Az eleki Niedermayer Miksa és Zielbauer Terézia igencsak embert próbára tevő időszakban kelt egybe. Első gyermeküknek, Ernőkének sem tudtak sokáig együtt örülni, mert közbeszólt a történelem. A férj bevonulása után alig pár hónappal, 1943. január 16-án, 26 évesen hősi halált halt az oroszországi Ilinkánál. Felesége csupán 23 éves volt akkor.
Niedermayer Miksáról tudomásunk szerint nem maradt fenn katonai fénykép, így most csupán ismeretlen magyar honvédekről és tiszteseket megörökítő fotókat tudunk közölni, akik valószínűleg a keleti fronton harcoltak az akkori szövetségesekkel együtt a szovjetek ellen.
Valószínűleg sok eleki honvéd is hasonló körülmények között szolgált a fronton valahol a nagy OroszországbanAz egyik közölük akár Niedermayer Miksa is lehetett vona
Az egyik leveléből tudjuk, hogy aknavetős kiképzést kapott Rozsnyón, de a géppuskázókhoz került.
“Mit csinál a kis Ernő…”“Mi újság van még otthon?”
Az 1942. május 16-án írt leveléből sok mindent megtudhatunk a frontra való kimenetel előtti helyzetéről.
Vásárhelyi Vera magyarul írt könyve 1988-ban Rómában jelent meg
A lőkösházi Vásárhelyi Vera (1922-2000) élete gyakorlatilag akkor eldőlt, amikor 1942-ben hozzáment az akkori miniszterelnök, Kállay Miklós (1887-1967) fiához, Kristófhoz (1916-2006). A háború után számukra csak az emigráció maradt.
A felújított Vásárhelyi-Bréda-kastély 2013 októberében
Ebben az időszakban Vásárhelyi Vera jelentős közéleti szerepet vállalt a férjével együtt, sőt, könyveket is írt, de mivel a politikai nézetei szemben álltak az akkori hivatalos Magyarországgal, a külföldön megjelent művei csak 1990 után váltak hozzáférhetővé a hazai olvasók számára.
A wikipédia szerint Vásárhelyi Vera 1978-ban megkapta a nyugati magyar szerzők munkásságának elismeréseként alapított, és 1973-79-ig létező Sík Sándor Irodalmi Díjat.
Ma konferenciateremként funkcionálEgy másik szépen rekonstruált kastélybelső
Mi nem régen jutottunk hozzá a Rómában 1988-ban megjelent Skorpió hava című 45 oldalnyi terjedelmű önéletrajzi ihletésű könyvéhez, ami több szempontból érdekes lehet egy mostani eleki olvasó számára is.
Mivel Vásárhelyi Vera 1922-ben Lőkösházán született, részletesen ír a lőkösházi (akkor Elekhez tartozott) emlékeiről, így akarva, nem akarva bepillantást nyerhetünk egy vidéki nemesi család életébe is, amelyről eddig jóformán semmit sem tudhattunk. A kötet Megyeri Anikónak (Vásárhelyi-Bréda-kastély, Lőkösháza) köszönhetően az eleki városi könyvtárban is megtalálható.
A trianoni békediktátum következtében többek között Arad vármegye is elveszett, illetve majdnem, hisz az eleki járás fele Magyarországon maradt, így 1920-23-ig, vagyis egy viszonylag rövid ideig Elek Csonka-Arad vármegye székhelye volt.
Az egykori vármegyeháza 2013 nyarán
Az egykori megyeháza ma szociális otthonként működik.
A jeles eseményre utaló emléktábla az épületen már 15 éve!
1998. március 15. óta emléktábla is utal erre a nem mindennapi történelmi “közjátékra”.
Az egykori eleki vasútállomás távolról nézve 2013 nyarán
A helyszín kiválasztásánál bizonyára meghatározó volt a vasútállomás közelsége is.
A Brandt-Stöckl-féle “zöld könyv” szerint az épület eredetileg községi árvaháznak épült, de általában kihasználatlanul állt, mivel nem nagyon voltak rászoruló árvák Eleken. Az I. Világháború idején egy ideig tábori kórház is működött benne. (K.T.)
1923-45-ig Csanád vármegyéhez, utána pedig Békés megyéhez csatolták Eleket, de tudomásunk szerint sohasem tartottak erről népszavazást.
