Ha valaki pl. Makón keresztül utazik Szegedre, annak biztosan feltűnik egy szép középület, ami 1950-ig az egykori Csanád vármegye közgyűlésének adott otthont, és ennek a történelmi megyének a sajnálatos felszámolása után pedig a helyi közigazgatás központjaként működött (1990-től városháza).
Mivel 1920-tól az egykori eleki járás felét Romániához csatolták, így Elek egy ideig, 1920-23-ig Csonka-Arad megye székhelye volt, utána pedig 1950-ig Csanád vármegyéhez tartozott, majd pedig Békés megyéhez, így közel harminc évig ebben a makói épületben is döntöttek Elekről.
Az eleki Historia Domus korabeli bejegyzése szerint azonban jobb lett volna, ha akkor Eleket Békés vármegyéhez csatolták volna, ami tényleg logikus lett volna, hisz pl. Gyula sokkal közelebb van, mint Makó,
Az 1948-ig Elekhez tartozó Lőkösházán egykoron több nemesi család is megtelepedett, így a Bánhidyak is.
A képen látható egykori kastélyuk az 1870-es években épült, ami a történelmi tragédiák után 1946 és 1960 között iskolának és kollégiumnak adott otthont, de sajnos 1976-ban a földdel tették egyenlővé!
Ezen a régi fekete-fehér levelezőlapon Elek testvérvárosa, Gerolzhofen látható kb. az 1960-as évek első feléből.
A főtér ma is ilyen, természetesen pl. az autóállomány azóta ott is, meg itt is többször kicserélődött. Napjainkban legalább ebben nincs jelentős különbség!
1883-tól 1970-ig Elek vasútvonallal is rendelkezett, amely nagyban megkönnyítette a közlekedést és a zömében mezőgazdasági termékek szállítását, adás-vételét. A trianoni békekötésig a vonatok Kétegyházától Eleken, Ottlakán, Kisjenőn, Szentannán át Aradig is jártak, érintve egy sor további kisebb települést. A vasútvonal az Arad-Csanádi Egyesült Vasutak (ACSeV) helyiérdekű vonalaihoz tartozott.
A vasút megérkezik
Elek vasútja – ezt az Elek történetét összefoglaló Zöld Könyvben olvasni – eredetileg a Szolnok-Arad vasútvonal lehetett volna (ez a mai 120-as vonal), Békéscsabán, Gyulán és Eleken keresztül. Részben a Gyula környéki árvízveszélyes Körös-ágak miatt, részben a földrajzi közelség, valamint pénzügyi okok (az építés költségébe az érintett településeknek is be kellett szállni, és ez nem mindegyiknek sikerült) miatt végül a Békéscsaba-Arad útvonalon építették meg az 1858-ban átadott pályát.
Elek később, 1883-ban jutott vasúthoz, azonban ez már nem fővonal, hanem egy HÉV, azaz helyiérdekű vasút volt, amely nem azonos a manapság Budapestet a környékével összekötő ódon zöld elektromos vonatokkal, hanem egy könnyű építésű, egyszerűsített műszaki tartalommal megépült,a hely, a közvetlen környék gazdaságát szolgáló vasút volt – ennek a célnak maradéktalanul megfelelt az akkori, jó minőségű műutak nélküli korszakban. (Részletesebben a műszaki részletekről ld. a Wikipediát az ACseV-ről, melyre fentebb is hivatkozom).
Érdekesség – ezt a Wikipedia írja a vasúttársaságról –, hogy ez a vállalat kora egyik leginkább nyereséges, nagyon költséghatékony vasúttársasága volt. Már a megnyitás utáni években pozitív mérleget produkált a cég. Előremutató műszaki megoldásokat alkalmaztak, például járműveiken a kezdetektől volt sebességíró berendezés.
A szentendrei vasúti skanzenben látható egy kiállított jármű is, ami eredetileg az ACseV vonalain közlekedett – így akár Eleken is járhatott (a képért köszönet illeti Varga Ákos Endrét, a www.hampage.hu oldal tulajdonosát!). A kinézete alapján – ma is ilyesfajta kocsik járnak a HÉV-en, de a budapesti metróban is – nem gondolná róla az ember, hogy 1906 körül készült, tehát több, mint 100 éves.
Az első eleki gyermek-fúvószenekar Amerikában pórul járt tagjai a megnyitás évében, 1883-ban már vasúttal érkeztek haza Elekre.
A szentendrei jármű-múzeumban látható egykori ACsEV-jármű, mely később a csepeli HÉV-vonalon járt.
