Véletlenül akadtam a következő szép felvételre. Egy valószínűleg eleki családot láthatunk: Édesanya, édesapa, kisgyermekkel.
Eleki házaspár kisgyermekkel, az I. Világháború idején
A feleség még hagyományosnak nevezhető, a házas asszonyok részére akkoriban szokásos, sötét színű népviseletbe öltözött a fényképezéshez. A legszebb ruháját vette fel, mert ez nem volt mindennapos dolog, külön Aradra kellett utazni érte. A férj pedig katonaruhában. Ő már megjárta a háborút, valamilyen kitüntetések is láthatóak az uniformison. Sajnos nem tudni, kik voltak ők, csak a fényképész neve olvasható a kép alatt: Urai J., Arad, Forray utca 1.
Ha abból indulunk ki, hogy a Nagy Háború közben készülhetett a kép, akkor a házaspár nagyjából az 1890-es évek elején-közepén születhetett.
Érdekes lenne, ha kiderülne, melyik családot látjuk a képen. A fényképet a saját szekrényemben találtam, családi jellegű iratok között, emiatt akár saját rokonaim is lehetnek – csak éppen nem ismerős az arcuk…
Egy nagyobb csoport gyülekezett szeptember 30-án egy nagy autóbusz körül Elek központjában. Az Eleki Németek Egyesületének tagjai rövid kirándulást tettek Temesvárra, az ottani németséghez.
Das Adam-Müller-Guttenbrunn-Haus war unter Str. Gheorghe-Lazer 10-12 zuerst einmal unser Reiseziel
Az érkezésük után szívélyesen üdvözölték őket a Németek Demokratikus Fóruma tagjai.
Das Haus der Deutschen in Temeschwar wurde mit Unterstützung aus Deutschland gebaut.
A látogatás fő szervezője Luise Finta volt, aki egész nap a csoportunk rendelkezésére állt, és rövid, de nagyon érdekes idegenvezetést tartott nekünk a szép belvárosban.
Először természetesen megnéztük az Adam-Müller-Guttenbrunn-ház múzeumát, amelyben számos érdekes kiállítási tárgyat, népviseletet láthattunk a bánáti svábok életéből.
Im Museum kann man vieles über die Banater Schwaben erfahren.
Ezután következett a séta a több, mint háromszázezer lakosú nagyvárosban. A Gründerzeit szépen helyreállított műemlék épületei mindenkinek nagyon tetszettek.
Az ortodox katedrális mellett természetesen a temesvári katolikus dómban is voltunk – egykor a város püspökségéhez tartozott Elek is.
Unsere Reisegruppe vor dem Dom von Temeschwar
Der Domplatz wird Jahr für Jahr verschönert.
A séta után egy kellemes belvárosi vendéglőbe mentünk, ahol az asztalok már szépen megterítve vártak a fáradt utazókra. Az ízletes ebéd után visszamentünk az AMG-házba, ahol a helyi német népfőiskola ünnepi programján vehettünk részt, szereplőként és nézőként egyaránt.
Die Eleker Kindertanzgruppe unter Leitung von Frau Gabriella Nagy hatte großen Erfolg.
Das Festprogramm unserer Gastgeber war ziemlich bunt und schön.
A jól sikerült program után abban az egyetértésben búcsúztunk el, hogy tovább ápoljuk barátságunkat a temesváriakkal – talán legközelebb ők látogatnak meg bennünket.
Das Gemälde “Ankunft der Ungarndeutschen” in der Empfangshalle des AMG-Hauses
Köszönjük minden segítőnknek, hogy lehetővé tették számunkra ezt a szép kirándulást.
G. Fabulya Éva “Viszik a németeket” (auf Deutsch “Die Deutschen werden weggebracht”) c. könyvének bemutatóját az eleki Reibel Mihály Kultúrház földszinti kis termében tartották március 17-én 17 órakor.
Mivel a vendéglátók és az esemény két főszereplője, G. Fabulya Éva szerző és Klemm Tamás szerkesztő egyaránt alulbecsülte a lehetséges érdeklődők létszámát, menet közben még jócskán kellett székeket hozni a terembe, hogy a több mint ötven, Elekről és környékéről érkezett vendég számára elegendő helyet kínálhassanak.
