Az eleki plébánián található egy üveglemez, amire-a szakértők szerint- kb. száz évvel ezelőtt valaki ráfényképezte a templomot ábrázoló festményt, ami ma már nincs meg. (Az 1980-90-es években még látható volt egy bekeretezett fénykép, ami feltehetőleg szintén ezt örökítette meg, de lehet hogy ez is csak egy régi fotóról készült.)
A mai technikával is készíthető az üveglemezről felvétel, amire az eleki Lőrincz Attila vállalkozott, az eredmény pedig ez lett:
A festmény a mostani eleki templomot ábrázolja az 1824-es állapotoknak megfelelően
A korabeli fotós bizonyára szabadban készítette el felvételét, ami a festmény alatti “életkép” is bizonyít.
Valószínűleg a plébánia udvarának egy részlete is látszódik a fénykép alján
Ebben a csíkban valószínűleg az egykori eleki plébánia udvara látható, ami az utókor számára is érdekes lehet.
A mostani felvételen elég jól látszódik, hogy a festmény akkor már sok helyen sérült volt. Lehet, hogy pont ezért akarták lefényképezni?
Most is elmondhatjuk, nem tudjuk, mennyire felel meg a valóságnak ez a festmény, illetve pontosan mikor is készült, ami pl. lehet az újratelepítés 100 évfordulója is. Valószínűleg, sohasem fogjuk megtudni a művész nevét sem.
Köszönet Lőrincz Attilának a múlt rekonstrukciójáért.
Advent a karácsonyi ünnepkör bevezetése, mely időszakban egykor Eleken is számos néphagyomány élt. Ebből idézünk fel ízelítőül néhányat.
Die ersten Blüten auf Kirschzweigen am 23. Dezember/ A cseresznyeág első virágai dec. 23-án
December 4-én, Borbála/Barbara-nap előestéjén a lányok, asszonyok pontosan éjfélkor ingben (hemadi=im Hemd) és mezitláb (parfiasi=barfuß) kimentek a kertbe, hogy a barack-, meggy-, körte-, vagy cseresznyefáról gallyat hozzanak be.
Közben nem beszélhettek és hozzájuk se szólhattak, hisz az éjfél „a boszorkányok ideje” volt.
Amelyik lány gyümölcsfaága vízbe állítva karácsonyra kivirágzik, az -a néphit szerint – hamarosan féjhez megy, és boldog lesz, az asszonyok pedig jó termésre számíthatnak a következő évben.
Miklós, Myra püspöke, orosz ikon, Aleksa Petrov, 1294
December 6. előestéjén csengővel vagy kolompszóval, kifordított subában, kenderből készült szakállal a Mikulás kereste fel a kisgyerekes családokat. A gyerekek verset mondtak, énekeltek, imádkoztak, jutalmul aszalt almát (schnits), aszalt szilvát (hutsl), diót, cukorkát, csokoládét kaptak. De olykor számíthattak egy-egy virgácssuhintásra is.
A Gergely-féle naptárreform előtt Luca napját az év legrövidebb napjának tartották, így a fényt hozó Luca asszonynak nagy jelentősége volt a néphiedelemben. A legjelentősebb asszonyi ünnep, számtalan „boszorkányság” fűződik hozzá. Ez a nap alkalmas volt termékenységvarázslásra, házasság-, halál- és időjárásjóslásra, bizonyos női munkák tiltására, a lucaszék készítésére. Európa-szerte nagyon gazdag a hagyománya.
Az eleki asszonyok ekkor ünnepelték a „baromfiak névnapját”(=tyúkok termékenységvarázslása). Hogy a baromfitartás milyen fontos volt az eleki gazdasszonyok számára, bizonyítja, hogy még köszöntőt is mondtak, mely a gyerekek névnapi versikéjére emlékeztetett:
„Tyúkok, sok szerencsét kívánok a névnapotokra. Jó egészséget, hosszú életet, hogy sok tojást tojjatok és jó kotlók legyetek.”
A tyúkoknak készített lutsakrepfli (Krapflein =fánkocska), azaz az ünnepi eleség kukoricadara, árpa, búza, zab keverékéből állt, amit vízzel összekevertek, majd félig átsütöttek, ezzel “vendégelték meg” az aprójószágot.
