Egy kissé viseltes 1985-ben kiadott képeslapra leltem.
Eddig ez az egyetlen olyan 1990 előtt kiadott képeslap, amin az “újtelepi” óvoda is szerepel.
Wittmann Attila
Kategória: közigazgatás
A településeken régen nem voltak utcanevek, és az ingatlanok a beazonosításhoz csak egy-egy számot kaptak. Ez a gyakorlat például Erdélyben a kisebb falvakban még ma is bevett szokás. Később már az egyes utcákat “becenévvel” illették, hogy könnyebb legyen megkülönböztetni őket egymástól. Ezek a kezdeti utcanevek még nagyon gyakorlatiasak voltak, az adott utcára vagy az ott lakókra jellemzően alakultak ki például: hosszú utca, széles utca, görbe utca stb., de a számozás még a régi maradt. Végül kialakult a mai gyakorlat, minden utca saját nevet és egytől kezdődő növekvő számozást kapott. A régi számozási gyakorlat pedig megmaradt a földhivatali nyilvántartásnál, ezek lettek a mai helyrajzi számok.
Az utcanevek idővel szinte minden nagyobb történelmi eseményt követően megváltoztak, az éppen aktuális politikai irányzathoz módosultak. Így volt ez a II. világháború után és a rendszerváltáskor is. Most ismét felmerült ez a “téma”. A 2012. évi CLXVII. törvény rendelkezik azon “önkényuralmi rendszerekhez köthető elnevezések tilalmáról” amelyeket nem javasolnak, vagy használhatóak, de aggályosak vagy éppen használhatónak tartanak közterületek elnevezésére.
Ebből az apropóból gondoltam, hogy érdekes lehetne áttekinteni néhány utca elnevezésének történelmét. Ehhez két térképet vettem alapul. Az egyik egy 1937-es eleki térkép, a másik egy 1972-es képeslap Elek térképével.
Nézzük meg néhány utcának a mai elnevezését, majd hogy hogyan hívták 1972-ben és hogyan hívták 1937-ben. Az 1937-es térképen az utcanév mellett zárójelben az a “becenév” is szerepel amelyet az itt új hazát lelt svábok adtak az utcának. Ezt a nevet tekinthetjük az adott utca első elnevezésének.
Szent István utca (ma élő elnevezés) – Marx út (1972-beli elnevezés) – Szent István utca (1937-beli elnevezés)
Táncsics utca – Malinovszkij utca – Dr Gaál Jenő utca (Kreuz Gasse)
Lőkösházi út – Beloiannisz út – Báró Harruckern György utca (Lange Gasse)
Dózsa György utca – Dózsa György utca – Striefler utca
Ady E. utca – Ady E. utca – Wittmann utca
József Attila utca – József Attila utca – Apponyi Albert utca
Zalka M. utca – Zalka M. utca – Pestis sor
Kun B. utca – Kun B. utca – Virág utca (Blumen Gasse)
Semmelweiss utca – Semmelweiss utca – Szél András utca (Abend Gasse)
Bajcsy Zs. utca – Bajcsy Zs. utca – Ferencz József utca
Kígyó utca – Lenin utca – Báthori István utca (Schlangengasse)
Ottlakai út – Felszabadulás útja – Báró Eötvös József utca
Névtelen utca (Arany J. utca és a Bajcsy Zs. utcák közt) – Névtelen u. – Damjanich utca
Csak néhány utcanevet emeltem ki. Vannak olyan utcák amelyek elnevezését 1937 óta nem változtatták meg, például Arany János utca (Hermann Gasse), vagy a Zrínyi Miklós utca (Frosch Gasse) stb. . Jól látható, hogy szinte az összes olyan utca, amely az “ófaluban” található, rendelkezett külön német elnevezéssel is.
