Kategória: Rapajkó
Kategóriák
Bélyeg nyelv
Érdekes a képes- és levelezőlapok világa. Egy levél már sokkal nagyobb súllyal bírt ezeknél a postai küldeményeknél, ezért a fiatalok régebben nem nagyon engedhették meg maguknak, hogy csak úgy levelezgessenek bárkivel. Bizony akkor más idők jártak.
Egy-egy képeslap még úgymond “belefért”. Így a titkos üzeneteket is úgy kellett elrejteni
ezeken a tenyérnyi helyeken, hogy azt “illetéktelenek” (pl: postások, szülők) ne tudják elolvasni. Természetesen ezen a téren is találékonyak voltak az őseink.
2011 nyarán fedeztem fel az eleki temetőben egy szerényen meghúzódó síremlékegyüttest.
Az egyik sírkő hátoldalán a következő felirat olvasható:
Itt nyugszanak
Báró
Tomassich Miklós
1769-1848 és neje
györöki
Edelpacher Antónia
1777 – 1829 gyermekeik
Miklós, Károly, Klára és férje Bíró Imre, valamint Imre, a család utolsó sarja és neje Zettykó Anna s ezek gyermekei Ilona és László.
Holttestük maradványait lökösházi volt birtokukról kegyeletes lélekkel e helyre hozatta 1931. szept.2-án dédunokájuk: gávai Dr. Gaal Jenőné szül. Varjassy Lenke
Különleges családi dokumentumot bocsátott rendelkezésünkre Tóthné Müllek Ágnes.
Édesanyja, Niedermayer Irén (később Müllek Antalné Nádor Irén) 1942. október 24-én tábori postai levelezőlapot írt testvérének, Niedermayer Miksának az orosz frontra.
1942. okt. 24.
Tisztelt Szerkesztőség!
Eleki gyermekkorom legkedvesebb képe a mellékletben szereplő óvodai
csoportkép.
Kató óvó néni tanította be nekünk (azt hiszem) a karácsonyi műsort, amelyről
a kép készült. A Hősök útján volt az óvoda. Sok arcra emlékszem, a nevekre
kevésbé, de biztos vannak még Eleken, akik magukra ismernek.
A bal szélen Gáspár Etelke (Bimbi), előtte az egyik Kemenes kislány, a jobb
szélen Szigeti Klári van. Én a sötét csokornyakkendős (matrózinges) kisfiú
(úgy emlékszem Csapó Miki) párja vagyok a középvonaltól jobbra (Orosz Anna).
Ez az előadás 1948-ban lehetett.
Azt énekeltük:
“Kiskefe, poroló, tollseprű.
Szobalánynak lenni nem könnyű.
Az én nevem máskép szobacicuska.
Megterítek s készen van az ozsonna.”
… és táncoltunk hozzá.
Szeretettel küldöm.
Boldog, békés új esztendőt kívánok: dr Bagyinszki Jánosné (dr Orosz Anna)
Ezen levéllel együtt természetesen egy fotó is eljutott hozzánk, így örömmel teljesítjük dr. Orosz Anna kérését.
Köszönjük.
Rapajkó Tibor
Egy nagyszerű barát, remek tudós és kedves tanár kolléga távozott tőlünk Rapajkó Tibor személyében. Rövid betegség után jött a sokkoló hír: Tibor február harmadikán elhunyt.
Szinte a kezdetektől érdekes forrásokkal, adatokkal segítette az elekfoto blog működését, idővel szerzőtársként is. Eleinte kicsit félve használta a kezelőfelületet, nehogy valami hiba történjen, de bátorításomra hamarosan szorgos blogszerző lett, és boldogan írta változatos, érdekesebbnél érdekesebb cikkeit ide, az elekfoto-ra.
Emellett továbbra is publikált papírra nyomtatott formában, de az internetes formátum szabadsága, annak lehetőségei lelkesedéssel töltötték el. Minden egyes cikke megjelenése előtt e-mailt írt nekem, tudatva, hogy mivel foglalkozik a legújabb művében.
Nemrég elromlott számítógépe helyett kapott tőlem egy nálunk már tartalékba helyezett másikat, a réginél sokkal jobbat. A cikkeket valamin meg kell írni, fontos volt a jól működő technika. Mivel az “új” végre tényleg sokkal gyorsabb, modernebb, mint a sokéves régi gépe, nagyon örült neki.