Luca széke
Boszorkányszög
A Luca-széket (lutsasamrla) kilencféle fából a férfiak ezen a napon kezdték el készíteni, s aki az előírásnak megfelelően járt el, az Eleken -a babona szerint- abban bízhatott, hogy a karácsonyi éjféli misén megláthatja, „kik a teheneket megfejő boszorkányok” a faluban.
Luca-búza
Ismert volt a Luca -búza csíráztatása is, mely december 13-tól karácsonyig akár 10-15 cm-es hajtást is hozott. Ennek magasságából a jövő évi termésre következtettek.
Az 1920-as évek után már jellemző volt a karácsonyfa állítása is. A kicsírázott búza a fa alá került dísznek, az ünnep után pedig a baromfiakkal etették meg, bízva a növény mágikus erejében.
Am Weihnachtsabend / Karácsony este(Carl Larsson 1904)
Nemrég érdekes autóról írt a Totalcar autós honlap veterános melléklete. Az online magazinban mutatott nem mindennapi jármű egy kis szériában készített, 1930-as évekbeli nyitott Opel Kapitän, melyből mára összesen kettő ismert “ép” darab van a világon.
A képek láttán egy emberként sóhajtott fel a Zimmermann család. A dolog érdekességét tudniillik számunkra az adja, hogy az elekiek híres harmonikása, Zimmermann Ferenc (1924-2010) is egy hasonló járművet vezetett pályája kezdetén.
Első munkahelyén az eleki főszolgabíró, Antalffy Lajos inasaként dolgozott az 1940-es években, tizenhat éves korától. Udvarias és megbízható fiatalember lévén a főnöke rábízta az elegáns családi autó vezetését is. Így az ifjú Ferencből sofőr is lett.
Zimmermann Ferenc 1942. április 28-án, Antalffíy Lajos főszolgabíró Opel Kapitän kocsijában sofőrként
A háború az akkori átlagos autótulajdonos számára azt jelentette, hogy egy adott pillanatban a hadsereg elvette a járművet, “bevonultatták”, és a szegény tulaj onnantól gyakorlatilag bottal üthette a nyomát. A főszolgabíró fontos hivatala miatt (Elek járási székhely volt akkor, és ez nem csak üres címet jelentett) mentesült a beszolgáltatási kötelezettség alól.
Ferenc egy kedves, vékony, muzsikálni szerető fiatalember volt, és akkoriban még csak udvarolt későbbi feleségének, Veronkának, aki kicsivel utána került a hivatalnok házához, és hozzá hasonlóan szolgálóként dolgozott. Mindketten szegény, de becsületes és szorgalmas fiatalok voltak. A főszolgabíró és felesége nagyon kedvelték őket. Sokszor megengedték Ferencnek, hogy a fárasztó munka után autóval vigye haza kedvesét.
A képen látható autót összevetve a Totalcar cikkében megjelent Hebmüller- változattal, észre lehet venni, hogy az eleki kocsi valószínűleg “gyári” kabrió, amelynek az első ajtaja mögötti részen még volt egy kisebb ablaka, míg a Hebmüller “2+2” kialakitása mellett kicsit rövidebb az utastérben, és azon nincs ilyen. Antalffy Lajos kocsija – sofőrös járműként – nyilván két használható üléssel kellett rendelkezzen hátul. Tehát az eleki autó a kevésbé ritka változat volt, amelyből a cikk szerint 4560 darabot gyártottak, szemben a Hebmüller karosszériások 248 darabjával. Azért ez a majd’ ötezer sem olyan nagy mennyiség, hogy nem lett volna már akkor ritka autó.
A Totalcar cikkből sokat megtudhatunk a nagy Opel akkori mércével nagyon korszerűnek mondható műszaki megoldásairól, az igen modern önhordó karosszériától a szinkronizált sebességváltóig, stb. Korábban írtunk már Mag József kereskedő Fiatjáról is, amely szintén nem mindennapi kocsi volt. Érdekes, hogy az ország perifériájára szorult Eleken ilyen komoly járművek megtalálhatók voltak. A környék uradalmaiban biztosan lehettek még elegánsabbak is, talán bukkan még fel fénykép hasonló érdekes egykoron környékbeli járművekről.