A publikum egy része, balról a negyedik Finta Elekné Lujza néni, aki az egyik, a könyvben megszólaló személy.
Az első előadást a szerző tartotta azokról az eseményekről és okokról, amelyek a II. világháború után az elekiek számára az ukrajnai kényszermunkához vezettek. Utána Klemm Tamás, a könyv kiadója mesélt a könyv keletkezéséről, és eközben még olyan, a saját családjához tartozó személyeket is említett, akik ugyan a könyvben nem szerepelnek, de ott voltak az ukrajnai munkatáborokban, és élményeik személyes indíttatást jelentettek számára a könyv elkészítésében való együttműködésre. Olyan titkokat és érdekes tényeket is bemutatott a vendégeknek, amelyek részben nem olvashatók a könyvben.
A jelenlévők az első és a második előadás alapján is érdekes kérdéseket tettek fel, és élénk beszélgetés alakult ki. Régi történetek keltek új életre vagy más megvilágításba.
G. Fabulya Éva szerző és Klemm Tamás, kiadó és szerkesztő
Lehetőség volt a könyvek megvásárlására is, mellyel szívesen éltek is a vendégek.
A német kiadás a “Die Deutschen werden weggebracht” cím alatt elérhető a német nyelvű könyvkereskedelemben Európa-szerte.
Újtelepen sétálva tűnt fel ez a szép állapotban fennmaradt sínszál. A híres erdélyi vasműben készült 1879-es példány jó eséllyel az eleki hév-vonal anyagából származik, hiszen a vasutat 1882-ben avatták.
Jelenleg az újtelepi bolt nagykapujának jobb szárnyát tartja, így menekülhetett meg a kohó tüzétől évtizedeken át.
Január 19-e néhány éve már a magyarországi németek elhurcolásának emléknapja. 1946-ban e napon indult el az első szerelvény “kitelepített” Budaörs állomásáról, amivel kezdetét vette a német származású magyar polgárok elüldözése. A hideg idő ellenére számosan vettek részt az ünnepségen.
Az eleki ünnepséget idén január 17-én tartották, a kiűzetés emlékművénél. Klemm Tamás, az Eleki Németek Egyesülete bevezető szavai után Mester Klára, az általános iskola egykori tanára és névadója, Dr. Mester György lánya tartotta. Verset Kocsisné Pelle Erzsébet, az Eleki Németek Egyesülete alelnöke mondott.
Az ünnepi műsorról az ElekTV felvételt készített, amely itt tekinthető meg.
Az ünnepi műsor után a körülbelül 65 vendég – közöttük megyénk nemzetiségi önkormányzatainak küldöttségei, a különböző intézmények dolgozói, valamint a város polgármestere – a katolikus templomba ment, ahol Máté János plébános az elhurcoltak emlékére ajánlott misét celebrált.
A mise után a résztvevők a Leimen-házban szerény megvendégelésben vettek részt, mely során alkalom nyílott beszélgetésekre, találkozásokra. A plébános úr is eljött, és ministránsaival megáldotta a házat.
Az összejövetelre meghívtuk a Szovjetuniót megjárt még élő egykori kényszermunkásokat is, akik közül ketten, Finta Elekné Jámbor Aloisia és Leiszt Magdolna tudott eljönni.
Az eleki német nemzetiségi önkormányzat jóvoltából a szervezők az emléknap alkalmából szép ajándékcsomaggal lepték meg őket.
A vendégek és a vendéglátók a kedélyes együttlét után kora délután vettek búcsút egymástól.
Karácsony másodnapján kora reggel fehér bekecses géppisztolyosok vették körül a falut. Kettesével a kivezető utakat, utcákat szállták meg – a kertek alatt is párosával járőröztek.
Aki vendégségbe érkezett tegnap, annak sem nyílt menekvés.
A megszálló osztály őrnagy parancsnoka tolmácsostul a községházán rendezkedett be, szállásolta el magát.
Az odamerészkedő kíváncsiak hamarosan megtudták, hogy a bundisták összegyűjtésére érkeztek a biztonsági szolgálat fehér bekecses emberei.
A folkszbundisták? – jelentette és kérdezte egyszerre Kern János. – Azok az őszön mind nyugatra mentek, amikor, vagyis mielőtt önök, elvtársam, elfoglalták falunkat.
