Klassentreffen /osztálytalálkozó 2010 Maria Waschik (stehend) die 1. links /Balra az elsó az álló sorban
A Neue Zeitung 2017/30-as számában jelent meg Marika Beck, vagy ahogy diákkorunkból ismertük, Waschik Manci történetének első része. A folytatás a Deutscher Kalender 2018-ban lesz olvasható.
„Ich wollte nicht von hier weg. Ich wollte von hier sein, ich wollte ungarisch sein…“
Die Geschichte von Maria „Manzi“ Waschik aus Elek
Die Deutschen in Elek mussten im 20. Jahrhundert einen doppelten Schicksalsschlag erleiden: nach der Verschleppung zur Zwangsarbeit in die Sowjetunion 1945 kam 1946 die Vertreibung nach Deutschland.
Was für Folgen diese Ereignisse auch auf das Leben der Nachkriegsgeneration haben konnten, zeigt der Lebensweg von Maria Beck (geborene Waschik), wohnhaft seit 1965 in Stetten (Ortsteil in Leinfelden- Echterdingen in Baden-Württemberg) in der BRD. Bei unserem erfreulichen, zufälligen Treffen auf dem 71. Kirchweihfest der Eleker am 2. Juli 2016 in Leimen-St. Ilgen kam Maria Beck zuerst die Idee, über ihre Kindheit in Elek zu erzählen. Das darauf folgende Klassentreffen in Elek gab den entscheidenden Anstoß, ihre Lebensgeschichte zusammenzufassen, und über ihre neue Heimat, neue Familie, das Heimweh, die „Muttersprachen“, über die doppelte Identität und den Spracherwerb ihrer Kinder offen zu reden.
„Das Datum 27. 03. 1965 hat sich sehr stark in mein Gedächtnis eingeprägt, an diesem Tag musste ich Elek verlassen. Ich wollte von hier nicht weg, ich war 15, ging seit einem halben Jahr aufs Gymnasium, war eine eifrige Schülerin, wollte später Lehrerin werden. Ich hatte meine Freunde hier, habe mich hier einfach wohl gefühlt. Ein Widerstand wuchs in mir und ich habe fast verhindert, dass wir mit meinen Eltern nach Deutschland auswandern können, als ich unsere Reisepässe verbrennen wollte.
In unserer Wohnküche, wo man im Herd mit Maisstengeln heizte, hatte ich schon oben die Ringe abgenommen – mit den Pässen in der rechten Hand –, in diesem Moment kam meine Mutter herein…
1. Klasse 1956-57 in der Grundschule Elek. Maria Waschik in der knieenden Reihe rechts von der Lehrerin Radnai Lászlóné, sie hat ihre Hand auf der Schulter von M. W. (Nach 1946 kamen aus 28 Orten Familien nach Elek, deswegen ist die Klasse so groß.)
Was der Grund für unsere Ausreise war?
In der Waschik-Familie war ich das vierte Kind: Die erste Tochter Elisabeth ist verstorben. Mein um zehn Jahre älterer Bruder war fünf, da wurden meine Eltern zur Zwangsarbeit in die Sowjetunion nach Krivoj Rog verschleppt. Ein Jahr später wurde er mit den Großeltern nach Deutschland vertrieben.
Meine Eltern konnten erst im Juli 1947 krank und abgemagert nach Elek zurückkehren, wo sie niemanden aus der Familie wiederfinden konnten. Aber mein Vater wollte nicht nach Deutschland weitergehen.Um diese Zeit kam meine zweite Schwester – wieder Elisabeth genannt– zur Welt, sie lebte aber nur zwei Wochen.
Am 23. Mai 1950 wurde ich als viertes Kind geboren.
Meine Eltern haben versucht, meinen Bruder nach Ungarn zurückzuholen, mit zwölf hätte er kommen können – da haben aber die Großeltern geschrieben, er wolle es nicht mehr, er habe sich da eingelebt.