Érdekes a Zalka Máté, Mező Imre, Kun Béla, Fürst Sándor és a Sallai elnevezések további sorsa…. A Magyar Tudományos Akadémia álláspontját közzé tette az utcanevekkel kapcsolatban: http://mta.hu/data/cikk/13/13/63/cikk_131363/Onkenyuralmi_nevek_egyesitett_tabla.pdf
Ha végignézzük az eleki utcaneveket, sajnos meg kell állapítani, hogy jelenleg nincsen olyan utca amelyet egy neves eleki származású, vagy Eleken élő személyről neveztek volna el. Pedig 1937-ben még volt például Dr Gaál Jenő utcánk. A neves személyiségeinkről való elnevezés egyfajta tiszteletadás és megemlékezés is lehetne mondjuk egy neves képviselő, egy tanár, egy iskolaigazgató, egy plébános vagy akár egy orvos előtt. Emléktábláink már vannak, de utcaneveink még nem. Talán az ő személyiségük időt álló is lenne, hiszen ők Elekért dolgoztak, a településünkért éltek, nem a “nagy politikáért” és a pártokért. Ha mi nem becsüljük meg az emléküket, akkor a “nagy politika” nem fogja.
Időtálló lehetne még az “ősi” sváb elnevezések visszaállítása is. Erre viszont van már példa, a Kígyó utca esetében. A Kígyó utca német elnevezése régen Schlange volt (magyarul kígyót jelent) amit a Lenin utca elnevezés módosításakor kapott vissza.
Ha nevet kell váltani talán a Kun Béla utca is egyszer ismét Virág utca (Blumen Gasse) lesz vagy egy híres elekiről nevezik majd el?
Wittmann Attila
A trianoni békediktátumnak köszönhetően több választókerületet is létre kellett hozni az új határoknak köszönhetően, így Eleken is, korábban ez a környék Szentannához (ma Románia) tartozott.
Elsőként egy eleki születésű, Ament Ferenc (1888-?) jutott be a Parlamente, amit akkor nemzetgyűlésnek neveztek.
Ament Ferencről Antalról az eleki plébániai anyakönyvekből sikerült megtudni, hogy 1883. június 12-én született, a szülei Ament János (földműves) és Wittmann Aloisa voltak. A család akkor a 119. számú házban lakott, ami ma a Kun utcát jelenti, de a szülői ház már nem áll, de a család ezen ága sem él már Eleken!
Azt is tudjuk, hogy a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártot képviselte, amely az 1920-as választásokon a második legnagyobb párt volt a kisgazdák mögött, és kormánypárti volt.
Ez a párt többek között ezeket képviselte: a hivatalokból, iskolákból el kell távolítani a néprontókat, vagyis azokat, akik istentelenek és hazafiatlanok, a felsőoktatásban a zsidóság csak számarányuknak megfelelően tanulhasson, fel kell lépni az árdrágítók ellen, szükség van földbirtokreformra. (Előzmények: ekkor veszítettük el az I. világháborút, ekkor darabolták fel Magyarországot, nem sokkal korábban ért véget a vörös terror!)
Források hiányában nem tudunk arra válaszolni, hogy miért pont a 32 éves Ament Ferencből lett parlamenti képviselő egy minden szempontból embert próbára tevő tragikus időszakban, miért nem szerepel a fényképe egy korabeli reprezentatív kiadványban, de egyáltalán mi lett vele a későbbiekben?
Őt a szintén kormánypárti kézdivásáhelyi Vásárhelyi Dezső (1871-1923) követte 1922-23-ig. Vásárhelyi Dezső Aradon született, aki már 1907-ben a pécskai (ma Románia) kerületben is megválasztották országgyűlési képviselőnek. (Öt évig tevénykedett parlamenti képviselőként.)
A román megszállás idején tagja volt a határmegállapító bizottságnak is, mely munka felőrölte szervezetét, és 1923. május 25-én meghalt, vagyis ez évben volt halálának a 90. évfordulója!
Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy nem csak a Parlamentben, hanem Csanád vármegyében is politizált, de tagja volt az eleki képviselő-testületnek is, hisz akkor Lökösháza, ahol gazdálkodott Elekhez tartozott!
1923-35 között dr. Rubinek István (1886-1938) képviselte Eleket, aki nem volt eleki, hanem a Bars megyei Ohajon (ma Szlovákia) született, és testvére volt Rubinek Gyulának (1865-1922), aki viszont földművelési miniszter is volt!
Rubinek István a korszak egyik legismert jogászának számított, főleg mezőgazdasági joggal foglalkozott. A gazdasági, szociális és a munkáskérdés tanulmányozása során bejárta Európa jelentős részét. 1920-22-ben a monori körzetet képviselte a Parlamentben. Ezeket a dolgokat jól tudta hasznosítani eleki kormánypárti országgyűlési képviselőként is. Mai szemmel nézve ki lehetne emelni pl. a földreformhoz és a választójogi reformhoz kapcsolódó parlamenti tevékenykedéseit!
