Ismét kedves, derűt sugárzó képre bukkantunk Dr. Mester György hagyatékában.
Kategória: rólunk
Kategóriák
“Lágerjárat”
2016. február 24-én Budapesten, a Nyugati pályaudvar 10. vágányán szokatlan látvány fogadta az arra járókat. Itt nyitották meg azt a vándorkiállítást, mely az elkövetkezendő hónapokban az országban több helyszínen is látható lesz. A sajtótájékoztató a Királyi váróteremben volt.
Egy olyan vagont állított fel a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre, amilyennel 1944 végén és 1945 elején a deportálások a Szovjetunióba indultak.
Budapesten a továbbiakban a Vasúttörténeti Parkban tekinthető meg a kiállítás március 15-ig.
Július elejétől szeptember középéig Gyulán, a vasútállomáson lesz a “lágerjárat”.
Ha szeretnénk felidézni, milyen lehetett Elek főtere a 20. század első felében, segítségünkre lehetnek a Mag József egykori üzletéről készült fényképek.
A Munkácsy Mihály Múzeumban járva az állandó kiállítások közt sok érdekes dolgot lehet látni. Többek közt egy 1946. április 30-i cikket a Viharsarok (Munkás- és parasztújság) című újságból, amely egy “aktualitással”, az eleki németek kitelepítésével foglalkozik.
A cikk írója azon botránkozik meg, hogy nem megy simán az eleki svábok kitelepítése, mert “több esetben volksbundistákat, sőt SS-tetoválást viselő egyéneket mentesítettek a kivándorlási kötelezettség alól, ugyanakkor azonban régi és hűséges baloldali magatartású lakosokat a távozók közé soroztak“.
Akit érdekel a történelem, a múltunk emlékei annak érdemes megnézni az állandó kiállítást, hiszen sok érdekes “kincsre” lelhet.
Wittmann Attila
„Tovaris – magyarázta Kern immár tört ukrán-orosz tudással, ha öngyilkos akarna lenni bármelyikünk, ott van az akna mély vize!”
De nem hallgattak rá. Munkaszünetekben – összegyűlvén mahorkázni a vezetők – pálinkával kínálták. Az elekiek közül kiemelve, nagyon magányosan érezte magát. S elfogadta, hogy negyed liter pálinkát, a szakácsok neki is naponta külön kimérnek, lelkiismerete azonban egy percre sem aludt az elekiek érdekében.
Novemberben hét eleki lány babázott le egymás után. Abban az időben fogantak, mikor még termékeny erő lakozott méhükben. A december hónap már szülések nélkül telt, pedig a lányok a megelőző kilenc hónapban már alig tanúsítottak ellenállást holmi közösülési követelésekkel szemben, pedig eleinte még pofonokat, ütlegeket is vállaltak a maguk megóvása érdekében. Utóbb a hazaszivárgó frontkatonák s az otthon rekedt kolhozférfiak úgy járkáltak az eleki lánybrigádokhoz, mintha a gulyakutak vödréhez, belekóstolva ebbe is abba is, a közös ivó-, azaz ivóhelyeken a köcsöggé tágított nemi edényekbe.
Két csecsemő nem érte meg a másnapot, egy harmadik úgy december közepén nyöszörgött utolsót.
Kinek volt ötlete, hogy karácsonyra hazaengedjék a gyerekes anyákat? Kern pártolta a dolgot, legalább hírrel lesz a kis csapat a Krivij Rog-i élet felől.
Riki maradni akart, férje nélkül nem szándékozott útra kelni. De Hack biztatta: mindenütt jobb a kislánynak, mint a sivár bányaváros kenyértelenségében s tejszegény világában.
Ünnepi vasárnap délután volt a tíz személy (öten pólyában) útnak indulása. A pólyákba még az utolsó pillanatba is csúsztattak hazacímzett ákombákom leveleket.
A négy kismama szégyenét vitte haza. A maradék lányok méhüket könnyezték. Rikit senki sem irigyelte, hogy hazaindulhatott. Aki csak mozogni tudott, nézte a vonatindulást, a biztosított – fűtetlen – külön fülkében.
Öt napig tartott az utazás. A Kárpátokig négy csecsemő fagyott meg. Sárika már annyira erős volt, anyja kebelén megbirkózott a tömény hideggel.
A csecsemőjükvesztett leányanyák egykedvűek voltak, de nem szomorúak.
Háromszor kellett átszállniok. A dermedt pólyásokat egyszerűen ottfelejtették az elhagyott vasúti ülésen.
Szilveszter reggelén érkeztek Békéscsaba felől. Riki anyja előbb leánya ősz hajára tekintve zokogta el magát, csak aztán borult a hideg orrú kis jövevény pislogására.
Másnap tudta meg anyjától Riki, hogy januártól kitelepítő vonat indul nyugatra Elekről. Már ácsolják az emeletes ágyakat, már készülnek a kitelepítésre ítéltek. Kik rendelkeztek így? A nagyhatalmak. Potsdamban. S azért nagyon szorgalmazzák, hogy a csallóközi magyarok házat, helyet kapjanak.