So stellten meine Eltern den Antrag um eine Ausreisegenehmigung nach Deutschland wegen Familienzusammenführung.
15 Jahre lang ist meine Mutter jedes Jahr nach Budapest gefahren, um diese Gelegenheit zu erledigen, bis es ihr 1965 gelang. Mein Vater hat damit nicht gerechnet – er hoffte nicht auf den Erfolg dieser Aktion, und hatte sowieso einen Groll auf meinen Bruder, dass er nicht nach Ungarn kommen wolle. Meine Mutter aber wollte ihren Sohn wiederhaben, egal wie.
Als wir in Stetten angekommen sind, kam die große Enttäuschung: Mein Bruder lebte nicht mehr dort, er war nach Kanada ausgewandert, hat dort geheiratet. Erst drei Jahre später, 1968, habe ich ihn das erste Mal im Leben getroffen, darauf folgten noch fünf kurze Besuche.
Erst 1993 konnte geklärt werden, warum er nicht nach Ungarn zurückgekehrt ist: er wusste von der Aktion der Eltern gar nichts, die Großeltern haben es ihm einfach verschwiegen. Er ist in dem Glauben aufgewachsen, dass die Eltern nichts von ihm wissen wollten.
Um diese Zeit war er schon schwer krank, und es ist gut, dass diese Spannung zwischen Eltern und Sohn gelöst werden konnte, bevor er ein Jahr später aus dem Leben schied.“
Wie Marika Beck- Waschik in der neuen Heimat Fuß fassen konnten, wann sie sich da erst zu Hause fühlte, wann und warum sie die ungarische Staatsbürgerschaft wieder beantragt hat, folgt im Deutschen Kalender 2018.
A Deutscher Kalender 2017- ben jelent meg az eleki Wittmann György ill.szülei történetének folytatása német nyelven. A későbbiekben a magyar fordítást is mellékeljük.
Az 1. rész 2016-ban a Neue Zeitungban jelent meg, ill. az alábbi linkek alatt olvasható – magyarra fordítva is :
Császárné Sólyom Judittól érkezett a hír, hogy 2017. február 3-án Debrecenben elhunyt az Elekről származó Dr. Hauck Mátyás biokémikus, a Debreceni Orvostudományi Egyetem nyugdíjas adjunktusa. Gyermekkorát Eleken töltötte, itt járt általános iskolába, a Békéscsabán tett érettségi után került Debrecenbe.
Szülei, Hauck Mátyás és Walthier Izabella 40 évig voltak Elek nagy tiszteletben álló tanítói.
Hauck Mátyás és Walthier Izabella sírja az eleki temetőben
Azt viszont már kevesen tudják idősb Hauck Mátyásról, hogy 1945-ben önként csatlakozott a “malenkij robot”-ra a Szovjetunióba hurcolt elekiekhez. Mint a “Húséggel a hazához” mozgalom vezetője kötelességének érezte, hogy osztozzon az elhurcoltak sorsában. A munkatáborban is bátorította és arra ösztönözte az embereket, ne hagyják el magukat, ne adják fel a reményt.
Fontos szerepük volt a táborban a közös énekléseknek, a zenének.
Hauck Mátyás fiatal korában tagja volt az Eleki Diák Jazz-Bandnek is, erről egy következő írásban szólunk bővebben.
Hauck Mátyás éa az eleki Diák Jazz-band az 1930-as években
Az alábbi írás a Neue Zeitung 2016-os karácsonyi számában jelent meg. Magyar fordítását is mellékeljük – a 2. Világtalálkozó programjával és fényképekkel kiegészítve.
Az elekiek (világ-) találkozói
A magyarországi németek identitásának megőrzése nagy mértékben függ attól, hogyan alakulnak a kapcsolatok az elűzöttek és a Magyarországon maradtak között
Elek története jól példázza, hogyan alakult ki a 60-as évek magánlátogatásaiból a baráti találkozók hagyománya, az “ Eleki Világtalálkozó “ .