Az őrnagy előbb az elvtársozást kifogásolta, majd hitetlenkedett, hogy bundistáknak írmagjuk sem maradt volna.
Kérem szépen – mondta Kern -, egy csakugyan itt maradt közülük, a Schultz Nándi. Mint jó kapitány, ő maradt utolsónak, de még idejében elszekereztette családját felmálházott két országos járművön. Maga lóháton kísérte övéit. De valamikor eszébe ötlött, hogy egy kis bőrtáskában itthon felejtette az összes iratait, köztük az érettségi bizonyítványát. Nagyon büszke volt rá, hpgy a csabai Rudolf trónörökösről elnevezett reálgimnáziumban valamikor kitűnően érettségizett. No, erre fizetett rá. Mire hátizsákjába csúsztatta iratait, Eleket már körülzárták az elvtársak. A gulyakútnál tűzharcban esett el. Nagy német volt, de állítólag azzal a magyar kiáltással adta ki lelkét: „Jaj, anyám!” Ott földeltük el.
A tolmács lassan, lelkiismeretesen fordította Kern szavait, s mikor az elvtárs megszólítás újra előkerült, tiltakozásul az őrnagy asztalra zuhintotta teli pisztolytáskáját.
Mondtam már, hogy ne elvtársozzon, ahhoz maguknak nincs joguk. Azonkívül: ennek a Schultznak senkije sem maradt itt?
Az öccse, de az eleitől fogva hümós volt.
Ezt a tolmács nem értette.
A hűségmozgalomnak volt a tagja – legyintett Kern.
Az meg micsoda?
Éppen ellenkezője a volksbundnak. Azok Hitler-ellenesek voltak. Akadt is bajuk azoknak, akik nyíltan mertek a Bund ellen agitálni.
A tolmács szaván-arcán s az őrnagy képén is látszott, nem sokra értékelik a hümót. Ezt Kern nem hagyhatta, minthogy maga is ellenállt a Bundnak.
Még tavaly jött egy civil úr a magyar kémelhárítóktól, s közölte a hűségmozgalom helyi vezetőjével, Reibel Mihály apátplébánossal, hogy a német SS és a Bund atrocitásaival szemben a magyar állam nem tud védelmet biztosítani számukra.
Tehát maguk kémelhárítókkal is paktáltak – csapott ismét az asztalra az őrnagy.
Igazából én nem tárgyaltam, nem is tárgyalhattam velük, mert én szociáldemokrata voltam, mint MÉMOSZ-tag, és abban az időben internálótáborban.
A napokban érkezett Theresia Zöllnertől Laudenbachból az alábbi, Németországban megjelent újságcikk.
Nagyon köszönjük, és gyorsan közreadjuk, mielőtt az ősz beköszöntene, hiszen egy nyári eseményröl van szó. A szöveg magyar fordítását is csatoljuk.
Nemrég érdekes autóról írt a Totalcar autós honlap veterános melléklete. Az online magazinban mutatott nem mindennapi jármű egy kis szériában készített, 1930-as évekbeli nyitott Opel Kapitän, melyből mára összesen kettő ismert “ép” darab van a világon.
A képek láttán egy emberként sóhajtott fel a Zimmermann család. A dolog érdekességét tudniillik számunkra az adja, hogy az elekiek híres harmonikása, Zimmermann Ferenc (1924-2010) is egy hasonló járművet vezetett pályája kezdetén.
Első munkahelyén az eleki főszolgabíró, Antalffy Lajos inasaként dolgozott az 1940-es években, tizenhat éves korától. Udvarias és megbízható fiatalember lévén a főnöke rábízta az elegáns családi autó vezetését is. Így az ifjú Ferencből sofőr is lett.
Zimmermann Ferenc 1942. április 28-án, Antalffíy Lajos főszolgabíró Opel Kapitän kocsijában sofőrként
A háború az akkori átlagos autótulajdonos számára azt jelentette, hogy egy adott pillanatban a hadsereg elvette a járművet, “bevonultatták”, és a szegény tulaj onnantól gyakorlatilag bottal üthette a nyomát. A főszolgabíró fontos hivatala miatt (Elek járási székhely volt akkor, és ez nem csak üres címet jelentett) mentesült a beszolgáltatási kötelezettség alól.