Mostani írásunkkal is azt szerettük volna tudatosítani, hogy Eleken is komoly hagyománya van a politikai életnek, amire a 40 év kommunista elnyomás után is bátran lehet támaszkodni.
Sajnálatos tény viszont az, hogy pl. az imént bemutatott személyek közül 1990 után senkinek a nevét nem őrzi egyetlen utca sem, igaz a két világháború között volt dr. Gaal Jenő (1845-1934) utca (mai Táncsics utca) Eleken.
Gaal Jenő akadémikus is volt, de neki köszönhetjük azt is, hogy pl. nem tartozunk Romániához. Mivel Lökösházán volt a birtoka, így az eleki önkormányzat tagja is volt, ami így együtt azért nem kevés, különösen Eleken nem, és mégis…
Források: Dús Ágnes szerk.: Magyarország miniszterelnökei 1848-1990. Bp., 1993 . 241 o.
Gergely Jenő-Glatz Ferenc-Pölöskei Ferenc szerk.: Magyarországi pártprogramok 1919-1944. Bp., 1991. 587 o.
Kollega Tarsoly István főszerk.: Révai Új Lexikona VII. k. Szekszárd, 2001., 879 o.
Májer Tibor: Lökösháza története. Lökösháza, 2003. 107 o.
Vermes Ernő szerk.: Csanád vármegye tíz évvel Trianon után. Gyula 1929. 528 o.
Rapajkó Tibor
Kategóriák
Orosz parancsnokság
Eleken az I. világháború idején is volt szovjet parancsnokság. Ezt egy nemrég előkerült 1928-as pecséttel ellátott hivatalos felszólítás is bizonyítja.
A pecséten kissé homályosan, de még olvasható “Arad Vármegye Pusztaottlaka Község 1928”.
Wittmann Attila
A fenti címet Sopron viseli, mivel lakói 1921 decemberében – az 1920. június 4.-i trianoni békediktátumot követően – szavazással döntöttek arról, hogy nem Ausztriához, hanem Magyarországhoz kívánnak tartozni.
Került-e vajon Elek lakossága is hasonló helyzetbe, hiszen a trianoni döntés az ő életükben is mérföldkő volt?
„gazdaságföldrajzi helyzete gyökeresen megváltozott. Az ország belsejében fekvő községből határ menti település lett, az Arad-Csanád Egyesült Vasút kétegyházi szárnyvonalának végállomása. Piacainak felét elvesztette, kiszakadt Arad, Nagyvárad vonzáskörzetéből.”A főispáni és alispáni hivatalnak Elek község 1923-ig, a csonka vármegyék egyesítéséig adott otthont.” (1.)
Kogutovicz: Megyei térképek
Mit is jelentett mindez az itt élők számára? Az alábbi dokumentum másolata csak egy “apróbb” új kötelességről tájékoztat.
A fentebb idézett kötet tanulmányai viszont részletesen beszámolnak azokról a veszteségekről, melyek az eleki gazdákat, a környékbeli földtulajdonosokat, így pl. Gávai Gaál Jenőt is érték.Egy korabeli levél tanúsága szerint szakértelme, no és a személyes érintettsége alapján
„Aradvármegye állandó választmánya 1920-ban határkiigazítási munkálatoknak a vármegyét illető része elkészítésére Méltóságos Dr. Gaál Jenő főrend, műegyetemi tanár urat bízta meg, ki ezen munkáját hű segítőtársával Vásárhelyi Dezső birtokos urral hazafiságtól áthatva nagy tudásához méltón legilletékesebb körök elismerését is kivívva el is készítette”(2.)
A vármegye vezetői bíztak a komolyabb határkiigazítások lehetőségében, amit a Szövetséges és Társult Hatalmaknak a békefeltételek kísérőlevelében kilátásba helyeztek. Mint utóbb kiderült, csalódniuk kellett.
Kogutovicz: Megyei térképek
A címben szereplő kérdőjel viszont arra vonatkozik, vajon hogyan vélekedtek az emberek a hovatartozással kapcsolatban.