Tibor, akinek csodálatos könyvgyűjteménye nagyobb könyvtáraknak is becsületére válna, szorgos helytörténészként a legkülönbözőbb eleki vonatkozású történetekről, eseményekről írogatott. Ezeket igyekezett a témájuknak megfelelő időpontban megjelentetni. A cikkek időzíthetők. Tehát például az 1956-os témák október környékén jelentek meg, és így tovább. Remek dolgokat írt, és idővel nem is nagyon kellett elmagyaráznom neki, mit hogyan csináljon. A tartalom volt úgyis a lényeg, és ő azt csinálta, amiben nagyszerű volt: történelmi cikkeket írni.
Bizonyára mindenkinek feltűnt már az, ha szép napos időnk van, akkor pl. a gyulai busz ablakaiból is jól láthatóvá válnak a határ túloldalán található Zaránd-hegység kéknek tűnő hosszú nyúlványa, vagyis tényleg sok igazság van a címben szereplő tacitusi bölcsességnek.
Nekünk, alföldi embereknek azon kívül, hogy ez egy szép látványt jelent, enyhén szólva furcsa érzés is, hisz mindenki tudja, 1920-ig ez is hozzánk tartozott, de legalább a látványa a miénk maradt örökre!
Mivel egykoron a Zaránd-hegység Arad vármegye része volt, így eleink a legtöbbször a máriaradnai kegytemplomot keresték fel, de emellett kétségkívül ezen vidék a világosi fegyverletétről és a ménesi borokról vált a leghíresebbé.
Az 1989-90-es rendszerváltoztatás szerencsére már lehetővé teszi azt is, hogy Elekről kiindulva meggyőződhetünk arról is, hogy közelebb érve egyre jobban eltűnik a kékség.
A Zaránd- hegységről többek között ezt illik tudni:
“A Zarándi- vagy régi nevén Hegyes Dócsa hegységet először Lóczy Lajos (1849-1920) geológus írta le és térképezte fel 1883 és 1887 között.
A hegység átlagos tengerszint feletti magassága 119 méter, hossza 66 kilométer. Nyugat-kelet irányú vízválasztó vonalának két legmagasabb kúpjai a 796 méter magas és a 836 méter magasságú Solymos, vagy régi nevén Dócsa.
Az itt található 300-350 méterre csökkenő nyergek két részre; Hegyes-re és Dócsa-ra osztják a hegységet. A két gerincet elválasztó nyereg egészen a Nádas-brezovai nyeregig megtartja a 350 méteres magasságot, innen azonban egyenletesen emelkedik a Dócsa, vagy mai nevén Solymos nevű főcsúcsig, melynek magassága 836 méter.
A hegység nyugati oldalán található 796 méter magasságú Hegyes fő gerince a Maros felé húzódik és egészen Debella-Gora-ig megtartja a 800 méter körüli magasságot.
A Zarándi hegység uralkodó kőzete a filteres agyagpala, mely tele van kvarcit-lencsékkel és kvarcit-padokkal. A Hegyes hegységrész déli lejtőinek kétharmadát diorit és gránit, a szlatinai völgy-et csillámpala és gránit keveréke borítja.”
(Az ide látogatóknak bizonyára feltűnik, hogy turisztikai szempontból még közel sincs minden kihasználva, de még így is megéri.)
Legvégül talán azt mondhatnánk, hogy a zarándi vidék távolról és közelről is kellő tiszteletet érdemel. Mivel hozzánk “látótávolságon belül is van”, megérdemelné, hogy egyre többen keressék fel Elekről is!
Források: Bánk József: 3500 latin bölcsesség. Szeged, 1993. 395 0.
Rapajkó Tibor
Az eleki plébánián található egy üveglemez, amire-a szakértők szerint- kb. száz évvel ezelőtt valaki ráfényképezte a templomot ábrázoló festményt, ami ma már nincs meg. (Az 1980-90-es években még látható volt egy bekeretezett fénykép, ami feltehetőleg szintén ezt örökítette meg, de lehet hogy ez is csak egy régi fotóról készült.)
A mai technikával is készíthető az üveglemezről felvétel, amire az eleki Lőrincz Attila vállalkozott, az eredmény pedig ez lett:
A korabeli fotós bizonyára szabadban készítette el felvételét, ami a festmény alatti “életkép” is bizonyít.
Ebben a csíkban valószínűleg az egykori eleki plébánia udvara látható, ami az utókor számára is érdekes lehet.