Nyelvtanulás anyanyelvi környezetben, hozzá új tapasztalatok, élmények, barátok – melyik diákot ne vonzanák ezek a lehetőségek?
Az ötlet viszont sokkal régebbi, mint gondolnánk. A soknyelvű Osztrák- Magyar Monarchiában már a 19. században is „divat volt” cseregyereket fogadni. Iparos és parasztcsaládok rövidebb-hosszabb időre más vidékre küldték tanulni gyerekeiket, hogy a magyar, német, szlovák nyelv elsajátítása mellett a mesterségek tanulásában is új tapasztalatokat szerezzenek. (1.) A családok persze előzetesen megismerkedtek egymással.
Az 1960-as évek derekán az egyéni utazási lehetőségek meglehetősen korlátozottak voltak. Nyelvtanulás címén levelezni lehetett más országbeli diákokkal. A Világ Ifjúsága című lapban például rendszeresen közölték levelezni vágyó fiatalok címét.
Olykor azért sor került egy-egy külföldi diákcserére, személyes találkozásra is.
Az 1966-os év július-augusztusa az Eleki Gimnázium sok tanulója számára lázas készülődéssel, majd hosszú utazással, vendégeskedéssel és a vendégek fogadásával telt; a Lipcse / Leipzig közelében fekvő kisváros, Dahlen diákjaival kölcsönösen meglátogatták egymást.
Ma már homályba vész, hogy is jött létre ez a kapcsolat az akkori NDK („Német Demokratikus Köztársaság”) szász kisvárosával. Talán a két TSZ vezetőségén keresztül?
Annyi bizonyos, hogy az eleki diákok oda-vissza kb. 3000 km-t utaztak, sok mindent megnéztek; a vendéglátók ugyanis még a Keleti-tengerhez (Ostsee), a Rügen sziget csúcsán fekvő Wiekbe is elvitték őket.
Dahlen, 1966
S hogy milyen emlékek maradtak erről az útról 47 év távlatából?
Az egész napos vonatozás után hajnali érkezés az óriási lipcsei pályaudvarra. Hogy a dahleni csatlakozásra várva kicsit felmelegedjünk, a Vöröskereszt „Pfefferminztee”-vel (fodormenta tea) kedveskedik. Máig felejthetetlen (?) az íze!
Barátságos fogadtatás Dahlenben, némi pihenő után kirándulások:
Drezda/Dresden: Még a 2. világháború sebeit viselő, szürke, lehangoló kőrengeteg, nagyon sok romos épülettel – „történelmi lecke fiúknak/lányoknak”.
Potsdam, Sanssouci Nagy Frigyes nyári rezidenciájának a parkjában az “OrangeriePotsdam, Sanssouci – a kastély parkja
Kelet- Berlin,Treptow-park
A város központjában az Alexanderplatz az S-Bahn-nal
és az újonnan épült Tanárok Házával (Haus der Lehrer -1.kép) Itt vacsoránkat is „elköltjük”: „Kartoffelsalat mit Würstchen” (hideg krumplisaláta virslivel) – szokatlan, új íz. De legalább ilyen maradandó gasztronómiai élmény az út során többször is „terítékre kerülő” főtt krumpli hússal és „generalszósz”-szal!
Újabb hosszú buszozás után végre itt a tenger! Kicsit hideg (16-17C’), ezért csak a lábunkat áztatjuk benne, de a látvány gyönyörű!
Szállás Rügen szigetén, Wiekben, egy „Oberschule”tornatermében. Remek hangulat!
A visszaút még vidámabban telik, hisz velünk tartanak új barátaink, hogy ők meg Magyarországgal ismerkedjenek.
Eleken a kollégiumban laknak. Gyulára, Békéscsabára, Szegedre kirándulunk velük, jókat bulizunk. Hazafelé utazva Budapestet is megtekintik.
A dahleni Karin Körnnel (a képen középen) máig megmaradt a barátság.
1. Kósa László: Gyermekcsere és nyelvtanulás. In Nemesek, polgárok, parasztok Osiris Kiadó, 2003
Eleken az I. világháború idején is volt szovjet parancsnokság. Ezt egy nemrég előkerült 1928-as pecséttel ellátott hivatalos felszólítás is bizonyítja.