Mi a helyzet ma és mi várható a jövőben?
Levélváltás természetesen már az 50-es évektől volt a kettészakadt családokban, de az első “autós vendég” csak 1963 pünkösdjén érkezett Elekre. Josef Niedermayer családja Weilerből tette meg a hosszú utat egy bogárhátú VW -val, mert a házaspárt hajtotta a honvágy és a szándék, hogy tíz éves fiuknak megmutassák, hol volt egykor az otthonuk.
A látogatás némi félelemmel és szorongással volt vegyes; Niedermayerné Japport Franziska – mint meséli – minden apró zajra felriadt éjszakánként. A rokonok, barátok örömmel fogadták őket, de a település új lakói inkább bizalmatlanul, irígykedve.
Otto von Habsburg díszvengégekkel és a Heimatkomitee tagjaival, Gerolzhofen, 1984. május
1984-ben Bajorország egyik alsó-frank településén, Gerolzhofenben különleges ünnepségre került sor: 260 évvel korábban innen vándorolt ki 13 család a Magyar Királyságba, az elvadult eleki pusztaságba.
Az ünnepség résztvevői közt volt Otto von Habsburg mint az Európa -Parlament képviselője, Dr. Hans Sauter a Kiteleptett Magyarországi Németek Szövetségének képviseletében, valamint Németországból és a Tengerentúlról több, mint 700 egykori eleki.
Elekről egy 51 fős delegáció érkezett, élén Szántó István tanácselnökkel. Otto von Habsburg magyar nyelven fordult az elekiekhez.
Az élmények hatására Szántó István javasolta a németországi Heimatkomiteenek, rendezzenek Eleken világtalálkozót.
1990-ben került sor az első Világtalálkozóra, 2016-ban már a 13.-t rendezték.
Több nagyszerű alkalmat lehetne említeni, de a legtöbb vendég talán az 1994. augusztus 4-7-ig a tartó 2. ünnepségsorozaton vett részt. Ahogy Josef Schneider (Crailsheim) írja:
“A honfitársak közelről és távolról, az USA-ból, Kanadából, Ausztráliából, Németországból és Magyarország sok vidékéről gyűltek össze, hogy együtt ünnepeljünk.”
A 2. Világtalálkozó programja
A temetőben felszentelték a Háborús hősök emlékművét, “Elekért” érdeméremmel tüntették ki postumus Dr. Csepregi Imrét és Dr. Mester Györgyöt, valamint Radványi Györgyöt és Josef Schneidert (Crailsheim), aki nagyon sokat tett az első világtalálkozó sikeréért.
Josef Schneider és ifj. Mester György a díjátadón
A német nyelvű katolikus mise, a hagyományos svábbál, úgyszintén a vendégek ünnepélyes bevonulása hintókon a város határától, ünnepi beszédek, koszorúzások képezték és képezik ma is az ünnepi program gerincét.
Sajnos az eleki lakosok egy része máig kivülállóként tekint ezekre a találkozókra, olyan programok, amelyeken közösen vennének részt a helybeliek és a vendégek, kevéssé alakultak ki; az utcán – a vendégeket leszámítva –szinte csak a magyar nyelvű beszélgetést hallani.
Dolgozik az Elek-TV. Klemm Tamás riportot készít Mester Györgynével és fiával 1994-ben
Ahhoz, hogy a jövőben is fennmaradhasson ez a szép helyi esemény, az ifjúságot kellene megnyerni. Ha a gyökereiket tekintve több nemzetiségű elekiek felélesztenék, megtanulnák, egymásnak továbbadnák elődeik nyelvét, kulturális hagyományait, táncait, valami egyedien színes közösséget teremthetnének. Persze, csak akkor, ha mindez a hétköznapok részévé válhatna.
