2011 nyarán fedeztem fel az eleki temetőben egy szerényen meghúzódó síremlékegyüttest.
A báró Tomassich család síremléke az eleki katolikus temetőben
Az egyik sírkő hátoldalán a következő felirat olvasható:
Itt nyugszanak
Báró
Tomassich Miklós
1769-1848 és neje
györöki
Edelpacher Antónia
1777 – 1829 gyermekeik
Miklós, Károly, Klára és férje Bíró Imre, valamint Imre, a család utolsó sarja és neje Zettykó Anna s ezek gyermekei Ilona és László.
Holttestük maradványait lökösházi volt birtokukról kegyeletes lélekkel e helyre hozatta 1931. szept.2-án dédunokájuk: gávai Dr. Gaal Jenőné szül. Varjassy Lenke
A gávai Dr.Gaál Jenőné szül. Varjassy Lenke által készíttetett felirat
Arad vármegye térképét böngészgettem amikor rátaláltam egy bizonyos Báró Tomassion majorra. Valószínűleg a major a tulajdonosáról kaphatta nevét viszont érdekes, hogy soha senki nem hallott még ilyen nevű báróról a környéken.
Báró Tomassion major 1910
Valószínűleg rövid életű lehetett a major, ugyanis csak ezen az 1910-es térképen jelölték, se előtte se utánna nem találtam meg más térképeken.
Egy aukciós oldalon leltem rá erre a sörösüvegre. Sajnos már az aukció lezárta után, így nem tudtam megvásárolni, de a képet azt most közkinccsé tudom tenni.
A sörösüveg felirata: Dreher sörfőraktár Elek
Az üveg bizonyítja, hogy a Drehernek Eleken volt egy sörfőraktára. Azt már eddig is tudhattuk, hogy nálunk hagyománya van a bor készítésnek és fogyasztásnak. De ezek szerint a “sörös életben” is fontos szerepet töltött be a település.
“1946 tavaszán kezdődtek az újabb megpróbáltatások: A nagyszülőkkel együtt el kellett hagynom Magyarországot, mi is ahhoz a közel 4000 elekihez tartoztunk, akiket elüldöztek hazájukból. Keresztanyámmal, keresztapámmal és öt gyermekükkel egy 10 fős csoportot képeztünk. Németországba érkezve Heidelberg térségében néhány napot egy gyűjtőtáborban töltöttünk, majd Waldhilsbachban kaptunk egy másfél szobás lakást a helyi iskolaépület 3. emeletén.
Waldhilsbach-ban ebben az iskolaépületben laktak a 3 ablakos padlástéri lakásban
Itt sokat nélkülöztünk, éheztünk; a háború után Németországban mindenkinek nehéz volt az élete, nem fogadtak minket szívesen.
Szerencsére járhattam iskolába, de 10 évesen már munkám is volt a családban: Egy idősebb unokatestvéremmel nekünk kellett ellátnunk a háztartást tűzifával.
A helyzetem csak rosszabbodott, amikor idős és beteg nagyszüleim az öregek otthonába kerültek.
Mivel a keresztanyámnál nagyon sokat éheztem, egy nagybácsi vett magához, aki az amerikai laktanyában dolgozott, és ott tudott ennivalót szerezni. Az amerikai katonák u.i. elajándékozták azokat az élelmiszereket, amiknek már lejárt a szavatosságuk.
A következő tartózkodási helyem Bajorországban, Nörtlingenben volt, ismét másik rokonoknál. Itt egy nyarat és egy telet töltöttem. Ez a nagybácsi egy gazdag parasztgazdánál dolgozott, így élelmiszerrel jobban el voltunk látva. Deiningenben – Alerheim mellett – éltünk, ahol a katolikus szentmiséket is látogattuk, én a többi gyerekkel együtt rendszeresen ministráltam. Itt figyelt fel a plébános a helyzetemre, fizikai állapotomra. Az egyik vasárnapi misén a prédikáció végén arra kérte a híveket, hogy segítsenek nekem. Ezután egy évig minden vasárnap egy család látott vendégül ebédre. Egy idősebb és egy fiatal házaspár volt két gyerekkel – máig hálás vagyok nekik.
Wieblingen. Balról jobbra: Wittmann György, Emenet Mihályné (Wittmann Magdolna, nevelőanyja), Kittler Antal (unokatestvér) és Wittmann György egyik osztálytársa
Az ötödik és utolsó lakhelyem ötéves németországi kintlétem alatt ismét Heidelberg térségében volt; ezúttal édesapám legidősebb lánytestvéréhez kerültem. Ő úgy bánt velem, mintha a saját gyereke lettem volna. Mivel a lánya már férjhez ment, ő meg nem akart gyerek nélkül maradni, magához vett, pedig meglehetősen nehéz élethelyzetben volt. Egy 4X4 méteres, egyetlen helyiségből álló “lakásban” ápolta baleset következtében lebénult férjét is.
