Janecskó Gyöngyit ismét az “elekfoto társszerzője”-ként köszönthetjük.
Az eleki gimnazisták sportéletéról készült érdekes képekhez az alábbi magyarázatot fűzte Janecskó Gyöngyi:
A képeket Busa tanár úr fotózta 1972-ben, az eleki sportpályán. A volt osztálytársaimra ismertem a focizó lányokban. Magda Erzsi, Sztancsik Kati, Spiegel Gyöngyi. Akkor mi már Gyulán laktunk, és nem tudom, hogy csak sima tornaóra volt, vagy valami kupáért fociztak. Mintha az egyik képen házi gyártású kupát látnék.
A Munkácsy Mihály Múzeumban járva láttam meg Medgyesi Pál a Békés megye jelentősebb 10-11. századi sírleleteit feldolgozó könyvét. Az Eleki Évszázadok első kötetében olvastam, hogy Eleken is végeztek ásatásokat a Téglagyár területén. Így biztosan tudtam, hogy Elek is szerepelni fog a műben.
A könyvet olvasva eszembe jutott, hogy még általános iskolai tanulmányaim során Mérai Istvánné tanárnő biológia órán behozott több csontot szemléltető eszköznek és mint érdekesség mesélte, hogy ezek bizony a téglagyári ásatásokból származnak.
Mindig büszkeséggel tölt el, ha jót hallok Elekkel kapcsolatban, ha mások jó véleménnyel vannak a településről, vagy az ott élőkről. Ez a könyv azonban egy szomorú történetet is elmesél, amire egyáltalán nem lehetünk büszkék.
“Végül had említsek meg egy szomorú dolgot ezzel a lelőhellyel kapcsolatban. Banner Benedek leírja, hogy amikor kiment a helyszínre, megtudta, hogy a munkások már jó ideje a gödrök szélére rakták a koponyákat, majd “mit vigyorogsz, az anyád Istenit” felkiáltással, lapáttal szétverték azokat. Megdöbbentő, hogy egyes emberekben egyáltalán semmilyen tisztelet nincs az elődök iránt. Lehet, hogy saját őseiknek a koponyáit verték széjjel – elképesztő barbárság.”
Ehhez sokat nem lehet hozzáfűzni……
Wittmann Attila
Ismét kedves, derűt sugárzó képre bukkantunk Dr. Mester György hagyatékában.
A második világháborúban sajnos nagyon sok katona tűnt el. A halottak beazonosítását segítette elő az azonosító cédula, vagy népi nevén a “dögcédula”, amely minden katonának ki lett osztva. Ez a kis fémdoboz nagyon hasznos volt, de sajnos sokszor előfordult, hogy a szovjet fogságba eső magyar katonák azonosító céduláját a szovjet katonák egyszerűen letépték a katona nyakából és eldobták, ezzel lehetetlenné téve, hogy később bármikor is azonosítható legyen a fogoly.
Ezt az azonosító cédulát évekkel ezelőtt kaptam és állítólag egy kétegyházi gyepen találták. Tulajdonosa az Elek – Kétegyháza közti harcokban is részt vehetett. Mára már kissé viseltes állapotban van, de még jól látszódnak rajta a lyukasztások.
Az azonosító cédula tulajdonosa valószínűleg OLÁH IMRE volt, aki a Szovjetunióban tűnt el 1944.12.15-én.
A katona 1944. október 6-án eshetett hadifogságba és az őt elfogó szovjet katona/katonák letépték a nyakából az azonosító céduláját és eldobták. A hadifoglyot utána bevagonírozhatták és a Szovjetunióba szállították. Sajnos “hamar” elhunyt és ennek pontos okát nem ismerjük. Akkoriban csak a hazatérő bajtársak, még manapság a hevenyészett szovjet “láger nyilvántartások” meséltek/mesélnek Oláh Imre sorsáról.
Minden katona hős, mert családját, szeretteit hátrahagyva a legdrágább kincsét, az életét áldozza fel a hazájáért! Ők megtették, amit megkövetelt a haza, a mi dolgunk, hogy hálásak legyünk ezért, és sose feledjük őket! Oláh Imre neve már nem merül a feledés homályába….