A testvérvárosi kapcsolatok Gerolzhofennel, Leimennel, Laudenbach-hal jó alkalmat teremtenek a német nyelv gyakorlásához, kulturális utazásokhoz, mint ahogy a Dr. Mester-György Általános Iskola tanulói már többször részt is vettek csereprogramokon.
A Kiűzetési emlékműnél a Dr. Mester György Általános Iskola tanulóinak ünnepi programja 2016-ban
A laudenbachi “Elekiek Kulturális Egyesülete” – köszönhetően fáradhatatlan vezetőjének, Joschi Amentnek – látogatókat, utazásokat szervez a találkozóra Németországból. De az utóbbi években a közeli Romániából és Szlovákiából is érkeztek vendégek.
Így bízhatunk benne, hogy 2018 -ban is sor kerül Eleken a baráti találkozóra, még ha nem is “az egész világból” érkeznek a résztvevők.
A 13.Világtalálkozó programjai, a róluk készült videók megtekinthetők:
Univerzális a gondolat, nekünk, keresztényeknek. Karácsony lesz nemsokára. Mindenki hasonlóra gondol, mégis sokféleképpen. Mondjuk a jehovásoknak nincs, őket azért mégis ide, a keresztényekhez soroljuk. Mindegy. Azért sokunknak elég egységes kép ugrik be a szó hallatán.
Jézuska a születésnapja alkalmából mindenkit megajándékoz. Így, logikai bukfenccel, egy kisbaba. Magyar gyerekeknél luxusváltozat az egész ajándékozós buli, hisz jön a Mikulás bácsi is külön, egy kisebb ajándékcsomaggal. Előkarácsony. Iskolásoknak Mikulásbulival; kisebbeknek csoki, nagyobbaknak néha csokilikőr… szerencsés esetben nincsen gond, az osztályfőnök örül, hogy túl vannak rajta. Nemsokára téli szünet, ki kell bírni baj nélkül.
Na, te szegény Jézus, a szülinapod jó nagy fogyasztói versennyé fajult. Csak úgy csörögnek a kasszák, csipognak a hitelkártya-lehúzók, és a Jézuska segédei mázsaszám cipelik ki a nagy dobozforma ajándékokat a nagy dobozforma áruházak kapuján. Nos, a nagy rajtunk eluralkodó (dobozforma?) szeretetet ki kell valahogy fejezni, és hát ezt az emberek többsége valami módon ajándékokkal teszi. Arra pedig egy egész iparág épült, hogy ezeket meg lehessen venni.
Nekem is már a Mikulás napja előtt pár nappal el kellett kezdeni a vásárlásos műveletet, hisz a kicsik örülnek a kis csokinak, miegymásnak. Van egyféle kultusza a nagyon helyi, de méltán híres többszörös Mikulásverseny-győztes nagy szakállú bácsinak is, így sok szülő hívja meg gyermeke megajándékoztatására. Tényleg vagány Mikulás, igazi képeskönyv-megjelenéssel, épp csak az Opelt kellene rénszarvas-szánra cserélnie a teljes tökéletességhez. Ja, meg mondhatna olyat, hogy „Minä olen Joulupukki.” vagy hogy is mutatkozhatna be finnül.
Mikulás egy saját magáról készített mini vagy nagyobb csokiszobrot ad a jól viselkedő gyermekeknek. Emlékszem, gyerekkoromban nagymamám Mikulása egy kilós csokimikulásokat hozott mindhármunknak. Azoknak a talpa olyan masszív volt, hogy önvédelmi fegyvernek is megtette volna. Szétrágni szó szerint kemény meló volt. Általában a testvéreim januári szülinapjára készített csokitortákban végezték az ilyenek, legalább részben. Mama nem spórolt, ha az unokái ajándékáról volt szó.