A szovjet hadsereg előrenyomulása a jelenlegi méretű Magyarországot a hivatalos történelemírás szerint pont Elek és Lökösháza térségében érte el először, 1944. szeptember 24-én. Antalffy Lajosnak és feleségének menekülniük kellett. Autójukat a szovjet hadsereg lefoglalta, és hadi célokra használta fel. Hogy hová kerülhetett? Nem tudhatjuk. Ha nem látszana a képeken, hogy ez egy kicsit másfajta autó volt, mint a veteránrajongó gyűjtő Hebmüllere, akár azt is hihetnénk, hogy ez került elő Ukrajnából…
Az index hírújság nemrég megjelent cikkében egy interaktív térképen mutatja be a magyarországi népesség változását 2001-2011 között. Ebből jól látszik, hogy az ország nagy része “piros”, ami a fogyást jelenti. A mi vidékünk pedig nem éppen a nagy nyertesek közé tartozik, hanem éppenséggel a legnagyobb fogyást elszenvedő megye.
Az egyes vidékekre kattintva megnézhető, miként változott a lakosságszám az adott időszakban.
A térképre ránagyítva az egyes településekről is elérhető az információ, így megtudhatjuk, hogy a térkép szerint Eleken 2011-ben 4927-en éltek. Sajnálatos ez, hisz 2001-ben még 5480 fő lakott itt. Több, mint tíz százalékos csökkenést jelentenek ezek a számok. Jól tükrözik azt a tényt, hogy a mi környékünknek nincs igazán népességmegtartó ereje: Nincs sok munkahely, ami főleg a képzettebb, iskoláikat frissen elvégzett fiatalok számára azt jelenti, hogy megélhetésüket máshol kell keressék.
Az ország térképét átböngészve azt láthatjuk, hogy Budapest környéke, illetve Győr-Moson-Sopron megye számít a “nyertesek” közé.
A külföldre került honfitársaink a mi vidékünket “pirosítják”, de Magyarország másik vidékeit ezzel szemben nem “zöldítik”.
Forrás: http://index.hu/gazdasag/2014/11/28/otthonterkep/ (megtekintve: 2014. december 1.)
Érdekes írásra bukkantam a közelmúltban a Képes Újság 1990. március 24-i számában. Az újságíró a nemzetiségi nyelv és kultúra helyzetéről, identitásukról, a nyelvvesztésről faggatta a járókelőket a hivatalosan többnemzetiségű Eleken.
Ez év őszén az Emberi Erőforrások Minisztériuma ajándékaként az eleki városi könyvtárba is eljutott az 1885-1902 között XXI kötetben megjelent “Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben” 2014-ben kiadott reprintje.
A mostani kiadás
A kiadvány érdekessége már az első megjelenésekor is az volt, hogy a maga nemében az első ilyen jellegű összefoglalásnak számított, amely nem csak németül, hanem magyarul is megjelent. (Az akkori német nyelvű változatot is ki fogják adni hazánkban.)
Magyarország egykori jelentőségét bizonyítja az is, hogy országunkról hét kötet szól.
Ennek a monumentális munkának az elkezdését a tragikus sorsú Rudolf (1858-1889) trónörökösnek köszönhetjük, aki a magyar rész szerkesztésére Jókai Mórt kérte fel.
Az egykori cél az volt, hogy helyi szakemberek írják meg szűkebb hazájuk történelmét, illetve mutassák be a jelenkori helyzetüket. Az osztrák rész magyar fordítását is jeles tudósokra bízták.
Mivel az Osztrák-Magyar Monarchia a maga közel 700 ezer km2-ével az akkori Európa második legnagyobb területű államának számított, és sok nép, kultúra erősítette ezt a birodalmat, a mai olvasó számára nagyon érdekes lehet, hogy ezt a sokszínűséget hogy mutatták be a boldog békeidőkben.
Ha valaki végigolvassa ezeket a tekintélyt parancsoló köteteket, akkor bizonyára feltűnik neki az, hogy valamiféle szükségszerűséggel magyarázták ezt a gyümölcsöző együttélést. Illetve ahol valamilyen kényes dologról kellett volna szólni, ott “elegánsan” elintézték azzal, hogy ennek még nincs megfelelő történelmi távlata. Ilyen például a szabadságharc leverése utáni megtorlások témája.