A pecséten kissé homályosan, de még olvasható “Arad Vármegye Pusztaottlaka Község 1928”.
A fenti címet Sopron viseli, mivel lakói 1921 decemberében – az 1920. június 4.-i trianoni békediktátumot követően – szavazással döntöttek arról, hogy nem Ausztriához, hanem Magyarországhoz kívánnak tartozni.
Került-e vajon Elek lakossága is hasonló helyzetbe, hiszen a trianoni döntés az ő életükben is mérföldkő volt?
„gazdaságföldrajzi helyzete gyökeresen megváltozott. Az ország belsejében fekvő községből határ menti település lett, az Arad-Csanád Egyesült Vasút kétegyházi szárnyvonalának végállomása. Piacainak felét elvesztette, kiszakadt Arad, Nagyvárad vonzáskörzetéből.”A főispáni és alispáni hivatalnak Elek község 1923-ig, a csonka vármegyék egyesítéséig adott otthont.” (1.)
Arad-Csanád-Torontál egyesített vármegyék térképe Kogutovicz: Megyei térképek
Mit is jelentett mindez az itt élők számára? Az alábbi dokumentum másolata csak egy “apróbb” új kötelességről tájékoztat.
A földművelésügyi miniszter 1921-es utasítása az állatok forgalmával kapcsolatban
A fentebb idézett kötet tanulmányai viszont részletesen beszámolnak azokról a veszteségekről, melyek az eleki gazdákat, a környékbeli földtulajdonosokat, így pl. Gávai Gaál Jenőt is érték.Egy korabeli levél tanúsága szerint szakértelme, no és a személyes érintettsége alapján
„Aradvármegye állandó választmánya 1920-ban határkiigazítási munkálatoknak a vármegyét illető része elkészítésére Méltóságos Dr. Gaál Jenő főrend, műegyetemi tanár urat bízta meg, ki ezen munkáját hű segítőtársával Vásárhelyi Dezső birtokos urral hazafiságtól áthatva nagy tudásához méltón legilletékesebb körök elismerését is kivívva el is készítette”(2.)
A vármegye vezetői bíztak a komolyabb határkiigazítások lehetőségében, amit a Szövetséges és Társult Hatalmaknak a békefeltételek kísérőlevelében kilátásba helyeztek. Mint utóbb kiderült, csalódniuk kellett.
Békés Vármegye térképe Kogutovicz: Megyei térképek
A címben szereplő kérdőjel viszont arra vonatkozik, vajon hogyan vélekedtek az emberek a hovatartozással kapcsolatban.
A Gyulai Levéltárban található magánlevelek tanúsága szerint az elekiek egy központi kérdőív kitöltésével vallhattak arról, melyik országhoz szeretnének tartozni. Gávai Gaál Jenő javaslatára Gyulával, Csabával való szoros kereskedelmi kapcsolatukat hangsúlyozták a Magyarország melletti döntés egyik indokaként.
A Polgári Fiúiskola
Egy legenda szerint viszont, mely generációkon át tovább élt, sőt szájhagyomány útján talán még ma is terjed, valamint a „Zöld könyvben”(3.) is olvasható, az elekiek maguk vették kezükbe sorsukat. Különvonattal Aradra utazott 400 fő, hogy kérésüket előadják a Szövetséges Hatalmak ott székelő parancsnokságán. Állítólag szóba került a népszavazás lehetősége is.
A történet szerint egy Franz Schneider nevű fodrásznak volt fontos szerepe a francia Berthon ezredes meggyőzésében. Schneider úr Párizsban tanulta a fodrászmesterséget, s jól beszélt franciául. Őt vitték magukkal tolmácsnak. Ezen verzió szerint Elek és Almáskamrás így maradtak Magyarország területén.
A Polgári Lányiskola
Az elkövetkező évek nem teltek tétlenül, olyan fontos közintézmények épültek Eleken a 20-as években, melyek sokáig meghatározták a település arculatát: 1920-ban a Polgári Fiú- majd 1924-ben a Polgári Lányiskola, 1923-ban a Kultúrház létrehozásáról született döntés.
Az eleki Művelődési Ház ma Reibel Mihály nevét viseli
1924-ben ünnepelték Elek betelepítésének 200 éves évfordulóját.