Létezik egy városi legenda, miszerint a meg nem vásárolt csokimikulásokból visszáru lesz, majd a csokigyárak az anyagból csokinyulakat készítenek a másik nagy vallási csokiajándékozó ünnepre. Majd a csokinyulakból mikulásokat… ejnye na, remélem, strapabíró az anyag.
Gyanús vagy te nekem!
Talán csak nálunk, remek országunkban van ez a jellegzetes piros Mikuláscsomag-zacskó, ja, és a szaloncukor is egyfajta hungarikum-féle… Huhh, hihetetlen durván édeseket sikerült az idén kifognom. Úgy tűnik, a lényeg a nagyon cukros íz, csillogó csomagolásban, kész. Nekem úgyis kábé tilos ilyet kajálnom a nem pont cingár alakom miatt, tehát elvileg nem nagyon érdekel, de azért csak kellett a gyerekeknek meg a karácsonyfára valami. Vettem tehát egy zacskó ismertmárkás-egyszerűbbet a fára, egy zacskót a számos gyermek rokon mikuláscsomagjának feltöltéséhez, és hát, biztos, ami biztos, két kis dobozzal a legelegánsabb-legflancosabbikból – tavaly egyedül ezek bizonyultak ehetőnek, remélem, nem csalódik a család most sem.
Na, az ismertmárkás szaloncukor volt egyúttal a rettenetes is, persze, mint már említettem. A nagyon drága flancosat félretetette életem párja a szűkebb napokra… a fára majd a nemflancos túlédesből teszünk kicsit. Elhagytuk valahol a még anyám által őrizgetett réz cukorkampókat, így aztán cérnahurkocskákkal bénázva szerszámoztam fel egy zacskó szaloncukrot. A fát már feldíszítettük, jelentem, 22-én teljes díszben állt.
Más népeknél a Mikulás hozza az ajándékot. Bemászik valahogy a kéményen, előkészített harisnyákba tömködi a cuccokat. Na jó, nemrég olvastam, hogy a németeknél többféle felfogás versenyez, miszerint a Christkind vagy a Nikolaus hozza.
Fontos kérdés volt a családban mindig, mikortól lehet „lelegelni” a szaloncukrot a fáról. Ebben többféle megegyezést hoztunk, miszerint díszítés közben egyrészt szabad volt megkóstolni egyet- egyet a jobb ízekből. Másrészt viszont huszonnegyedike és Karácsony másnapja közt nem illett csokit vadászni róla. Ez alól a velünk lakó drága Mamikánk, anyai nagyanyám tett kivételt, amennyiben még szenteste közben elcsórta az első néhányat. Persze visszacsomagolta a fán, mintha még ott lenne.
Gyerekkoromban az alap szaloncukor a „Konzum” fantázianevű volt, ennek fehér fondant volt a teste, mindenféle csokimáz nélkül. A magam részéről hevenyen utáltam, de voltak kedvelői is. Jellemzője a sima édes íz, szürkésfehér szín, avagy kőkemény stílus és konzisztencia voltak. Kicsit megszáradva simán fogtörő jellege volt neki. A többi változatot ebből fejlesztették ki, és egyre-másra jöttek a különböző gyümölcsös vagy annak mondott ízű modellek. Egyszer muszájból meggyes volt az egész fa, mondhatom erősen untam a végére.
Mindig nagy sláger volt a zselés, mi gyerekek sokáig imádtuk rendületlenül. Aztán egyszer egy jobban sikerült vajkaramellás adag legyőzte ezt a vonzalmat. Ez már a rendszerváltás környékén volt, és nem sokkal később a komolyabb cukorgyárak helyzete bizonytalanná vált, így egyre-másra jöttek a furábbnál furább szaloncukrok. Ujjujj, egyszer konyakmeggy-töltetűvel díszítettük fel majdnem az egész fát. Mondjuk sok el volt pukkanva, és nem volt benne szesz igazán, de azért hatot-nyolcat befalva tuti spicces lett kicsit az ember.