A Gyulai Levéltárban található magánlevelek tanúsága szerint az elekiek egy központi kérdőív kitöltésével vallhattak arról, melyik országhoz szeretnének tartozni. Gávai Gaál Jenő javaslatára Gyulával, Csabával való szoros kereskedelmi kapcsolatukat hangsúlyozták a Magyarország melletti döntés egyik indokaként.
Egy legenda szerint viszont, mely generációkon át tovább élt, sőt szájhagyomány útján talán még ma is terjed, valamint a „Zöld könyvben”(3.) is olvasható, az elekiek maguk vették kezükbe sorsukat. Különvonattal Aradra utazott 400 fő, hogy kérésüket előadják a Szövetséges Hatalmak ott székelő parancsnokságán. Állítólag szóba került a népszavazás lehetősége is.
A történet szerint egy Franz Schneider nevű fodrásznak volt fontos szerepe a francia Berthon ezredes meggyőzésében. Schneider úr Párizsban tanulta a fodrászmesterséget, s jól beszélt franciául. Őt vitték magukkal tolmácsnak. Ezen verzió szerint Elek és Almáskamrás így maradtak Magyarország területén.
Az elkövetkező évek nem teltek tétlenül, olyan fontos közintézmények épültek Eleken a 20-as években, melyek sokáig meghatározták a település arculatát: 1920-ban a Polgári Fiú- majd 1924-ben a Polgári Lányiskola, 1923-ban a Kultúrház létrehozásáról született döntés.
1924-ben ünnepelték Elek betelepítésének 200 éves évfordulóját.
Ezen a karácsonyon borította először fénybe a közvilágítás a község utcáit, miután 1922-ben a vasútállomás közelében az első villamos művet is megalapították a hozzá értő iparosok.
- Kocsor János: Elek története a két világháború közt. Tanulmányok Elek történetéhez II. 85.o.
- Részlet az Arad vármegyei helyettes alispán 1921. okt. 14.-én Eleken írt leveléből – a Makón székelő főispánhoz címezve
- Johann Stöckl- Franz Brandt: Die Geschichte der Gemeinde Elek in Ungarn, 93.o.
Valószínűleg nem csak a „hegyközség” szó jelentése (1), de a hajdanvolt eleki szőlészet – borászat emléke is elhomályosul lassan, miközben az ország több tájegységén újra virágkorát éli ez az ágazat. Érdemes tehát néhány helyi vonatkozású tényt is felidézni.
A szőlő–és borkultúrát erre a vidékre is az óhazából hozták magukkal a 18. század elején betelepített német ajkú lakosok. Aztán a 19-20. század fordulóján már fontos szerepe volt a szőlőtermesztésnek a „svábok” lakta települések életében. „1876-ban Arad vármegyének 9459 kh szőlőterülete volt, mely a philoxera felléptéig 11365 kh-ra emelkedett….Ebből 8198l kh hegyi és 3166 kh síksági szőlő volt…A síkságon lévő és szőlőműveléssel foglalkozó községek a következők: Elek, Sikló, Simánd, M.Pécska, Szemlak, Szentleányfalva” (2.)
Ekkor Lőkösháza-puszta Elekhez tartozott, a szőlők jelentős része a 74-es vasúti őrház környékén, a Bolza birtokon volt. Kezdetben bérelték a területet. 1897-ben a település jövedelmének 3,8 % a származott a szőlők megműveléséből.
A szőlő telepítéséhez szükséges vesszőket Arad-hegyalján (Pankota, Világos) szerezték be az elekiek. Sokan ott tanulták meg a szőlőművelés mesterségét, a bor kezelésének módját is. A philoxera-járvány után (1880-as évek) szinte a teljes ültetvényt újra kellett telepíteni, ekkor új, un. amerikai fajták is megjelentek
Az egyes fajták nevét főleg a színük, formájuk és az érés ideje szerint különböztették meg, pl. „frivajz” (korai fehér), „fleistravl” (hússzínű /vörös szőlő), „oksatravl” (ökörszem/kék szőlő), „hénixsiaz” (mézes fehér), kaztutl” (kecskecsöcsű).
Radványi György, aki egy ideig a mai Harruckern János Közoktatási Intézmény eleki tagintézetének névadója is volt, „szőlőskertjében összegyűjtötte mindazokat a szőlőfajtákat, melyeket ősei ültettek egykoron. 128 fajtából valóságos szőlőfajta bankot hozott létre.” (3.) Vajon mi történt ezzel a jelentős kulturális értékkel?