Bővebb információk az elesett katonákról: http://www.hadisir.hu
Kapcsolódó cikk: https://elekfoto.com/2016/02/21/hadrev-1944-szeptember-16/
Wittmann Attila
2016. február 24-én Budapesten, a Nyugati pályaudvar 10. vágányán szokatlan látvány fogadta az arra járókat. Itt nyitották meg azt a vándorkiállítást, mely az elkövetkezendő hónapokban az országban több helyszínen is látható lesz. A sajtótájékoztató a Királyi váróteremben volt.
Egy olyan vagont állított fel a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre, amilyennel 1944 végén és 1945 elején a deportálások a Szovjetunióba indultak.
Budapesten a továbbiakban a Vasúttörténeti Parkban tekinthető meg a kiállítás március 15-ig.
Július elejétől szeptember középéig Gyulán, a vasútállomáson lesz a “lágerjárat”.
Ha szeretnénk felidézni, milyen lehetett Elek főtere a 20. század első felében, segítségünkre lehetnek a Mag József egykori üzletéről készült fényképek.
A Munkácsy Mihály Múzeumban járva az állandó kiállítások közt sok érdekes dolgot lehet látni. Többek közt egy 1946. április 30-i cikket a Viharsarok (Munkás- és parasztújság) című újságból, amely egy “aktualitással”, az eleki németek kitelepítésével foglalkozik.
A cikk írója azon botránkozik meg, hogy nem megy simán az eleki svábok kitelepítése, mert “több esetben volksbundistákat, sőt SS-tetoválást viselő egyéneket mentesítettek a kivándorlási kötelezettség alól, ugyanakkor azonban régi és hűséges baloldali magatartású lakosokat a távozók közé soroztak“.
Akit érdekel a történelem, a múltunk emlékei annak érdemes megnézni az állandó kiállítást, hiszen sok érdekes “kincsre” lelhet.
Wittmann Attila
Manapság egyre divatosabb a “retro” irányzat. Ez a hirdetőtábla minden esetre átvészelte a történelem “divatirányzatainak” változásait …
… és még ma is egészen jó állapotban van.
Wittmann Attila
Január 19-e néhány éve már a magyarországi németek elhurcolásának emléknapja. 1946-ban e napon indult el az első szerelvény “kitelepített” Budaörs állomásáról, amivel kezdetét vette a német származású magyar polgárok elüldözése.
A hideg idő ellenére számosan vettek részt az ünnepségen.
Az eleki ünnepséget idén január 17-én tartották, a kiűzetés emlékművénél. Klemm Tamás, az Eleki Németek Egyesülete bevezető szavai után Mester Klára, az általános iskola egykori tanára és névadója, Dr. Mester György lánya tartotta. Verset Kocsisné Pelle Erzsébet, az Eleki Németek Egyesülete alelnöke mondott.
Az ünnepi műsorról az ElekTV felvételt készített, amely itt tekinthető meg.
Az ünnepi műsor után a körülbelül 65 vendég – közöttük megyénk nemzetiségi önkormányzatainak küldöttségei, a különböző intézmények dolgozói, valamint a város polgármestere – a katolikus templomba ment, ahol Máté János plébános az elhurcoltak emlékére ajánlott misét celebrált.
A mise után a résztvevők a Leimen-házban szerény megvendégelésben vettek részt, mely során alkalom nyílott beszélgetésekre, találkozásokra. A plébános úr is eljött, és ministránsaival megáldotta a házat.
Az összejövetelre meghívtuk a Szovjetuniót megjárt még élő egykori kényszermunkásokat is, akik közül ketten, Finta Elekné Jámbor Aloisia és Leiszt Magdolna tudott eljönni.
Az eleki német nemzetiségi önkormányzat jóvoltából a szervezők az emléknap alkalmából szép ajándékcsomaggal lepték meg őket.
