból ismertük, Waschik Manci történetének első része. A folytatás a Deutscher Kalender 2018-ban lesz olvasható.
„Ich wollte nicht von hier weg. Ich wollte von hier sein, ich wollte ungarisch sein…“
Die Geschichte von Maria „Manzi“ Waschik aus Elek
Die Deutschen in Elek mussten im 20. Jahrhundert einen doppelten Schicksalsschlag erleiden: nach der Verschleppung zur Zwangsarbeit in die Sowjetunion 1945 kam 1946 die Vertreibung nach Deutschland.
Was für Folgen diese Ereignisse auch auf das Leben der Nachkriegsgeneration haben konnten, zeigt der Lebensweg von Maria Beck (geborene Waschik), wohnhaft seit 1965 in Stetten (Ortsteil in Leinfelden- Echterdingen in Baden-Württemberg) in der BRD. Bei unserem erfreulichen, zufälligen Treffen auf dem 71. Kirchweihfest der Eleker am 2. Juli 2016 in Leimen-St. Ilgen kam Maria Beck zuerst die Idee, über ihre Kindheit in Elek zu erzählen. Das darauf folgende Klassentreffen in Elek gab den entscheidenden Anstoß, ihre Lebensgeschichte zusammenzufassen, und über ihre neue Heimat, neue Familie, das Heimweh, die „Muttersprachen“, über die doppelte Identität und den Spracherwerb ihrer Kinder offen zu reden.
„Das Datum 27. 03. 1965 hat sich sehr stark in mein Gedächtnis eingeprägt, an diesem Tag musste ich Elek verlassen. Ich wollte von hier nicht weg, ich war 15, ging seit einem halben Jahr aufs Gymnasium, war eine eifrige Schülerin, wollte später Lehrerin werden. Ich hatte meine Freunde hier, habe mich hier einfach wohl gefühlt. Ein Widerstand wuchs in mir und ich habe fast verhindert, dass wir mit meinen Eltern nach Deutschland auswandern können, als ich unsere Reisepässe verbrennen wollte.
In unserer Wohnküche, wo man im Herd mit Maisstengeln heizte, hatte ich schon oben die Ringe abgenommen – mit den Pässen in der rechten Hand –, in diesem Moment kam meine Mutter herein…
1. Klasse 1956-57 in der Grundschule Elek. Maria Waschik in der knieenden Reihe rechts von der Lehrerin Radnai Lászlóné, sie hat ihre Hand auf der Schulter von M. W. (Nach 1946 kamen aus 28 Orten Familien nach Elek, deswegen ist die Klasse so groß.)
Was der Grund für unsere Ausreise war?
In der Waschik-Familie war ich das vierte Kind: Die erste Tochter Elisabeth ist verstorben. Mein um zehn Jahre älterer Bruder war fünf, da wurden meine Eltern zur Zwangsarbeit in die Sowjetunion nach Krivoj Rog verschleppt. Ein Jahr später wurde er mit den Großeltern nach Deutschland vertrieben.
Meine Eltern konnten erst im Juli 1947 krank und abgemagert nach Elek zurückkehren, wo sie niemanden aus der Familie wiederfinden konnten. Aber mein Vater wollte nicht nach Deutschland weitergehen.Um diese Zeit kam meine zweite Schwester – wieder Elisabeth genannt– zur Welt, sie lebte aber nur zwei Wochen.
Am 23. Mai 1950 wurde ich als viertes Kind geboren.
Meine Eltern haben versucht, meinen Bruder nach Ungarn zurückzuholen, mit zwölf hätte er kommen können – da haben aber die Großeltern geschrieben, er wolle es nicht mehr, er habe sich da eingelebt.
So stellten meine Eltern den Antrag um eine Ausreisegenehmigung nach Deutschland wegen Familienzusammenführung.
15 Jahre lang ist meine Mutter jedes Jahr nach Budapest gefahren, um diese Gelegenheit zu erledigen, bis es ihr 1965 gelang. Mein Vater hat damit nicht gerechnet – er hoffte nicht auf den Erfolg dieser Aktion, und hatte sowieso einen Groll auf meinen Bruder, dass er nicht nach Ungarn kommen wolle. Meine Mutter aber wollte ihren Sohn wiederhaben, egal wie.
Als wir in Stetten angekommen sind, kam die große Enttäuschung: Mein Bruder lebte nicht mehr dort, er war nach Kanada ausgewandert, hat dort geheiratet. Erst drei Jahre später, 1968, habe ich ihn das erste Mal im Leben getroffen, darauf folgten noch fünf kurze Besuche.
Erst 1993 konnte geklärt werden, warum er nicht nach Ungarn zurückgekehrt ist: er wusste von der Aktion der Eltern gar nichts, die Großeltern haben es ihm einfach verschwiegen. Er ist in dem Glauben aufgewachsen, dass die Eltern nichts von ihm wissen wollten.