Fehér borszőlő karós műveléssel
A szőlő megfelelő művelése, a bor helyes kezelése komoly szakértelmet igényelt. Aki tehette, hozzáértő embert alkalmazott, ha maga nem tudta elvégezni a nyitás, metszés, kötözés, permetezés, takarás fáradságos munkáját. Sokaknak jelentett megélhetést a szőlőkben vállalt bérmunka.
A „szőlő leve” fontos szerepet játszott a mindennapi étkezésében is. Ebédhez és vacsorához szinte mindig fogyasztottak a savanykás, fehér asztali borból, ami jótékonyan segítette a zsíros, nehéz ételek emésztését. Orvosi vélemény szerint a mezőn végzett nehéz fizikai munka mellett a borfogyasztásnak is szerepe volt abban, hogy viszonylag kevés volt a táplálkozással összefüggő megbetegedés. Eleken is érvényes volt az egyik móri borpincében olvasható mondás:„Aki beteg, igyék tejet, aki meg ép, szőlőlevet!”
Szívesen vásárolták a környékbeli települések lakói is az eleki gazdák borát, mivel nem mindenütt volt jellemző a sok vesződséggel járó szőlőművelés.(4.) Egyes vélemények szerint sok eleki a boreladásnak is köszönhette, hogy meggazdagodott. Az 1930-as évek válságos időszakában néhány sor szőlő komoly értéket jelentett, a szőlősorok közötti terület veteményesként is szolgált sok családnak.
De nem csak bort készítettek, a friss mustot „lefojtották”, sőt gyümölcsök tartósításához is használták. Cukros szirup helyett ezzel készítettek befőttet birsalmából és vastaghúsú, nagy szemű szőlőből. Lekvárt is főztek must hozzáadásával sütőtökből, birsalmából, sárgarépából. Lekvár olyan módon is készült, hogy a mustot addig főzték, míg az besűrűsödött.
A borleves, borsodó készítése a polgáribb ízlést szolgálta. Ide sorolható a zsenge szőlőlevél felhasználásával – a töltött káposztához hasonlóan – készült „tőtike” is.
Az 1970-es évek elején még öt szőlőskert volt a település körül. Még létezett a Hegyközség intézménye, a gazdák szőlőcsőszt alkalmaztak, összehangolták a munkákat. A szüret az egész falut megmozgatta, a diákok az iskolában szünetet kaptak erre napra. A rokonság, a szomszédok összejöttek ilyenkor, és vidáman segítettek egymásnak a munkában. Közben kóstolgatták a hegy „ó és új levét”. Lovas kocsival, nyitott hordóban vitték a félig feldolgozott, „megtaposott” szőlőt a házakhoz, ahol ebéd várta a szüretelőket.
A szőlőskertek szerepét fokozatosan átvették a házak udvarán telepített lugasok. A faluszéli szőlők helyére házak, veteményesek, kukoricások kerültek.
Csak remélni tudjuk, hogy a szőlő- és gyümölcstermesztés hagyományát tovább ápolják a szorgalmas elekiek.
Az adatok és a régi fényképek Dr. Mester György hagyatékából valók.
Mester Klára
1.Hegyközség: (Több) község szőlő- és gyümölcstermelőiből alakult társulás. Magyar Értelmező Kéziszótár I. 534.o.
2. Dr. Gaál Jenő: Arad vármegye és Arad szabad királyi város közgazdasági, közigazgatási és közművelődési állapotának leírása Arad, 1898 /A szőlőművelés és borászat c. fejezet
3. Janecskó János: Elek krónikája 1945-2005 175.o.
4.Kósa László: Gazdálkodásról alkotott előítéletek és nemzeti sztereotípiák, In Nemesek, polgárok, parasztok, Osiris Kiadó 2003, 60.o.
Eredet
Az eleki temetőben járkálva, vagy helytörténeti műveket lapozgatva a laikus, nem helybéli számára is feltűnhet az eleki német családnevek sokfélesége, de az is, hogy több családnév nagyon gyakran ismétlődik.