A vendégek és a vendéglátók a kedélyes együttlét után kora délután vettek búcsút egymástól.
„Tovaris – magyarázta Kern immár tört ukrán-orosz tudással, ha öngyilkos akarna lenni bármelyikünk, ott van az akna mély vize!”
De nem hallgattak rá. Munkaszünetekben – összegyűlvén mahorkázni a vezetők – pálinkával kínálták. Az elekiek közül kiemelve, nagyon magányosan érezte magát. S elfogadta, hogy negyed liter pálinkát, a szakácsok neki is naponta külön kimérnek, lelkiismerete azonban egy percre sem aludt az elekiek érdekében.
Novemberben hét eleki lány babázott le egymás után. Abban az időben fogantak, mikor még termékeny erő lakozott méhükben. A december hónap már szülések nélkül telt, pedig a lányok a megelőző kilenc hónapban már alig tanúsítottak ellenállást holmi közösülési követelésekkel szemben, pedig eleinte még pofonokat, ütlegeket is vállaltak a maguk megóvása érdekében. Utóbb a hazaszivárgó frontkatonák s az otthon rekedt kolhozférfiak úgy járkáltak az eleki lánybrigádokhoz, mintha a gulyakutak vödréhez, belekóstolva ebbe is abba is, a közös ivó-, azaz ivóhelyeken a köcsöggé tágított nemi edényekbe.
Két csecsemő nem érte meg a másnapot, egy harmadik úgy december közepén nyöszörgött utolsót.
Kinek volt ötlete, hogy karácsonyra hazaengedjék a gyerekes anyákat? Kern pártolta a dolgot, legalább hírrel lesz a kis csapat a Krivij Rog-i élet felől.
Riki maradni akart, férje nélkül nem szándékozott útra kelni. De Hack biztatta: mindenütt jobb a kislánynak, mint a sivár bányaváros kenyértelenségében s tejszegény világában.
Ünnepi vasárnap délután volt a tíz személy (öten pólyában) útnak indulása. A pólyákba még az utolsó pillanatba is csúsztattak hazacímzett ákombákom leveleket.
A négy kismama szégyenét vitte haza. A maradék lányok méhüket könnyezték. Rikit senki sem irigyelte, hogy hazaindulhatott. Aki csak mozogni tudott, nézte a vonatindulást, a biztosított – fűtetlen – külön fülkében.
Öt napig tartott az utazás. A Kárpátokig négy csecsemő fagyott meg. Sárika már annyira erős volt, anyja kebelén megbirkózott a tömény hideggel.
A csecsemőjükvesztett leányanyák egykedvűek voltak, de nem szomorúak.
Háromszor kellett átszállniok. A dermedt pólyásokat egyszerűen ottfelejtették az elhagyott vasúti ülésen.
Szilveszter reggelén érkeztek Békéscsaba felől. Riki anyja előbb leánya ősz hajára tekintve zokogta el magát, csak aztán borult a hideg orrú kis jövevény pislogására.
Másnap tudta meg anyjától Riki, hogy januártól kitelepítő vonat indul nyugatra Elekről. Már ácsolják az emeletes ágyakat, már készülnek a kitelepítésre ítéltek. Kik rendelkeztek így? A nagyhatalmak. Potsdamban. S azért nagyon szorgalmazzák, hogy a csallóközi magyarok házat, helyet kapjanak.
Csallóköz? Riki számára ismeretlen territórium. Miért kell idejönni a csallóközieknek Elekre? Mi nem mehetünk, meg kell várjuk Ferencet.
Nem is ereszkedett rájuk a kényszerítés. Bíztak benne, hogy Hack Ferencnek tudomására jut, hogy családja Eleken maradt.
Újabb esztendő telt el. A csehek további helyeket követeltek a Dunán átszórt magyaroknak.
1947 tavaszán újabb ezer eleki hagyta el szülőhelyét. Irány: Berlin.
Elek és Krivoj Rog között ez idő alatt felvilágosító összeköttetés nem létesült.
Ki él, ki halt meg Krivoj Rogban, arról az elekiek mit sem tudtak.