A mostani felvételen elég jól látszódik, hogy a festmény akkor már sok helyen sérült volt. Lehet, hogy pont ezért akarták lefényképezni?
Most is elmondhatjuk, nem tudjuk, mennyire felel meg a valóságnak ez a festmény, illetve pontosan mikor is készült, ami pl. lehet az újratelepítés 100 évfordulója is. Valószínűleg, sohasem fogjuk megtudni a művész nevét sem.
Köszönet Lőrincz Attilának a múlt rekonstrukciójáért.
Rapajkó Tibor
Ez év őszén az Emberi Erőforrások Minisztériuma ajándékaként az eleki városi könyvtárba is eljutott az 1885-1902 között XXI kötetben megjelent “Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben” 2014-ben kiadott reprintje.
A kiadvány érdekessége már az első megjelenésekor is az volt, hogy a maga nemében az első ilyen jellegű összefoglalásnak számított, amely nem csak németül, hanem magyarul is megjelent. (Az akkori német nyelvű változatot is ki fogják adni hazánkban.)
Magyarország egykori jelentőségét bizonyítja az is, hogy országunkról hét kötet szól.
Ennek a monumentális munkának az elkezdését a tragikus sorsú Rudolf (1858-1889) trónörökösnek köszönhetjük, aki a magyar rész szerkesztésére Jókai Mórt kérte fel.
Az egykori cél az volt, hogy helyi szakemberek írják meg szűkebb hazájuk történelmét, illetve mutassák be a jelenkori helyzetüket. Az osztrák rész magyar fordítását is jeles tudósokra bízták.
Mivel az Osztrák-Magyar Monarchia a maga közel 700 ezer km2-ével az akkori Európa második legnagyobb területű államának számított, és sok nép, kultúra erősítette ezt a birodalmat, a mai olvasó számára nagyon érdekes lehet, hogy ezt a sokszínűséget hogy mutatták be a boldog békeidőkben.
Ha valaki végigolvassa ezeket a tekintélyt parancsoló köteteket, akkor bizonyára feltűnik neki az, hogy valamiféle szükségszerűséggel magyarázták ezt a gyümölcsöző együttélést. Illetve ahol valamilyen kényes dologról kellett volna szólni, ott “elegánsan” elintézték azzal, hogy ennek még nincs megfelelő történelmi távlata. Ilyen például a szabadságharc leverése utáni megtorlások témája.
Mindenképpen meg kell említeni egy szép párhuzamot, amit manapság sajnos már egyáltalán nem használ a magyar történetírás, vagyis a Budapest-Fiume hasonlóságot, hisz a főváros után Magyarország tengeri kapuja fejlődött a legnagyobb mértékben, és ezért is szerepeltek egy kötetben!
Ha érzelmi alapon olvassuk ezeket a köteteket, akkor mindenképpen igazat kell adnunk Habsburg Ottónak (1912-2011), aki 2009. május 23-án Eleken a következőket mondta: “Amikor összefogtunk, nagyok voltunk!”
Nem olyan régen a véletlennek köszönhetően hozzá tudtunk jutni két korabeli dokumentumhoz fénymásolt formában, egy jegyzőkönyvhöz és egy hivatalos levélhez, amelyeknek köszönhetően valamiféle betekintést kaphatunk ezen vészterhes időszak két napjába.
Mint közismert 1956. október 23-november 4-e között Magyarország világtörténelmet írt azáltal, hogy fegyverrel szembe szállt az akkori kommunista világhatalommal, a Szovjetunióval, illetve ezen rövid időszakban visszaállították a többpárti demokráciát is, de a kedvezőtlen világpolitikai helyzet miatt, illetve “némi” belső erővel sajnos mégis leverték a forradalmat, de az egész mégis komoly nyomot hagyott maga után, és 1989. október 23-a óta ezen forradalom és szabadságharc kirobbanásának a napja az egyik legfontosabb nemzeti ünnepünknek számít!
Most pedig térjünk vissza gondolatban az 1956. november 6-i Elekre, vagyis a forradalom leverése utáni második naphoz! Ekkor ülésezett a helyi Forradalmi Bizottság, a jegyzőkönyv szerint a következők voltak jelen: P. Nagy Mihály, Barják Ferenc és Nyeste Pál az MKP, valójában az MSzMP (azokat képviselte, akik leverték a forradalmat).
elekfoto 