Um diese Zeit war er schon schwer krank, und es ist gut, dass diese Spannung zwischen Eltern und Sohn gelöst werden konnte, bevor er ein Jahr später aus dem Leben schied.“
Wie Marika Beck- Waschik in der neuen Heimat Fuß fassen konnten, wann sie sich da erst zu Hause fühlte, wann und warum sie die ungarische Staatsbürgerschaft wieder beantragt hat, folgt im Deutschen Kalender 2018.
A Deutscher Kalender 2017- ben jelent meg az eleki Wittmann György ill.szülei történetének folytatása német nyelven. A későbbiekben a magyar fordítást is mellékeljük.
Az 1. rész 2016-ban a Neue Zeitungban jelent meg, ill. az alábbi linkek alatt olvasható – magyarra fordítva is :
Az idén március 22-re eső böjt közepi ünnep (“Mitte in der Fasta”) jó látogatottsággal zajlott le. Az eseményről bővebben (német nyelven) az Eleki Németek Egyesülete honlapján lehet olvasni.
A mulatságot hagyományosan az óvodában is megtartják. Az eleki közösségi tévéstáb jóvoltából két videofelvétel készült a rántotta ünnepéről:
Óvodai Mitte in der Fasta 2017
Mitte in der Fasta az eleki németek közösségi házában (Leimen-Haus):
G. Fabulya Éva “Viszik a németeket” (auf Deutsch “Die Deutschen werden weggebracht”) c. könyvének bemutatóját az eleki Reibel Mihály Kultúrház földszinti kis termében tartották március 17-én 17 órakor.
Mivel a vendéglátók és az esemény két főszereplője, G. Fabulya Éva szerző és Klemm Tamás szerkesztő egyaránt alulbecsülte a lehetséges érdeklődők létszámát, menet közben még jócskán kellett székeket hozni a terembe, hogy a több mint ötven, Elekről és környékéről érkezett vendég számára elegendő helyet kínálhassanak.
A publikum egy része, balról a negyedik Finta Elekné Lujza néni, aki az egyik, a könyvben megszólaló személy.
Az első előadást a szerző tartotta azokról az eseményekről és okokról, amelyek a II. világháború után az elekiek számára az ukrajnai kényszermunkához vezettek. Utána Klemm Tamás, a könyv kiadója mesélt a könyv keletkezéséről, és eközben még olyan, a saját családjához tartozó személyeket is említett, akik ugyan a könyvben nem szerepelnek, de ott voltak az ukrajnai munkatáborokban, és élményeik személyes indíttatást jelentettek számára a könyv elkészítésében való együttműködésre. Olyan titkokat és érdekes tényeket is bemutatott a vendégeknek, amelyek részben nem olvashatók a könyvben.
A jelenlévők az első és a második előadás alapján is érdekes kérdéseket tettek fel, és élénk beszélgetés alakult ki. Régi történetek keltek új életre vagy más megvilágításba.
G. Fabulya Éva szerző és Klemm Tamás, kiadó és szerkesztő
Lehetőség volt a könyvek megvásárlására is, mellyel szívesen éltek is a vendégek.
A német kiadás a “Die Deutschen werden weggebracht” cím alatt elérhető a német nyelvű könyvkereskedelemben Európa-szerte.
Császárné Sólyom Judittól érkezett a hír, hogy 2017. február 3-án Debrecenben elhunyt az Elekről származó Dr. Hauck Mátyás biokémikus, a Debreceni Orvostudományi Egyetem nyugdíjas adjunktusa. Gyermekkorát Eleken töltötte, itt járt általános iskolába, a Békéscsabán tett érettségi után került Debrecenbe.
Szülei, Hauck Mátyás és Walthier Izabella 40 évig voltak Elek nagy tiszteletben álló tanítói.
Hauck Mátyás és Walthier Izabella sírja az eleki temetőben
Azt viszont már kevesen tudják idősb Hauck Mátyásról, hogy 1945-ben önként csatlakozott a “malenkij robot”-ra a Szovjetunióba hurcolt elekiekhez. Mint a “Húséggel a hazához” mozgalom vezetője kötelességének érezte, hogy osztozzon az elhurcoltak sorsában. A munkatáborban is bátorította és arra ösztönözte az embereket, ne hagyják el magukat, ne adják fel a reményt.
Fontos szerepük volt a táborban a közös énekléseknek, a zenének.
Hauck Mátyás fiatal korában tagja volt az Eleki Diák Jazz-Bandnek is, erről egy következő írásban szólunk bővebben.
Hauck Mátyás éa az eleki Diák Jazz-band az 1930-as években
Az alábbi írás a Neue Zeitung 2016-os karácsonyi számában jelent meg. Magyar fordítását is mellékeljük – a 2. Világtalálkozó programjával és fényképekkel kiegészítve.