Apropó ittas: nálunk sosem volt szokás a karácsonyi itóka. Újévi pezsgős koccintás igen, de karácsonykor nem emlékszem ilyesmire… egyetlen alkalommal okozott gondot a szesz. Valahogy szenteste délelőttjén jó apámat vadászni hívták a helyi társaság tagjai. Karácsony alkalmából még legyilkoltak pár szerencsétlen állatot a derék polgárok (szegények úgyse tudták, hogy a szeretet ünnepe közeleg), és emlékeim szerint mi is kaptunk pár szitává lőtt nyulat levescélokra (szőrös sörét a husiban remek meglepetés), de nem is ez volt a gond.
Hanem apu kora délutáni hazatérése után kezdtük a fadíszítést. Létra nem lévén, két konyhai hokedli egymásra tornyozásával oldotta meg a magassági munkálatokat. Sajnos a vadászat mellékhatásaként a jó barátok által belediktált alkohol hatására megszédült, és akkorát esett onnan fentről, hogy azt hittem, menten összetöri magát. De semmi baja nem lett, akkor szerencsére Jézus segített neki. Emlékszem, majdnem afféle karácsonyi veszekedés tört ki a szüleim közt, de szerencsére elsimult a dolog, és jól ment tovább minden.
Volt még egy másik emlékezetes karácsonyi mérgelődős buli, egy alkalommal ugyanis az ajándékokat trükkös módon adtam át: Az ajándékozott csak egy pici szuvenírt kapott, mellé egy cédulával, hogy a lakásban merre találja a következő ajándékot. Nos, a cipősszekrénybe rejtett cédulámat szegény öcsém sehogy se találta meg, és egyre mérgesebben nézte át a számtalan oda raktározott cipőt… segítenem kellett, hogy ne bosszankodjon tovább ezen, és megtalálja a folytatást, de azután se volt valami kiegyensúlyozott a hangulat.
A karácsonyról mindenkinek van egy-egy sztorija valamilyen emlékezetes eseményről. Egy még régebbi eszembe jutott ismét: Anyai nagymamám mesélte, hogy egyszer nála pont azon az ablakon zörgetett valaki erősen szenteste táján, ahol a karácsonyfa állt. Odament felhúzni a redőnyt, hogy ki lehet az, mire egy véletlen mozdulatra az egész fa az összes szép dísszel felborult, és szinte minden összetört rajta. Nagy vidámságot akkor nem tartottak. A pár klasszikus, háború előttire datálható karácsonyfadíszünk ennek a készletnek a maradéka. Főleg kisebbek maradtak meg, köztük egy nagyon szép kis Mikulás.
Te jó ég, de rég volt már mindez. A főszereplők már jórészt odafent a mennyben beszélgetnek rólunk…
Na mindegy, vissza a jelenbe: vettem pár szép Mikulás-szobrot csokiból, meg pár tábla csokit, szaloncukrokat, valami kis játékot, majd az áruház kasszájánál még piros zacsit is találtam nekik. Ezzel a cuccal megoldottam a mikuláscsomagos dolgot, kiadagoltam a hét kölyöknek.
Megkapták, boldogság. Minden nagybácsi-nagynéni is küldött csomagot az unokaöcsöknek-húgoknak, így egész szép csokikészlet jött létre. Ha spórolunk, húsvétig tuti bírja.
A karácsonyi ajándékok beszerzése a fentebb már említett elkerülhetetlennek bizonyuló áruházlátogatások néhány alkalommal történő ismétlésével sikerült. Mindenki kap valami szépet. Vagy valamit, ami kell neki. Vagy valamit, ami nem kell, de jól néz ki. ezek variációjából jön ki az ajándéköröm képlet eredménye.