Ennél a nagynéninél jól éreztem magam, boldog gyerek voltam. Wieblingenben jó tanárunk volt az iskolában, mehettem a többi gyerekkel játszani, például sokat fürödtünk a Neckarban. Helyzetem javulásában nyilván szerepe volt a gazdasági fellendülés kezdetének is: 1949-ben Nyugat- Németországban bevezették az új Márkát.
Így számomra a hír, hogy 1951-ben megjelent Magyarországon egy rendelet a családegyesítésről, inkább rossz hír volt, már nem akartam hazamenni.”
Hogy Wittmann György (és még másik hat, hasonló sorsú eleki gyerek) hogyan tért haza, milyen nehézségei voltak a későbbiekben pl. hiányos nyelvismerete miatt, hogy élték meg a szülei ugyanezt az időszakot, a 2017-es “Deutscher Kalender”-ben lesz olvasható.
A Bánhidy kastély a II. világháború után iskolaként üzemelt tovább. Egy elég kis létszámú osztály járt ide. Ezeket a képeket az internetet böngészve találtam meg.
Íme a kastély iskola. Ezt a címert 1957-et követően vezették be, tehát a kép biztosan 1957 után készült.
Eleken is él még olyan személy aki bizony ebbe az iskolába járt egy rövid ideig. A képek megtalálhatóak:
A korábban Arad vármegyei település ma Románia területén található, Borosjenőtől 20 km-re északra. Első hallásra senkinek nem mond ez a településnév semmi különöset. Azonban a történetét böngészve két érdekességre is rábukkanhat az érdeklődő.
A wikipédia szerint:
“A település hányatott sorsú, többször újratelepítették. 1828-1838-ban Fascho József, báró Bánhidy Antal, Vásárhelyi János és gr. Königsegg szerezték meg a kincstártól, majd román és Békés és Bihar vármegyei jobbágyokat telepítettek be.”
“Míg 1854-ben Almáskamarásról és Szentmártonból német földműveseket telepítettek be, és ekkor alapították a római katolikus plébániáját is.”
A vasútállomás épülete 2012-ben. (Forrás: internet)
Az 1828-1838-as betelepítésben Bánhidy Antal és Vásárhelyi János is részt vett. Báró Bánhidy Antalnak a mai Lőkösháza területén voltak birtokai és kastélya. Vásárhelyi János volt a mai Vásárhelyi-Bréda kastély építtetője, aki szintén birtokkal bírt Lőkösháza területén. Az biztosan állítható, hogy ezen betelepítéskor jó eséllyel az akkori Elek területéről is költöztethettek oda jobbágyokat.
Mint tudjuk sok eleki származású él Szentmártonban és Almáskamaráson (amely települést eleki németek telepítették újra). Szinte biztos, hogy az 1854-es betelepítés őket is érintette.
Így vélhetően ma is élnek eleki német származásúak Csermőn.
A 2002-es népszámlálás szerint azonban a magukat német nemzetiségűnek valló lakosok száma már csak 16 fő az 1824-ből.
Számomra az az igazi “testvértelepülés” ahol őseink másik ágának leszármazottai laknak. Mondjam azt “unokatestvéreink”, hiszen közös ősöktől származunk. Ilyen például Lőkösháza, Ottlaka, Szentmárton, Álmáskamarás és most kiegészíti a sort Csermő. Igaz a magukat német nemzetiségűnek vallók száma folyamatosan csökken ezen a településeken, de mindettől függetlenül az őseit senki sem tagadhatja le.
Elek történetéhez részben a Bánhidy család sorsa is kötődik, hiszen a mai Lőkösháza területén -ami egykor Elek területéhez tartozott- volt megtalálható a Bánhidy kastély. A kastélyról “Ami már nincs – a Bánhidy – család kastélya” címmel Rapajkó Tibor barátunk korábbi írásában már olvashattunk.
A napokban egy kisebb kutatásom kapcsán “futottam össze” újból a Bánhidy családdal, így gondoltam összegyűjtök pár információt, hogy kik is voltak ők.