Az elekiek (világ-) találkozói
A magyarországi németek identitásának megőrzése nagy mértékben függ attól, hogyan alakulnak a kapcsolatok az elűzöttek és a Magyarországon maradtak között
Elek története jól példázza, hogyan alakult ki a 60-as évek magánlátogatásaiból a baráti találkozók hagyománya, az “ Eleki Világtalálkozó “ .
Mi a helyzet ma és mi várható a jövőben?
Levélváltás természetesen már az 50-es évektől volt a kettészakadt családokban, de az első “autós vendég” csak 1963 pünkösdjén érkezett Elekre. Josef Niedermayer családja Weilerből tette meg a hosszú utat egy bogárhátú VW -val, mert a házaspárt hajtotta a honvágy és a szándék, hogy tíz éves fiuknak megmutassák, hol volt egykor az otthonuk.
A látogatás némi félelemmel és szorongással volt vegyes; Niedermayerné Japport Franziska – mint meséli – minden apró zajra felriadt éjszakánként. A rokonok, barátok örömmel fogadták őket, de a település új lakói inkább bizalmatlanul, irígykedve.
Otto von Habsburg díszvengégekkel és a Heimatkomitee tagjaival, Gerolzhofen, 1984. május
1984-ben Bajorország egyik alsó-frank településén, Gerolzhofenben különleges ünnepségre került sor: 260 évvel korábban innen vándorolt ki 13 család a Magyar Királyságba, az elvadult eleki pusztaságba.
Az ünnepség résztvevői közt volt Otto von Habsburg mint az Európa -Parlament képviselője, Dr. Hans Sauter a Kiteleptett Magyarországi Németek Szövetségének képviseletében, valamint Németországból és a Tengerentúlról több, mint 700 egykori eleki.
Elekről egy 51 fős delegáció érkezett, élén Szántó István tanácselnökkel. Otto von Habsburg magyar nyelven fordult az elekiekhez.
Az élmények hatására Szántó István javasolta a németországi Heimatkomiteenek, rendezzenek Eleken világtalálkozót.
1990-ben került sor az első Világtalálkozóra, 2016-ban már a 13.-t rendezték.
Több nagyszerű alkalmat lehetne említeni, de a legtöbb vendég talán az 1994. augusztus 4-7-ig a tartó 2. ünnepségsorozaton vett részt. Ahogy Josef Schneider (Crailsheim) írja:
“A honfitársak közelről és távolról, az USA-ból, Kanadából, Ausztráliából, Németországból és Magyarország sok vidékéről gyűltek össze, hogy együtt ünnepeljünk.”
A 2. Világtalálkozó programja
A temetőben felszentelték a Háborús hősök emlékművét, “Elekért” érdeméremmel tüntették ki postumus Dr. Csepregi Imrét és Dr. Mester Györgyöt, valamint Radványi Györgyöt és Josef Schneidert (Crailsheim), aki nagyon sokat tett az első világtalálkozó sikeréért.
Josef Schneider és ifj. Mester György a díjátadón
A német nyelvű katolikus mise, a hagyományos svábbál, úgyszintén a vendégek ünnepélyes bevonulása hintókon a város határától, ünnepi beszédek, koszorúzások képezték és képezik ma is az ünnepi program gerincét.
Sajnos az eleki lakosok egy része máig kivülállóként tekint ezekre a találkozókra, olyan programok, amelyeken közösen vennének részt a helybeliek és a vendégek, kevéssé alakultak ki; az utcán – a vendégeket leszámítva –szinte csak a magyar nyelvű beszélgetést hallani.
Dolgozik az Elek-TV. Klemm Tamás riportot készít Mester Györgynével és fiával 1994-ben
Ahhoz, hogy a jövőben is fennmaradhasson ez a szép helyi esemény, az ifjúságot kellene megnyerni. Ha a gyökereiket tekintve több nemzetiségű elekiek felélesztenék, megtanulnák, egymásnak továbbadnák elődeik nyelvét, kulturális hagyományait, táncait, valami egyedien színes közösséget teremthetnének. Persze, csak akkor, ha mindez a hétköznapok részévé válhatna.
A testvérvárosi kapcsolatok Gerolzhofennel, Leimennel, Laudenbach-hal jó alkalmat teremtenek a német nyelv gyakorlásához, kulturális utazásokhoz, mint ahogy a Dr. Mester-György Általános Iskola tanulói már többször részt is vettek csereprogramokon.
A Kiűzetési emlékműnél a Dr. Mester György Általános Iskola tanulóinak ünnepi programja 2016-ban
A laudenbachi “Elekiek Kulturális Egyesülete” – köszönhetően fáradhatatlan vezetőjének, Joschi Amentnek – látogatókat, utazásokat szervez a találkozóra Németországból. De az utóbbi években a közeli Romániából és Szlovákiából is érkeztek vendégek.
Így bízhatunk benne, hogy 2018 -ban is sor kerül Eleken a baráti találkozóra, még ha nem is “az egész világból” érkeznek a résztvevők.
A 13.Világtalálkozó programjai, a róluk készült videók megtekinthetők:
elekfoto 