Ugorjunk hát a szentestére. A gyerekeink kaptak drága és egyszerűbb cuccokat, persze a játékoknak örülnek leginkább. Szinte törvényszerűen a legegyszerűbbekkel játszottak a legnagyobb örömmel. Remélem, eltartanak egy jó ideig. Kisebbik fiam néha földhöz vág ezt-azt, hát meg kellett kérnem, hogy az új tűzoltóautóját kímélje kicsit jobban…
Azért énekeltünk Mennyből az Angyalt, és pár másik dalt is, mert nálunk nem csak a karácsonyfa alatti ajándékátadásból áll a szertartás. A gyerekeknek azt meséltük, hogy a Jézuska angyalai hozzák az ajándékot.
Karácsonyi hangulat a templom előtt
Családunk rendszeresen jár templomba, egy ministránst is adunk lányunk személyében a misékre. Mostanában a gyerekek állandó megfázása miatt sajnos egy jó negyedéve nem voltunk, mivel inkább itthon maradunk, minthogy újra betegek legyenek a benti hidegben. Sajnálom ezt, szívesen mennék, hisz néha nem árt egy kis lelki megnyugvás, és elvileg az egyházi kórusban is énekelünk. Sajnos ez már egy jó ideje csak jelképes a részünkről. A mai éjféli mise is kimarad, már alszanak a gyermekek, és nem vonszoljuk el a két-három éves kicsiket a hidegben. Majd ha nagyobbak lesznek.
Nemrég fejeződött be a belső festés, ami jelentősen javítja a templom hangulatát. Az iskolás gyerekek koncertje alkalmából meggyőződtem szépségéről. A plébános úr igazán jó prédikációin túl ezért is érdemes ellátogatni az ünnepi misékre!
Az iskolás gyerekek koncertpróbája a szépen felújított templombelsőben
Családi főzőverseny vette kezdetét a nap folyamán, aminek eredményét este kellett volna elfogyasztani, természetesen csak kb. háromszorosa a kajamennyiség annak, amire a család képes. Most Újévig kihúzzuk valahogy, az tuti. Halászlé, sült hús, vega fasírt, kaszinótojás, rengeteg sütemény jellemezte a menüt. A felét sem tudtam megkóstolni.
A gyerekek 11-ig bírták, mindjárt átteszem őket a tévé előtti pozícióból az ágyukba.
Szeretem a karácsonyt, a fenyőfaillatot, és a hétköznapi gondoktól való pillanatnyi elszakadást. A szeretet ünnepét. Tegyünk félre minden mást, maradjon a szeretet a lényeg! Még csak a szenteste volt, mindjárt jön az igazi!
Egyébként pedig, drága Jézus, boldog születésnapot!
2011 nyarán fedeztem fel az eleki temetőben egy szerényen meghúzódó síremlékegyüttest.
A báró Tomassich család síremléke az eleki katolikus temetőben
Az egyik sírkő hátoldalán a következő felirat olvasható:
Itt nyugszanak
Báró
Tomassich Miklós
1769-1848 és neje
györöki
Edelpacher Antónia
1777 – 1829 gyermekeik
Miklós, Károly, Klára és férje Bíró Imre, valamint Imre, a család utolsó sarja és neje Zettykó Anna s ezek gyermekei Ilona és László.
Holttestük maradványait lökösházi volt birtokukról kegyeletes lélekkel e helyre hozatta 1931. szept.2-án dédunokájuk: gávai Dr. Gaal Jenőné szül. Varjassy Lenke
A gávai Dr.Gaál Jenőné szül. Varjassy Lenke által készíttetett felirat
Arad vármegye térképét böngészgettem amikor rátaláltam egy bizonyos Báró Tomassion majorra. Valószínűleg a major a tulajdonosáról kaphatta nevét viszont érdekes, hogy soha senki nem hallott még ilyen nevű báróról a környéken.
Báró Tomassion major 1910
Valószínűleg rövid életű lehetett a major, ugyanis csak ezen az 1910-es térképen jelölték, se előtte se utánna nem találtam meg más térképeken.
