Egy 1892-es dátumú, „világot járt” képhez, ill. tablóhoz jutottam a közelmúltban, amelyen Elek község egykori elöljárósága látható.
Kalandos útja összefügg Elek, az eleki iskola és annak névadója, Dr. Mester György családjának XIX-XX. századi történetével.
120 éve, 1892-ben épült a templom mellett az un. „központi iskola”.[1]
Amikor az 1980-as években lebontották az épületet, alapkövéből előkerült egy emlékirat, amely többek között a nagyközség akkori elöljáróságának névsorát is tartalmazza.[2]
A tablón és az alapító okiraton tehát ugyanaz az évszám, ugyanazon személyek szerepelnek.
Eleken is sokaknak cseng ismerősen Dr Csepregi Imre plébános, pápai prelátus neve. A makói születésű plébános 1913-1931 közt Eleken, majd 1931-1954-ig Makón szolgált. 1944. szeptember 22-től, 1953. június 8-ig naplót vezetett. A kézirat terjedelme 3363 oldal, számítógépen 1700 oldal. A naplót nem magának hanem az utókornak vezette, hogy így segítségével ismerjék meg az általa átélt diktatúra mindennapjait. A napló majdnem tűzre került, ám pár lelkes embernek köszönhetően mára könyv lett belőle. A mű összeállítása nem csak a kézirat nagy terjedelme miatt volt nehéz. A szocialista diktatúra miatt a napló egy részét latinul írta.
De hála Tóth Ferenc szerkesztőnek a könyv első kötete 2011-ben megjelenhetett, méghozzá Dr Csepregi Imre plébános születésének 130., makói plébánosi kinevezésének 80. évfordulóján.
A második kötet bemutatója a napokban volt. Aki szeretné megvásárolni az keresse a makói Kincskereső Könyvesboltot (30/455-39-99).
A könyvben több eleki vonatkozású bejegyzés is található, hiszen a plébános hiába költözött Makóra, nem feledte az elekieket!
A Gerolzhofenben tartott Bánáti Búcsúról újabb cikk jelent meg a Mainpost.de oldalon “Megtalálták gyökereiket” címmel – eredetiben itt olvasható. (Deutscher Originaltext des Artikels bei mainpost.de)
A cikkben a következőket olvashatjuk:
A testvérvárosi megbízott és a turista-információ pozitív visszajelzéseket kapott a szentmártoniak találkozójáról
“Egészen nagyszerű rendezvény volt” – Hannelore Hippeli képviselő asszony még mindig a nagy esemény hatása alatt áll, amely múlt hétvégén Gerolzhofenben zajlott. Több, mint ötszáz vendég érkezett Szentmárton falu egykori lakosainak találkozójára a steigerwaldi városba. “Ez volt a legszebb ünnepség, amit az utóbbi tíz évben a Stadthalléban láthattam”, lelkendezett Hubert Zink képviselő is, aki feleségével, Heikével szombaton segített a vendégek ellátásában.
Bernhard Fackelmann szervezésében körülbelül 200 személy – mindannyian a ma Romániához tartozó Szentmárton egykori lakosai vagy azok leszármazottjai – háromnapos tartózkodásra foglalt szobát a környéken, péntektől vasárnapig. Szombaton még jött körülbelül háromszáz napi vendég. Mindannyian őseik nyomait keresték, akik 1724-ben, a nagy nyomor idején Gerolzhofenből és más frank falvakból egy nagy csoportban a ma Magyarországon levő Elekre és Szentmártonba vándoroltak ki.
Bernhard Fackelmann már egy évvel korábban eljutott Gerolzhofenbe. Alapos családfakutatása során arra jutott, hogy a frank kivándorlók csapata annak idején nem csak – ami már régóta ismert – Elek községet népesítette be újra, hanem az is kiderült, hogy a frankok közül sokan továbbköltöztek a szomszédos Szentmártonba. Ezek után mi lehetett volna kézenfekvőbb annál, mint hogy a szentmártoniak kétévente megrendezett találkozóját ezúttal Gerolzhofenben szervezzék meg, tulajdonképpen az őshazájukban. Ezért Fackelmann már egy éve előrendelésben lefoglalta a környék összes fellelhető szállodai szobáját.
Múlt hétvégén Gerolzhofenben a békés-bánáti németség Harruckern János György-féle 1724-es betelepítésére emlékeztek. A mintegy 500, főleg dél-német területről érkezett vendég egykori szentmártoni lakosként illetve szentmártoniak leszármazottjaként érkezett a Bánáti Búcsúra.
Tulajdonképpen az egykori eleki németség is az egykoron Gerolzhofenből kivándoroltak közé tartozik, így egy kicsit mi is magunkénak érezhetjük ezt az ünnepet.