Az 1724-es bejövetel során ideérkezett első ötven családot az akkori egészségügyi körülmények között súlyosan érintette az 1738-39-es pestisjárvány, melyben igen sok család teljesen kihalt. Voltak olyan, szerencsés famíliák is, melyek fennmaradhattak, ilyen volt például a Strifler család, akik szinte mindannyian túlélték a halálos kórt – minden bizonnyal valamilyen öröklődött immunitás segíthette őket. Sok család viszont teljesen eltűnt, amit mutatnak az anyakönyvi adatok is. Helyükre a járvány elmúltával később, 1744-ben érkeztek újabb “telepesek”, akikből (a családneveikből) viszont sokkal kevesebben maradtak fenn a továbbiakban. Ez minden bizonnyal annak is köszönhető, hogy ekkor sok csonka család érkezett, amelyek egy részében nem volt fiú gyermek, így a lányok férjhez menetele után értelemszerűen nem maradhatott fenn a továbbiakban a nevük.
Az elekiek nemzetsége
Ha a Sippenbuch című, az eleki anyakönyvek adatain alapuló “nemzetségkönyvet” nézegetjük, előbb-utóbb rájövünk, hogy a helyi németség egykoron élt illetve ma is fellelhető tagjai egy nagyon szövevényes, nyolc-kilenc generációs családfát alkotnak. Szinte minden ma élő, valamelyest “sváb” származású eleki rokona néhány másiknak.
Ennek elsősorban az az oka, hogy a helyiek sokáig viszonylagos elszigeteltségben éltek itt, egyfajta német szigetet alkotva a más nyelvű lakosság tengerében. Jómódjuk alapja a földművelés volt. A vagyon megtartása és fejlesztése érdekében a párválasztás során leginkább a vőlegény/menyasszonyjelöltek gazdasági helyzete számított (de nem csak a mi német őseink körében). Vagy gyakran unokatestvérek házasodtak, és így nem kellett az évtizedek szorgos munkájával összegyűjtögetett családi vagyonokat szétosztani “máshová tartozó” családoknak az öröklés során, hanem a szülők törekedtek arra, hogy gyerekeiknek lehetőleg mindig több legyen.
A német eredetű, és nyelvüket az idegen környezetben is sokáig megőrző helybeliek tehát egymás közt házasodtak és sokáig nem “keveredtek” más népekkel. Ha valaki nem helybelivel házasodott, akkor legfeljebb a környékbeli települések német családjai (pl. gyulaiak, szentmártoniak, almáskamarásiak, ottlakaiak) jöhettek ezen kívül számításba.
Elvándorlás és betelepedés
A családfákat nézegetve feltűnik, hogy már a kezdetektől volt azért mozgás a helybeliek közt, hiszen, bár itt kiváló földeket kaptak, természetesen nem mindenki volt egyformán tehetős – egy idő után a népesség annyira megnövekedett, hogy már nem mindenki élhetett meg a földművelésből. Már a kezdetek során oda-vissza vándoroltak az ide betelepült családok, annak ellenére, hogy eredetileg a földesúr olyan feltételekkel hívta ide őket, hogy többet nem mehetnek vissza. A tehetségesebb, de föld nélkül maradt polgárok mesteremberek lettek, vagy máshová költöztek.
Előfordult az is, hogy valaki messzebb elvándorolt az országon belül, mint például Brandt Bartholomäus, akiről nemrég közöltünk egy összeállítást. A legtöbben viszont nem költöztek messze, hanem a környékbeli településekig jutottak, ahol esetleg több szabad föld, nagyobb érvényesülési lehetőség jutott nekik.
Így jött létre a XIX. század közepén Almáskamarás község, amelyet az Elekről elvándorolt családok hoztak létre. Oda látogatva ma is jelentős számban lehet találkozni ismerősen hangzó, eleki családnevekkel – ők mindannyian az elekiek rokonai. A rokonságot ápolták is folyamatosan a szomszédba költözöttek és az itt maradottak, és olyan is előfordult idővel, hogy almáskamarási-elekiek újra visszaköltöztek Elekre.
Egy másik szomszédos település, Ottlaka is részben eleki kötődésű hely, hisz ide is költöztek eleki német családok, akiknek egy külön lakónegyedet hoztak létre. Ma is megtalálható ott például a Niedermayer család.
Az eleki földművesek gazdasági helyzete egy idő után a szorgos munkának köszönhetően annyira megerősödött, hogy az egyes családi gazdaságokban már nem tudtak minden munkát elvégezni a család tagjai, és ezért tekintélyes számú munkaerőnek kínáltak munkalehetőséget. Megindult a munkások betelepedése, így lett Elek soknemzetiségű település.