Mindenképpen meg kell említeni egy szép párhuzamot, amit manapság sajnos már egyáltalán nem használ a magyar történetírás, vagyis a Budapest-Fiume hasonlóságot, hisz a főváros után Magyarország tengeri kapuja fejlődött a legnagyobb mértékben, és ezért is szerepeltek egy kötetben!
Ha érzelmi alapon olvassuk ezeket a köteteket, akkor mindenképpen igazat kell adnunk Habsburg Ottónak (1912-2011), aki 2009. május 23-án Eleken a következőket mondta: “Amikor összefogtunk, nagyok voltunk!”
A jó Isten adjon erőt, egészséget! Sok szeretettel: /magyar tanárok/ Kézcsók: Gyula
Többen vagyunk magyar nevelők. Imádkozzál néha értünk is. Szeretettel gondolunk rád.
Csodaszép, de Hazánkat nem pótolja.
Wisconsin Dells 1958.máj. 31. Gyurkám! Indián településen voltunk kirándulni. Tanár társunk vett autót, s azzal mentünk. Csodálatos ut csak(?) imádságot kérünk. Sok szeretettel köszönt és üdvözöl. Gyula
Burján Gyula 1957-ben elhagyta Magyarországot. További információk:
Nem olyan régen a véletlennek köszönhetően hozzá tudtunk jutni két korabeli dokumentumhoz fénymásolt formában, egy jegyzőkönyvhöz és egy hivatalos levélhez, amelyeknek köszönhetően valamiféle betekintést kaphatunk ezen vészterhes időszak két napjába.
Mint közismert 1956. október 23-november 4-e között Magyarország világtörténelmet írt azáltal, hogy fegyverrel szembe szállt az akkori kommunista világhatalommal, a Szovjetunióval, illetve ezen rövid időszakban visszaállították a többpárti demokráciát is, de a kedvezőtlen világpolitikai helyzet miatt, illetve “némi” belső erővel sajnos mégis leverték a forradalmat, de az egész mégis komoly nyomot hagyott maga után, és 1989. október 23-a óta ezen forradalom és szabadságharc kirobbanásának a napja az egyik legfontosabb nemzeti ünnepünknek számít!
Most pedig térjünk vissza gondolatban az 1956. november 6-i Elekre, vagyis a forradalom leverése utáni második naphoz! Ekkor ülésezett a helyi Forradalmi Bizottság, a jegyzőkönyv szerint a következők voltak jelen: P. Nagy Mihály, Barják Ferenc és Nyeste Pál az MKP, valójában az MSzMP (azokat képviselte, akik leverték a forradalmat).
Még évekkel ezelőtt a megyei levéltár békési fióklevéltárában kutakodva megtaláltam egy fontos, a forradalom helyi eseményeiről szóló forrást, egészen pontosan, egy jelentést, amit az egykori eleki községi tanács helyettese, B. Kun István írt a gyulai tanács elnökének 1957. február 28-án.
Régóta érdekel a II. világháború és ezen belül is az Elek környéki események. Mivel kevés könyv dolgozza fel a helyi történéseket, ezért kutatásba kezdtem. Már egy kisebb kiadványra való anyag összegyűlt, amelyben a harcok előzményeit, a harcokat és közvetlenül a háború utáni eseményeket igyekeztem összegyűjteni.
Ennek az időszaknak szerves részét képezi Joseph Nikolaus Schultz halála is. Ő a Volksbund egyik helyi vezetője volt és a szovjet katonák 1944 szeptember 24-én ölték meg a Batthyány utcai házánál. A szemtanúktól összegyűjtött információkat rendszereztem és a tanúk nevét elhallgatva írtam le. Sajnos a nevét nem szívesen vállalta volna senki egy megjelenő könyvben, hiszen még ma is “kellemetlen” ez a téma.
Ekkor szembesültem vele, hogy sokan vajmi’ keveset tudnak róla, hogy mi is volt az a Volksbund, vagy a Hűségmozgalom. Ezért ezzel a két mozgalommal kapcsolatban is információ gyűjtésbe kezdtem. Most ezeket szeretném itt közzé tenni.
elekfoto 