Szentmártoniak tánca a gerolzhofeni piactéren – Első Szentmártoni Búcsú, 2012. (Forrás: Mainpost.de)
Bánáti búcsú: 500 személy érkezett Németország minden részéből
Boldogan, saját népi zenekarjuk hangjaitól kísérve vonultak be az elmúlt hétvégén a gerolzhofeni plébániatemplomba: annak a 380 frank családnak az utódai érkeztek, akik hazájukat 1724-ben Magyarország irányába elhagyták. Köztük 66 család származott Gerolzhofenből, akik nemcsak Eleket, hanem a szomszédos Romániában levő Szentmártont is újra benépesítették.
A frank Gerolzhofent néhány napra külhoni seregek vették be
Gerolzhofen városa idén több évfordulót ünnepelt – a Mamers, Rodewisch és Scarlino városokkal kötött testvérvárosi kapcsolatok okleveleit 40, 20 és 10 évvel ezelőtt írták alá. Az ebből az alkalomból rendezett ünnepségekre hívták meg az eleki delegációt is. Az ünnepségekhez való méltó hozzájárulásként ezúttal az eleki fúvószenekart és a néptánccsoportot is magunkkal vittük az útra.
Érkezés után kedves vendéglátóink személyes info-mappákat osztottak szét mindenkinek
Péntek
Első ott töltött teljes napunkon kedves vendéglátóink a Rhön-hegységbe, vittek minket, ahol először egy szép kisvárosban, Ostheim an der Rhön-ben Németország legnagyobb templomvárát tekintettük meg.
Ostheim híres templomvára a legnagyobb ilyen építmény az egész országban.
Idegenvezetőnk, egy kedves hölgy a “Templomvár barátai egyesület” tagjai közül, sok érdekes dolgot mesélt a teljesen a város egykori lakói által épített erődítményről. Ide akkor menekült a város lakossága, ha jött az ellenség. Időnként szükség volt a vár védelmére, hiszen a város nagy hadi és kereskedelmi útvonalak találkozásánál fekszik, és emiatt történelme során gyakran jártak erre különféle fosztogató hadak. A legsúlyosabb esemény a Harmincéves Háborúban történt, amikor a svéd csapatok bevették a várat. Az erőd történetéről többet olvashatunk a vár Wikipedia-oldalán illetve az egyesület weboldalán.
Kilátás a vár egyik tornyából a városra
Az érdekes vár megtekintése után Kelet-Németországba vitt utunk – ugyanis a Hotel Eisenacher Haus fogadóban ebédeltünk, amely az egykori határ túloldalán van. Mindenki ötféle fogásból választhatott. Ebéd közben eldönthettük, ki megy másnap a Geomaris élményfürdőbe, és ki a treppendorfi Thomann-központba. A Geomaris-t választók ingyenes belépőjegyeket valamint étkezési bónokat kaptak a következő napra.
Ebéd után annyit javult az addig igencsak borongós és főleg hideg időjárás, hogy vidáman kerekedtünk fel egy kis sétára.
Elek Gerolzhofennek 2008. május 18-án lett hivatalosan is testvérvárosa, mely szerződést az ottani régi városházán írták alá. Ezen az igen nagy jelentőségű eseményen sor került egy emléktábla avatására is, amellyel dr. Csepregi Imre (1876-1954) 1927-es útjára emlékeztek, aki akkori eleki plébánosként (1913-31) először utazott el az eleki németek őshazájába, Gerolzhofenbe és környékére. Csepregi főképpen azért érdemel nagy tiszteletet, mert nem volt német származású, de mégis sokat tett a helyi németségért!
A német nyelvű emléktábla ma az új gerolzhofeni városházán található. Egy évvel korábban Eleken is volt egy táblaavatás, a különbség csupán annyi, hogy az emléktábla szövege itt magyar, a helyszín pedig az eleki plébánia volt.
Csepregi Imre gerolzhofeni emléktáblája
Az elekiek 2008. május 17-21-i gerolzhofeni útjáról az Eleki Krónika 2008. május 28-i (www.elek.hu) lapszáma is részletesen beszámolt.
A következő fotón az ukrajnai “Malenkij robot” eleki résztvevői – az egykori eleki diákzenekar tagjai – vannak, érdekes lenne megállapítani, hogy kik voltak ők!
Az 1930-as években készültek a következő szép, aratást bemutató fotók, valószínűleg a már említett Singer plébános keze által.
Az akkori “kombájn” egy állva dolgozó, gőzhajtású cséplőgép volt, melyet béreltek a gazdák, mindenki sorban, egymás után vette igénybe, előjegyzés alapján.
Ez a gőzgép hajtotta meg a cséplőgépet. A nagy meghajtókeréken látható az ékszíj.
A meghajtóerőt a csépeléshez egy amolyan gőzmozdony jellegű masina szolgáltatta, melyekből manapság néhányat meg lehet még tekinteni az ópusztaszeri emlékpark szabadtéri gépmúzeumában. (http://www.opusztaszer.hu). Voltak is időnként nagy tűzesetek amiatt, mert begyulladt a száraz szalma a gőzgép tüzétől.