Csallóköz? Riki számára ismeretlen territórium. Miért kell idejönni a csallóközieknek Elekre? Mi nem mehetünk, meg kell várjuk Ferencet.
Nem is ereszkedett rájuk a kényszerítés. Bíztak benne, hogy Hack Ferencnek tudomására jut, hogy családja Eleken maradt.
Újabb esztendő telt el. A csehek további helyeket követeltek a Dunán átszórt magyaroknak.
1947 tavaszán újabb ezer eleki hagyta el szülőhelyét. Irány: Berlin.
Elek és Krivoj Rog között ez idő alatt felvilágosító összeköttetés nem létesült.
Ki él, ki halt meg Krivoj Rogban, arról az elekiek mit sem tudtak.
Krivoj Rogban meg annyit tudtak Elekről, hogy a nép három ágra szakadt.
Egyik ág Stuttgartot választotta, a másik Berlinhez húzott. A harmadik, a hűséges ág, az új hümó emberei Eleken maradtak.
Nem maradtak többen nyolcszáznál 1947 nyarára Krivoj Rogon, amikor meghirdették, hogy letelt a két és fél év, amennyire elszegődtek. Mindenki mehet, amerre várják.
Kik szegődtek el? S kik két és fél évre?
Az úti leveleket kívánság szerint állították ki három irányba. Ily szabad választást nem is remélhettek időtöltésük kezdetén.
Hónapokba, sőt évekbe tellett, míg Krivoj Rog-i elhatározások nyugvópontra jutottak, holmi hazát cserélő sorsjavítgatások által.
Hack Ferencnek nem jutott választás. Fél lábát egy bányaomlásban hagyta, csonkolás közben a felcserek fűrésze alatt vérzett el.
Kern, a megsebesült párttitkár, a távollétében legendássá híresült seregvezér telibe talált. Felesége várta Eleken, fia Stuttgartban, lánya Berlinben. Nemcsak az asszony várta őt, hanem a felajánlott párttitkári hely vagy korengedményes nyugdíj. Kern ezt választotta. Nem számította ki, de tudta, egyszerű pálinkában minden elsejétől hó végéig futni fogja a bér.
Sokat faggatták, ő kevés szóval válaszolt. Minden szót leöblített. Ha módja nyílt, elzárkózott a zajos, látványos élménybeszámoló elől: Mit tapasztaltam a Nagy Szovjetunióban?
A fordulat éve után Kern Jánost nemigen faggatták.
Éppen tíz esztendővel történt az emlékezetes, de már félig-meddig feledésbe merült nagy s önkéntes útra kelés után. Talán mert senki nem kívánta azt a szilvesztert méltóképpen megünnepelni, Kern legalább fél literrel több töményt vedelt a megszokottnál, mély horkoló álomba merült. Felesége hajnalban felébresztette:mi van veled, papa?
Kern szája szélén hab jelent meg, s motyogva ezt válaszolta:
- Mulatom magamat …
- Mit csinálsz? – hitetlenkedett az asszony, de újabb kérdésre már csak a szájzugban megtapadt hab maradt feleletül.
Pártszerű, díszes temetést kapott Kern. Fele nyugdíja feleségére maradt.
Kernné soha nem volt párttag, de amikor 1957 elején újra szerveződött a párt, régi ismerősök fölkeresték Csabáról, hogy megkérdezzék, ugyan nem akarná-e folytatni boldog emlékű férjeura-elvtársa után a tagságot.
Kernné habozás nélkül igennel válaszolt. Az önkéntes Krivoj Rog-i utazás legendája utólag is kötelezte erre a gyors elhatározásra.
—– x —–
Tisztelt Olvasó! Az itt közölt írás Cseres Tibor: Felhők fölött száll a sas… című művéből, 105-125 oldalig származik.
Több történelmi tény helytelenül, nem a valóságnak megfelelően került közlésre a könyvben. Sem ezeket, sem a helyesírási hibákat, sem más elírásokat nem módosítottam! A mű teljes terjedelmében és szó szerint került közlésre. Annak eszmeiségével, tartalmával és hitelességével nem feltétlenül értek egyet, de mivel ez is Elek történelmének egy részével foglalkozik, így közlésre került!
Döntse el a kedves olvasó, hogy mit hisz el belőle és mit gondol a leírtakról.
A történelmet kedvelőként viszont felhívnám mindenkinek a figyelmét mielőtt ítélkezne… egy adott kor eseményeit, egy-egy történelmi momentumot, csak a teljes korszak, a közhangulat és az akkori értékrend figyelembe vételével szabad vizsgálni! Képzeljük magunkat az adott korszak emberének helyébe! Lehet, hogy ami számunkra most elfogadott, az akkoriban, azon körülmények közt elítélendő volt… vagy éppen fordítva.