Egyes foglalkozásokat szinte kizárólag bizonyos népcsoportok tagjai végeztek, így például a cselédek, mesteremberek gyakran magyarok, a kereskedők zsidók, a tanyákon dolgozó, az állatokhoz legjobban értő, róluk gondoskodó emberek általában románok voltak, a téglákat készítő vályogvetők viszont a cigányok közül kerültek ki. Általános volt az, hogy a legtöbb helybeli beszélt a többiek nyelvén.
Becenevek és gúnynevek
A helybeli családok szerteágazó rokoni kapcsolatai azt eredményezték, hogy sok családfőt ugyanúgy hívtak. A más településről érkezett nem németajkú munkások, alkalmazottak számára a megkülönböztetésük nagy nehézséget jelentett, így a külső jellegzetességeik, tulajdonságaik alapján bece-vagy gúnyneveket költöttek nekik. Így lett sok családnak román vagy német eredetű mellékneve, melyeket aztán továbbörökítettek. Ezáltal a családfő kinézetéről vagy alaptermészetéről alkotott “Nagyfejű”, “Fehérhajú” vagy “Hirtelenharagú” elnevezés állandó tartozéka lett az egyes családok nevének. Ezek bemutatásának egy külön cikket fogunk szentelni.
A múltat végképp eltörölni…
Az eleki németség nagy részének 1946-os elűzése a hitleri Németország bűnei miatti kollektív büntetésként történt.
Két érdekes, nem csak személyes vonatkozású képre bukkantam a családi fotóalbumban.Az első 1918-20 körül készült az eleki Tenis Clubban, melyet 1911-ben alapítottak.
Vajon hol volt Eleken a teniszpálya? Felismeri-e valaki a sportoló hölgyek vagy a labdaszedő fiúk valamelyikében egykori rokonát?
A hölgykoszorú közepén Takács István látható, aki 1918-ban Sikula-n jegyzőként dolgozott. Hogyan és miért éppen Elekre jött szabadidejében? És hol volt/van Sikló ill. Sikula? (Arad megye, Románia) E kérdés megválaszolásában Németh Csaba tanulmánya segített.(1.)
1871-től Elek járási székhely volt. Közigazgatásilag hozzá tartozott Almáskamrás, Gyulavarsánd, Medgyesbodzás, Nagypél, Ottlaka, Sikló, Sikula, Szentmárton.
A XX. század elején a térségben az úthálózat jelentős fejlesztésére került sor, 1909-re elkészült a Kisjenő-Székudvar-Sikló– Ottlaka-Elek, Kétegyháza útvonal, ami a gazdasági és kulturális kapcsolatokat –mint a fenti példa is bizonyítja – egyaránt élénkítette.
Takács István jegyző lánya a Sikula melletti Garbán (Gurba, Arad megye, Románia) született 1919-ben. Takács Klára, a későbbi Dr. Mester Györgyné, több mint 30 évig golgozott Eleken testnevelő tanárként.
A fiatal családot ábrázoló kép viszont inkább, mint kordokumentum méltó említésre, ui. 1922-ben úti okmányként, igazolványként használták.
Kategóriák
Kínai térkép
Régebben találtam az interneten ezt a térképet, amit kínaiaknak készítettek. Frissnek nem mondható, hiszen még az “eleki vasút” élő vonalként van jelölve.
A segítség kedvéért kivágtam a térképből a minket érdeklő részt és Békéscsabát , Gyulát jelöltem is rajta.
Sajnos így sem tudtam rájönni, hogy kínaiul, hogyan írják, hogy “Elek”.
Wittmann Attila
Egy 1892-es dátumú, „világot járt” képhez, ill. tablóhoz jutottam a közelmúltban, amelyen Elek község egykori elöljárósága látható.
Kalandos útja összefügg Elek, az eleki iskola és annak névadója, Dr. Mester György családjának XIX-XX. századi történetével.
120 éve, 1892-ben épült a templom mellett az un. „központi iskola”.[1]
Amikor az 1980-as években lebontották az épületet, alapkövéből előkerült egy emlékirat, amely többek között a nagyközség akkori elöljáróságának névsorát is tartalmazza.[2]
A tablón és az alapító okiraton tehát ugyanaz az évszám, ugyanazon személyek szerepelnek.
elekfoto 