“1946 tavaszán kezdődtek az újabb megpróbáltatások: A nagyszülőkkel együtt el kellett hagynom Magyarországot, mi is ahhoz a közel 4000 elekihez tartoztunk, akiket elüldöztek hazájukból. Keresztanyámmal, keresztapámmal és öt gyermekükkel egy 10 fős csoportot képeztünk. Németországba érkezve Heidelberg térségében néhány napot egy gyűjtőtáborban töltöttünk, majd Waldhilsbachban kaptunk egy másfél szobás lakást a helyi iskolaépület 3. emeletén.
Waldhilsbach-ban ebben az iskolaépületben laktak a 3 ablakos padlástéri lakásban
Itt sokat nélkülöztünk, éheztünk; a háború után Németországban mindenkinek nehéz volt az élete, nem fogadtak minket szívesen.
Szerencsére járhattam iskolába, de 10 évesen már munkám is volt a családban: Egy idősebb unokatestvéremmel nekünk kellett ellátnunk a háztartást tűzifával.
A helyzetem csak rosszabbodott, amikor idős és beteg nagyszüleim az öregek otthonába kerültek.
Mivel a keresztanyámnál nagyon sokat éheztem, egy nagybácsi vett magához, aki az amerikai laktanyában dolgozott, és ott tudott ennivalót szerezni. Az amerikai katonák u.i. elajándékozták azokat az élelmiszereket, amiknek már lejárt a szavatosságuk.
A következő tartózkodási helyem Bajorországban, Nörtlingenben volt, ismét másik rokonoknál. Itt egy nyarat és egy telet töltöttem. Ez a nagybácsi egy gazdag parasztgazdánál dolgozott, így élelmiszerrel jobban el voltunk látva. Deiningenben – Alerheim mellett – éltünk, ahol a katolikus szentmiséket is látogattuk, én a többi gyerekkel együtt rendszeresen ministráltam. Itt figyelt fel a plébános a helyzetemre, fizikai állapotomra. Az egyik vasárnapi misén a prédikáció végén arra kérte a híveket, hogy segítsenek nekem. Ezután egy évig minden vasárnap egy család látott vendégül ebédre. Egy idősebb és egy fiatal házaspár volt két gyerekkel – máig hálás vagyok nekik.
Wieblingen. Balról jobbra: Wittmann György, Emenet Mihályné (Wittmann Magdolna, nevelőanyja), Kittler Antal (unokatestvér) és Wittmann György egyik osztálytársa
Az ötödik és utolsó lakhelyem ötéves németországi kintlétem alatt ismét Heidelberg térségében volt; ezúttal édesapám legidősebb lánytestvéréhez kerültem. Ő úgy bánt velem, mintha a saját gyereke lettem volna. Mivel a lánya már férjhez ment, ő meg nem akart gyerek nélkül maradni, magához vett, pedig meglehetősen nehéz élethelyzetben volt. Egy 4X4 méteres, egyetlen helyiségből álló “lakásban” ápolta baleset következtében lebénult férjét is.
Ennél a nagynéninél jól éreztem magam, boldog gyerek voltam. Wieblingenben jó tanárunk volt az iskolában, mehettem a többi gyerekkel játszani, például sokat fürödtünk a Neckarban. Helyzetem javulásában nyilván szerepe volt a gazdasági fellendülés kezdetének is: 1949-ben Nyugat- Németországban bevezették az új Márkát.
Így számomra a hír, hogy 1951-ben megjelent Magyarországon egy rendelet a családegyesítésről, inkább rossz hír volt, már nem akartam hazamenni.”
Hogy Wittmann György (és még másik hat, hasonló sorsú eleki gyerek) hogyan tért haza, milyen nehézségei voltak a későbbiekben pl. hiányos nyelvismerete miatt, hogy élték meg a szülei ugyanezt az időszakot, a 2017-es “Deutscher Kalender”-ben lesz olvasható.
elekfoto 