Wittmann Attila
A cikksorozat részei:
Kapcsolódó cikk:
Már az első nap idegen férfiak kezdtek ólálkodni az ásóval-csákánnyal felszerelt női brigádok körül. De nemcsak idegenek, kolhozbeliek is: sebesüléssel hazatért vagy éppen féllábú, félkarú hadfiak, akik harctéri fegyvertényeiket képzelték, hátországi férfi-téteményeikkel öregbíteni. Az őrök ímmel-ámmal s némi féltékenységgel próbálták elhessenteni a kakaskodó hímeket. Eleinte még azzal is vigasztalták a kívánatos ruháiktól megfosztott eleki lányokat: lám, megriadtak kérőitek szurtos katonacondráitoktól!
A megdézsmált ácsolatszállítmány másnapján a MÉMOSZ vezérelte szakemberek fejszékkel s fűrészekkel felfegyverezve trappoltak őrkíséretük előtt a bányaszádhoz. De íme már csak nyomai fűrészporát találták a harminc vagon bányafának. Az őrök meghökkentek, de nem nagyon. A nacsalnik, a bányarekonstrukció mérnök-katona parancsnoka éktelen káromkodásnak adta át magát, az éjszakára állított őrséget szidta s követelte maga elé. Csakhogy az őrök feladata és fegyelme virradatig tartott, bár a tábortűz parazsa, amely mellett elviselhetővé tették az éjszaka fagyát, bizonyította, hogy jelen voltak, amíg kellett, s amíg lehetett, de most már valahol nyílván fűtött rejtekhelyükön húzzák a lóbőrt.
Egy-két órás járóföldön belül a környék lakosságának birtokában, színjeikben, kemencéikben, konyháikban rábukkantak volna az elrekvirált gerenda és deszkaanyag nagy részére. Ilyen viszontagságos és várhatóan nagy ellenállásra okot adó kutakodásra, visszaszerzésre a parancsnok nem szánta el magát. Tudta, miért. Mire a hűtlen éjjeliőrök alkonyat felé előkerültek, s a mérnök-parancsnok mintha egész megfeledkezett volna mulasztásuk bűnéről, sőt némi engesztelődött összesúgásból azt olvashatták ki az elekiek, hogy őneki magának is juthatott a meleget adó elveszett bányafából.
Nem gyorsvonat volt ez, lassan cammogó, minden lehetséges kitérőnél hosszan várakozó szerelvény. Az élelmiszerrel megrakott vagonnal együtt harmincegy kocsiból állították össze, s mozdony és a szenelőkocsi után egy harmadosztályú, a mozdonyról fűthető lakosztály a kísérő őrség számára.
A kocsik tolóajtaját kívülről reteszelték el, menet közben naponta ha egyszer engedték valamely puszta állomáson némi testmozgásra az „utasokat”.
Az első három nap állomástábláit ismerősként silabizálták a vasrácsos ablakon át figyelők: Arad – Tövis (Teius) – Brassó. A következő hét ismeretlen román állomások mellett telt el, majd a cirill betűs pályaudvarok nevét szótagolták a katonaviseltek.
Brassóig a sarokba állított ürítkezővödör gyakori használata miatt az eredendő szemérem már a nőkről is lefoszlott. A férfiak ebből nagy gondot nem csináltak, legfeljebb a napi ajtónyitás miatt dörömböltek, ha megtelt az edény.
2015 a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve.
December 18-án jelent meg az alábbi írás a Neue Zeitungban, a magyarországi németek hetilapjában. Magyar fordítását is mellékeljük.
Az eredeti cikk letölthető az alábbi link alatt:
Asszonysorsok
Az eleki Finta Elekné Jámbor Alojzia emlékei
Az 1945-ös esztendő is rettegéssel, félelemmel kezdődött Elek lakosai számára. Alig, hogy túlélték 1944 őszi megpróbáltatásait, a frontot, a rekvirálásokat, fosztogatásokat és erőszaktételeket, a szovjet katonák január 1-jén hermetikusan körülzárták a községet. Előzetesen népszámlálást tartottak arra hivatkozva, hogy így tudják felmérni, mennyi cukor- és élelmiszerjegyre lesz szükség. Január 2-án aztán a lista alapján jelentkezniük kellett a 17-és 35 éves német/sváb származású nőknek és 16 -45 éves férfiaknak a számukra kijelölt helyen – élelemmel, ruházattal felszerelkezve – “egy kis munkára”. Gyakorlatilag már a saját településükön elkülönítették és bezárták őket január 11-ig, ekkor indultak el velük a marhavagonok az ismeretlen felé. Mint később megtudták, Ukrajnába, Krivojrogba.
Hogy milyen körülmények közé kerülnek, azt csak a helyszínen tudták meg, s hogy mennyi ideig tart a megpróbáltatásuk, arról fogalmuk se volt. A “szerencsések” két és fél év után hazatérhettek- csonttá, bőrré soványodva.
Különleges családi dokumentumot bocsátott rendelkezésünkre Tóthné Müllek Ágnes.
Édesanyja, Niedermayer Irén (később Müllek Antalné Nádor Irén) 1942. október 24-én tábori postai levelezőlapot írt testvérének, Niedermayer Miksának az orosz frontra.
1942. okt. 24.
elekfoto 