Télen első ránézésre nincs olyan nagyon minek örülni, tekintve a tetemes fűtésszámlát, a síelés drága, a hegyek távoli mivoltát (avagy azok ha nem is olyan távoliak, de nem a mieink, ehhezvö. Wass Albert: “Adjátok vissza a hegyeimet!”), de itt még egy rendes tó sincs mostanában, amin korcsolyázni lehetne, mint régen:
Korcsolyázó gyerekek 1942 körül
Csak itt van ez az átkozottul sok hó – legalábbis a mi fogalmaink szerint rengeteg van most éppen belőle – jó fagyos, és se hóembert-se hógolyót nem lehet gyúrni belőle, hát akkor menjünk legalább szánkózni kicsit.
Még régebben a mostaninál komolyabb telek voltak, az 1942-es különösen hideg volt. Ekkortájt készült a következő kép is:
A Singer-Strifler család szánon utazik 1942-ben. A hajtó: Strifler József.
Manapság már nincsenek lovas szánok, vagyis a drága lovacskákat azért be-befogják, de az általános téli közlekedést átvették a “Winter” jelzésű téli abroncsokkal szerelt gépkocsik.
Aki nem csak odabent üldögél, az utcára kilépve érezheti jócskán, hogy kaptunk egy kis szibériai hideget, mellé mediterrán nedvességgel – mindkettő import: jó minőségű hideg levegő mellé jó kis déli pára – nos, ettől most jó sok hó esik, mellé meg tényleg hideg is van.
Az eleki római katolikus templom 2012. február 3-án este, havazásban
“Gyed Maróz”, avagy Fagy Bácsi a messzi Oroszországból jól kitalálta ezt, nesze neked globális felmelegedés, most éppen betemet minket a fehér cucc.
Eleki németek kiűzésének emlékműve 2012. február 3-án este
Meglepetten néztem a tévében, hogy az emberek megrohanták a nagy szupermarketeket, és feltöltötték ennivaló-készletüket. Nekem mondjuk ez a magyar államcsődről folytatott fejtegetések hatására már korábban eszembe jutott, de végül csak néhány számomra rokonszenves konzerv vásárlásáig jutottam.
Valahogy szokatlan az elképzelés, hogy történhetnek dolgok, ami miatt különböző félelmetes katasztrófák érikaz embert: beszorul a házba, nincs mit enni, betemeti a hó, megszűnik az államhatalom, meg ilyenek.
Azért én bízom benne, hogy a katartikus katasztrófa most elmarad, bár a szerdára jósolt mínusz 28 fokos hőmérséklet (mit hőmérséklet, hidegmérséklet…) félelmetesen hangzik, és újabb zsák lengyel szén beszerzéséért kiált. Szegény lengyeleknél itt-ott mínusz 35 Celsius dúl éppen.
Hát nem irigylem őket, de mi hátha megússzuk, és ha más érdekeset nem is, esetleg kicsit szánkózni tán lehet majd most. Addig is, míg mindenki beüzemeli az eddig a sufniba száműzött ródlit, csináltam pár képet ma este, hisz ki tudja, holnap ki bírom-e nyitni az ajtót a hótól. Nézzék el az átlag alatti minőséget – a mobiltelefon képességei határán állt a fényképezés során.
Mindjárt itt a Halottak Napja, és ezért a napokban párszor látogatást tettünk a temetőben. Tegnap este készültek az alábbi, szerintem szép képek, valamivel naplemente után, a ravatalozó (Niedermayer-kripta) hátánál induló középső útról, délnyugati irányba nézve.
Naplemente után a temetőben, délnyugat felé
Látvány délnyugat felé az eleki temetőben napnyugta után, 2011. október 29.
Itt az ideje a talaj-előkészítő munkálatoknak – az aratás mozgolódása után most ez köti le a mezőgazdasággal foglalkozókat. Jönnek-mennek a nagy gépek, jellemzően komoly talajlazító, tárcsázó eszközökkel felszerelve.
A munkafolyamat időtlen idők óta meghatározott módon zajlik, csak éppen egyre modernebb a hozzá használható technika.
Nem olyan régen még lehetett látni működés közben a képen látható lánctalpas gépszörnyet Eleken és környékén. A legendák szerint valamilyen második világháborús harctéri eszköz alvázára épültek ezek a traktorok. Egy ilyennel esett meg az a történet, mely szerint a traktoros alkoholos befolyásoltság és/vagy egyszerű fáradtság miatt elszundikált szántás közben, majd pár perc múlva arra ébredt fel, hogy éppen egy romániai tanya felé tart. Még időben megállította a gépet, így csupán az államhatáron és néhány földön szántott keresztbe egy igen hosszú barázdát… biztosan okozhatott némi bonyodalmat a határőrizeti szerveknek.
Id. Klemm István lánctalpas traktorral és kezelőjével a határban, 1958 körül
A képen idősebb Klemm István, a termelőszövetkezet egykori agronómusa, valamint a tsz egyik traktorosa látható, amint rövid pihenőt tartanak a földmunka közben. Sajnos nem tudjuk pontosan, mikori a kép – valószínűleg az 50-es évek közepe, vége felé készülhetett.
elekfoto 