A terményt (a képen gabona látható) kézzel kaszálták, majd kézzel cipelték a kévéket a géphez.
Az aratás alapművelete a kaszálás és a kévék összehordása volt. Jó sok munka volt egy nagyobb földön, 1939 körüli a kép.
Érthető, hogy régebben miért élt meg több ember a földek műveléséből… Ma egy kombájn talán 20 ember és néhány ló munkáját is elvégzi – hiába, haladunk a korral.
A Singer-Strifler család arat 1939 körül - zsákokkal, mögöttük a cséplőgép látható
Érdekes, és ezt a Claas honlapján olvastam még régebben, hogy a kombájnban forgó dob ( a cséplődob) ötlete még a XVIII. századból származik… a nagy francia forradalom idején találták ki a konstrukciót. Tehát a mai óriás csoda betakarító-masinák a gépezetük mélyén hasonló szerkezettel dolgoznak, mint 200 éve!
Ezen a képen jobban látszik maga a cséplőgép, tetején a munkásokkal.
Aratás van most is, csak éppen a kukoricának van itt az ideje. Azért a hangulatot visszaadják rendesen ezek a búza betakarítását mutató képek is.
Elek XX. századi története igen érdekesen alakult, hisz pl. erre a századra esett az egyik legtragikusabb esemény, vagyis az itteni németek elüldözése is (1946), de ugyanakkor a század végén (1996. július 1.) avatták Eleket várossá is, ami mindenképpen az egyik legnagyobb eseménynek számít! A gazdag történelmi múlt nélkül aligha kerülhetett volna sor ez utóbbira.
Az ünnepélyes városavató 1996. augusztus 4-én volt, a kedvezőtlen időjárás miatt helyszínül a városi sportcsarnok szolgált.
Elek várossá avatása, Kecskeméti János polgármester a kulccsal
A Göncz Árpád, köztársasági elnök aláírásával ellátott oklevelet és a város kulcsát dr. Kara Pál, a Belügyminisztérium önkormányzati helyettes államtitkára adta át Kecskeméti János (Fidesz), akkori eleki polgármesternek. A fénykép ezt az örömöt, büszkeséget örökítette meg!
A háttérben látható még az akkori dekoráció is, amely magában foglalta az eleki (gerolzhofeni) címerből a koronát, illetve az eleki zászló vörös-kék színeit is.
Az egykori Osztrák-Magyar Monarchia (1867-1918) száz évvel ezelőtt jelentős hadiflottával is rendelkezett, ahová hivatásosnak az egykori birodalom bármelyik részéről bárki jelentkezhetett. (Elekről vajon hányan lehettek?)
Tudomásunk szerint biztosan volt köztük legalább egy eleki is, akinek a nevét a Heti Újság 1993. december 16-i lapszámában találtuk meg. (Csonkaréti Károly: Magyar haditengerészek.) A szerző szerint ez az eleki Striffler (Strifler?) György hajómester, aki egykoron a Budapest csatahajó állományába tartozott, és 1899. augusztus 1-én fulladt a tengerbe. 1891-1900 között különben nyolc magyarországi tengerész halt hősi halált, köztük Strifler György is.
Hajómesterünket valószínűleg nem Eleken temették el, mert nincs benne a halottak anyakönyvében. Emléke családi hagyományokban sem maradt fenn, ami részben az 1946-os kiűzetéssel is magyarázható! Talán valamelyik bécsi levéltárban ma is ott “pihen” az ő személyes anyaga, esetleg a fényképe is.
A Budapest partvédő hajó, melyen Strifler György szolgált.
A képen látható Budapest partvédő páncélos a Wien csatahajóval együtt a Monarch -osztályhoz tartozott, de már nem számított annyira modernnek a századfordulón. Ezek a hajók a Pola és Trieszt közötti partszakasz védelmét látták el.
Csak érdekességképpen: a hajó hossza 99,22 m volt, szélessége pedig 17 m, 300-500 tonna szenet tudott felvenni, a fegyverzetét 29 ágyú jelentette, 17, 8 csomóval haladt, és Triesztben épült.
A hajó történetéhez tartozik az is, hogy 1912-13-ig Horthy Miklós (1868-1957), hazánk egykori kormányzója (1920-44) volt a parancsnoka, a vesztes I. világháború után pedig a brit haditengerészethez került az egykori partvédő!
Ha ma megcsodáljuk ennek az egykori hadihajónak a képét, akkor képzeljük oda a “mi” Strifler Györgyünket is, aki egykoron, az úgynevezett boldog békeidőkben Európa második legnagyobb területű nagyhatalma csodálatos tengerpartjának egy szakaszát védte, ami szülőföldjétől kb. félezer kilométerre volt!
elekfoto 