Krivoj Rogban meg annyit tudtak Elekről, hogy a nép három ágra szakadt.
Egyik ág Stuttgartot választotta, a másik Berlinhez húzott. A harmadik, a hűséges ág, az új hümó emberei Eleken maradtak.
Nem maradtak többen nyolcszáznál 1947 nyarára Krivoj Rogon, amikor meghirdették, hogy letelt a két és fél év, amennyire elszegődtek. Mindenki mehet, amerre várják.
Kik szegődtek el? S kik két és fél évre?
Az úti leveleket kívánság szerint állították ki három irányba. Ily szabad választást nem is remélhettek időtöltésük kezdetén.
Hónapokba, sőt évekbe tellett, míg Krivoj Rog-i elhatározások nyugvópontra jutottak, holmi hazát cserélő sorsjavítgatások által.
Hack Ferencnek nem jutott választás. Fél lábát egy bányaomlásban hagyta, csonkolás közben a felcserek fűrésze alatt vérzett el.
Kern, a megsebesült párttitkár, a távollétében legendássá híresült seregvezér telibe talált. Felesége várta Eleken, fia Stuttgartban, lánya Berlinben. Nemcsak az asszony várta őt, hanem a felajánlott párttitkári hely vagy korengedményes nyugdíj. Kern ezt választotta. Nem számította ki, de tudta, egyszerű pálinkában minden elsejétől hó végéig futni fogja a bér.
Sokat faggatták, ő kevés szóval válaszolt. Minden szót leöblített. Ha módja nyílt, elzárkózott a zajos, látványos élménybeszámoló elől: Mit tapasztaltam a Nagy Szovjetunióban?
A fordulat éve után Kern Jánost nemigen faggatták.
Éppen tíz esztendővel történt az emlékezetes, de már félig-meddig feledésbe merült nagy s önkéntes útra kelés után. Talán mert senki nem kívánta azt a szilvesztert méltóképpen megünnepelni, Kern legalább fél literrel több töményt vedelt a megszokottnál, mély horkoló álomba merült. Felesége hajnalban felébresztette:mi van veled, papa?
Kern szája szélén hab jelent meg, s motyogva ezt válaszolta:
Pártszerű, díszes temetést kapott Kern. Fele nyugdíja feleségére maradt.
Kernné soha nem volt párttag, de amikor 1957 elején újra szerveződött a párt, régi ismerősök fölkeresték Csabáról, hogy megkérdezzék, ugyan nem akarná-e folytatni boldog emlékű férjeura-elvtársa után a tagságot.
Kernné habozás nélkül igennel válaszolt. Az önkéntes Krivoj Rog-i utazás legendája utólag is kötelezte erre a gyors elhatározásra.
—– x —–
Tisztelt Olvasó! Az itt közölt írás Cseres Tibor: Felhők fölött száll a sas… című művéből, 105-125 oldalig származik.
Több történelmi tény helytelenül, nem a valóságnak megfelelően került közlésre a könyvben. Sem ezeket, sem a helyesírási hibákat, sem más elírásokat nem módosítottam! A mű teljes terjedelmében és szó szerint került közlésre. Annak eszmeiségével, tartalmával és hitelességével nem feltétlenül értek egyet, de mivel ez is Elek történelmének egy részével foglalkozik, így közlésre került!
Döntse el a kedves olvasó, hogy mit hisz el belőle és mit gondol a leírtakról.
A történelmet kedvelőként viszont felhívnám mindenkinek a figyelmét mielőtt ítélkezne… egy adott kor eseményeit, egy-egy történelmi momentumot, csak a teljes korszak, a közhangulat és az akkori értékrend figyelembe vételével szabad vizsgálni! Képzeljük magunkat az adott korszak emberének helyébe! Lehet, hogy ami számunkra most elfogadott, az akkoriban, azon körülmények közt elítélendő volt… vagy éppen fordítva.
Wittmann Attila
A cikksorozat részei:
Kapcsolódó cikk:
elekfoto 