Már az első nap idegen férfiak kezdtek ólálkodni az ásóval-csákánnyal felszerelt női brigádok körül. De nemcsak idegenek, kolhozbeliek is: sebesüléssel hazatért vagy éppen féllábú, félkarú hadfiak, akik harctéri fegyvertényeiket képzelték, hátországi férfi-téteményeikkel öregbíteni. Az őrök ímmel-ámmal s némi féltékenységgel próbálták elhessenteni a kakaskodó hímeket. Eleinte még azzal is vigasztalták a kívánatos ruháiktól megfosztott eleki lányokat: lám, megriadtak kérőitek szurtos katonacondráitoktól!
A megdézsmált ácsolatszállítmány másnapján a MÉMOSZ vezérelte szakemberek fejszékkel s fűrészekkel felfegyverezve trappoltak őrkíséretük előtt a bányaszádhoz. De íme már csak nyomai fűrészporát találták a harminc vagon bányafának. Az őrök meghökkentek, de nem nagyon. A nacsalnik, a bányarekonstrukció mérnök-katona parancsnoka éktelen káromkodásnak adta át magát, az éjszakára állított őrséget szidta s követelte maga elé. Csakhogy az őrök feladata és fegyelme virradatig tartott, bár a tábortűz parazsa, amely mellett elviselhetővé tették az éjszaka fagyát, bizonyította, hogy jelen voltak, amíg kellett, s amíg lehetett, de most már valahol nyílván fűtött rejtekhelyükön húzzák a lóbőrt.
Egy-két órás járóföldön belül a környék lakosságának birtokában, színjeikben, kemencéikben, konyháikban rábukkantak volna az elrekvirált gerenda és deszkaanyag nagy részére. Ilyen viszontagságos és várhatóan nagy ellenállásra okot adó kutakodásra, visszaszerzésre a parancsnok nem szánta el magát. Tudta, miért. Mire a hűtlen éjjeliőrök alkonyat felé előkerültek, s a mérnök-parancsnok mintha egész megfeledkezett volna mulasztásuk bűnéről, sőt némi engesztelődött összesúgásból azt olvashatták ki az elekiek, hogy őneki magának is juthatott a meleget adó elveszett bányafából.