A wikipédiát böngészve találtam rá a család rövid történetére:
A Bánhidyak jobbágy ősei Nyitra vármegye területéről származtak, a család első ismert tagjai Ferenc és György testvérek, akiket 1718-ban a nyitrai káptalan felmentett a jobbágyi kötelezettségeik alól. Még ugyanabban az évben, 1718. december 4-én III. Károly nemesi rangra emelte őket a Rákóczi-szabadságharc alatt tanúsított lojalitásukért. A nemességet szerző Ferenc két fia vitte tovább a család nevét, József a későbbi bárói ágat, míg Gáspár a köznemesi ágat alapította. József unokája, Antal, Arad vármegye főszolgabírája, majd alispánja volt,1840-ben királyi tanácsos lett, 1859-ben osztrák birodalmi báróságot is kapott érdemeiért. Ezt a bárói címet Antal legidősebb fia, Albert nevére 1875-ben Magyarországra is kiterjesztették. Albert Csanád vármegye főszolgabírája, később pedig alispánja is volt. Az 1843-as pozsonyi országgyűlésen és 1848-ban Pesten is képviselősködött, 1865-ben pedig vármegyéje főispánjává nevezték ki. A család talán legkiválóbb tagja Béla politikus és újságíró volt. A bárói ág sajnálatosan Bánhidy Antallal 1929-ben kihalt.
Bánhidy Albert báró, Csanád vármegye képviselőjének fia volt. 16 éves korában (1852) félbeszakította iskolai tanulmányait és katona lett. Részt vett az 1859. évi olasz hadjáratban, mint az 58. gyalogezred főhadnagya; de a hadjárat befejeztével otthagyta a katonaságot és birtokára vonultArad vármegyébe.
1865-ben főjegyző lett ugyanott. 1875-ben mint a kisjenői kerület képviselője jelent meg a képviselőházban. Bosznia megszállása után több társával együtt kilépett a Szabadelvű Pártból és megalakította a Független Szabadelvű Pártot, melynek vezére lett. Később a Független Szabadelvű Párt fúzióra lépett a Jobboldali Ellenzékkel s létrehozta a Mérsékelt Ellenzéket, melynek elnöke is volt. Már a következő választásokon elvesztette mandátumát, de a politikában még részt vett a budapesti lapokba írt cikkeivel. Tagja volt a magyar–franciabiztosítótársaság igazgatóságának s később egészen az üzleti és gazdasági élet foglalta el. Később Aradra költözött és a Riunione Adriatica di Sicurtà biztosítótársaság főügynökségének volt vezetője; ezenkívül egyik elnöke volt a Tiszavölgyi Társulatnak, s elnöke volt a Csongrád-balparti Ármentesítő Társulatnak.
Két gyermeke született:
István (1863–1891) császári és királyi huszárhadnagy
Mária (1865–1892); férje: gróf Bolza Géza (1857–1936)
A család köznemesi (tovább élő) ágának tagjai Eleken is megfordultak, amely látogatásukról a “Nem csak a Bánhidy-címerről” című cikkünkben Rapajkó Tibor egykori szerzőtársunk és kitűnő helytörténészünk is anno beszámolt.
Jól látni, hogy a család története mennyire kapcsolódik Arad és Csanád vármegyékhez. A birtokaik ezen vármegyék területein helyezkedtek el és ezért nekik is itt volt az otthonuk. A lőkösházi földjeiken pedig elekiek éltek és dolgoztak.
Az internetet böngészve találtam rá erre a “frissnek” nem mondható cikkre, amely arról szól, hogy újabb fényképet találtak a gyulai “talicskás emberről”. Számomra ikonikus Schriffert Antal alakja. Gyermekként volt szerencsém őt látni, bár akkor még nem tudtam, nem “értettem”, hogy mit is látok.
A gyulai “talicskás ember”.
Manapság már szinte alig fellelhetőek azok az értékek, amelyeket ő képviselt. Ki vállalná fel önszántából, hogy rongyokba járjon, csak azért mert így akar tiltakozni a “rendszer” ellen? Ki az aki évtizedeken át kitartana az elvei mellett úgy, hogy azzal a saját életét nehezíti meg? Manapság ez nem “divat”, inkább legyünk toleránsak, simulóak, “rugalmasak”…..
Újra kelendő kifejezés lett a “hős” szó használata, szinte bárki kiérdemelheti, ha kicsit többet tesz mint mások. De ezek a mai “hősök” a szememben fel sem érnek Schriffert Antal nagyságához. Számomra az igazi hős!
Sok érdekes programmal készültek az idei Világtalálkozóra is a szervezők.
Az esemény most is a péntek délutáni “bevonulással” kezdődött, és a vasárnap esti tűzijátékkal végződött.
Az Elek TV jóvoltából (köszönet Tóbiás Sándornak) az események nagy részéről jó minőségű videofelvételek készültek, melyek a youtube-on elérhetőek.
A Világtalálkozó programja
XIII VIlágtalálkozó 2016
A számomra fontosabb események youtube-on:
A megnyitót immár hagyományosan a Laudenbach-téren tartják.
A szombaton délelőtt tartott megemlékezés ünnepi műsorát Klemm Tamás és Szabó Ágnes rendezésében a Dr. Mester György Általános Iskola diákjai adták elő.
elekfoto 