Ferenc egy kedves, vékony, muzsikálni szerető fiatalember volt, és akkoriban még csak udvarolt későbbi feleségének, Veronkának, aki kicsivel utána került a hivatalnok házához, és hozzá hasonlóan szolgálóként dolgozott. Mindketten szegény, de becsületes és szorgalmas fiatalok voltak. A főszolgabíró és felesége nagyon kedvelték őket. Sokszor megengedték Ferencnek, hogy a fárasztó munka után autóval vigye haza kedvesét.
A képen látható autót összevetve a Totalcar cikkében megjelent Hebmüller- változattal, észre lehet venni, hogy az eleki kocsi valószínűleg “gyári” kabrió, amelynek az első ajtaja mögötti részen még volt egy kisebb ablaka, míg a Hebmüller “2+2” kialakitása mellett kicsit rövidebb az utastérben, és azon nincs ilyen. Antalffy Lajos kocsija – sofőrös járműként – nyilván két használható üléssel kellett rendelkezzen hátul. Tehát az eleki autó a kevésbé ritka változat volt, amelyből a cikk szerint 4560 darabot gyártottak, szemben a Hebmüller karosszériások 248 darabjával. Azért ez a majd’ ötezer sem olyan nagy mennyiség, hogy nem lett volna már akkor ritka autó.
A Totalcar cikkből sokat megtudhatunk a nagy Opel akkori mércével nagyon korszerűnek mondható műszaki megoldásairól, az igen modern önhordó karosszériától a szinkronizált sebességváltóig, stb. Korábban írtunk már Mag József kereskedő Fiatjáról is, amely szintén nem mindennapi kocsi volt. Érdekes, hogy az ország perifériájára szorult Eleken ilyen komoly járművek megtalálhatók voltak. A környék uradalmaiban biztosan lehettek még elegánsabbak is, talán bukkan még fel fénykép hasonló érdekes egykoron környékbeli járművekről.
A szovjet hadsereg előrenyomulása a jelenlegi méretű Magyarországot a hivatalos történelemírás szerint pont Elek és Lökösháza térségében érte el először, 1944. szeptember 24-én. Antalffy Lajosnak és feleségének menekülniük kellett. Autójukat a szovjet hadsereg lefoglalta, és hadi célokra használta fel. Hogy hová kerülhetett? Nem tudhatjuk. Ha nem látszana a képeken, hogy ez egy kicsit másfajta autó volt, mint a veteránrajongó gyűjtő Hebmüllere, akár azt is hihetnénk, hogy ez került elő Ukrajnából…
Az index hírújság nemrég megjelent cikkében egy interaktív térképen mutatja be a magyarországi népesség változását 2001-2011 között. Ebből jól látszik, hogy az ország nagy része “piros”, ami a fogyást jelenti. A mi vidékünk pedig nem éppen a nagy nyertesek közé tartozik, hanem éppenséggel a legnagyobb fogyást elszenvedő megye.
Az egyes vidékekre kattintva megnézhető, miként változott a lakosságszám az adott időszakban.
A térképre ránagyítva az egyes településekről is elérhető az információ, így megtudhatjuk, hogy a térkép szerint Eleken 2011-ben 4927-en éltek. Sajnálatos ez, hisz 2001-ben még 5480 fő lakott itt. Több, mint tíz százalékos csökkenést jelentenek ezek a számok. Jól tükrözik azt a tényt, hogy a mi környékünknek nincs igazán népességmegtartó ereje: Nincs sok munkahely, ami főleg a képzettebb, iskoláikat frissen elvégzett fiatalok számára azt jelenti, hogy megélhetésüket máshol kell keressék.
Az ország térképét átböngészve azt láthatjuk, hogy Budapest környéke, illetve Győr-Moson-Sopron megye számít a “nyertesek” közé.
A külföldre került honfitársaink a mi vidékünket “pirosítják”, de Magyarország másik vidékeit ezzel szemben nem “zöldítik”.
Forrás: http://index.hu/gazdasag/2014/11/28/otthonterkep/ (megtekintve: 2014. december 1.)
A hideg idő ellenére számosan vettek részt az ünnepségen.
elekfoto 