Ezen a karácsonyon borította először fénybe a közvilágítás a község utcáit, miután 1922-ben a vasútállomás közelében az első villamos művet is megalapították a hozzá értő iparosok.
Kocsor János: Elek története a két világháború közt. Tanulmányok Elek történetéhez II. 85.o.
Részlet az Arad vármegyei helyettes alispán 1921. okt. 14.-én Eleken írt leveléből – a Makón székelő főispánhoz címezve
Johann Stöckl- Franz Brandt: Die Geschichte der Gemeinde Elek in Ungarn, 93.o.
Schriffert Antal, a gyulai “Talicskás ember” (1912-1993)
Gyerekkori emlékeket idézett fél a gyulai honlap története a pont húsz éve elhunyt Schriffert Antal úrról, akit a legtöbben “a talicskás” néven ismertek. Sorsa hasonló volt az eleki németekéhez: a háború után kényszermunka-táborba került, ami mély nyomot hagyott lelkében. Az őt nem ismerők számára esetleg ijesztőnek tűnő rongyos külseje tudatos döntés eredménye volt, mivel megfogadta, hogy addig fog rongyokban járni, amíg az orosz megszállók hazánkban vannak. Története elolvasható a gyulai honlapon itt: www.gyulavaros.hu/objektiv-nelkul/schriffert-ur-a-gyulai-talicskas-ember
Ezt a különleges dokumentumot Császárné Sólyom Judit gyűjteményéből közöljük, köszönet érte.
Engelhardt János bevonulása, 1916.
Egy eleki hentes, Engelhardt János pontosan 97 évvel ezelőtti bevonulásakor írta ezt a szöveget vásárlóinak. A szöveg a következőképpen szól:
“Bevonulásomkor a Nagyérdemű vevőimnek figyelmébe
Elek, 1916. II. 28-án
A mester bevonult és annak hiányában az üzlet zárva marad addig míg egy jobb kor felderül, és ha a Jóisten is úgy akarja, akkor ezen mostani világ háború dúlása után, mint egy jó gazda az eke szarvát, én is szerszámmal a kezemben iparkodni fogok a régi, még életben levő vevőimet, valamint azokat is, akik ezidejütt a 21 évi működésemet még nem ismerték, hogy meghódítsam üzletemnek.
Bár szerencsére Eleket nem érte bombatámadás a háború során, tőlünk nem túl messze sajnos sokakat elért a végzet.
A II. világháború ideje alatt több alkalommal is keresztül repültek angolszász bombázók Békéscsaba felett. Hivatalos források szerint a város bombázásakor (1944. szeptember 21.) az olaszországi bázisukra visszatérő repülőgépek szinte biztos, hogy érintették településünket.
Sokaknak már csak pár másodperc volt hátra….A tragédia beteljesedett.
A második képen jól láthatóak a Szarvas felől két hullámban támadó bombázók „kondenzcsíkjai”.
A „Nagy gyep” (hivatalos nevén a Szikmező) mindig is fontos szerepet töltött be a település életében. Itt rendezték a lóversenyeket és ide hajtották ki az állatokat legelni. A világháború előtt sok gyermek találkozott és játszott a gyepen, míg vigyáztak az állatokra.
Ez mára megváltozott, de még mindig megéri szép időben sétálgatni és gyönyörködni a természet szépségeiben. Viszont ezen értékek mellett itt a múlt emlékei furcsa elegyet alkotnak, van „ezer éves” gulyakút és „modern” krosszpálya is.
Az egyik sétám alkalmával meglepődtem, amikor rátaláltam egy szép állapotban megmaradt lövészárokra.
Még ma is jól látható a lövészárok tipikus „cikk-cakk” vonala.
Egy kis kutatás során kiderült, hogy ezt a lövészárkot a háború után ásták, amolyan gyakorlási céllal. Valószínűleg az 1950-es évek első felében használhatták.
Az árok léte mára feledésbe merült. De mivel a gyepet nem művelik, így szép állapotban megmaradhatott, tanúságaként annak, hogy hogyan kell egy lövészárkot szakszerűen, a hadászati előírásokat betartva elkészíteni. Reméljük sosem kell majd használni.
Szállás Rügen szigetén, Wiekben, egy „Oberschule”tornatermében. Remek hangulat!
elekfoto 