A jó Isten adjon erőt, egészséget! Sok szeretettel: /magyar tanárok/ Kézcsók: Gyula
Többen vagyunk magyar nevelők. Imádkozzál néha értünk is. Szeretettel gondolunk rád.
Csodaszép, de Hazánkat nem pótolja.
Wisconsin Dells 1958.máj. 31. Gyurkám! Indián településen voltunk kirándulni. Tanár társunk vett autót, s azzal mentünk. Csodálatos ut csak(?) imádságot kérünk. Sok szeretettel köszönt és üdvözöl. Gyula
Burján Gyula 1957-ben elhagyta Magyarországot. További információk:
Még évekkel ezelőtt a megyei levéltár békési fióklevéltárában kutakodva megtaláltam egy fontos, a forradalom helyi eseményeiről szóló forrást, egészen pontosan, egy jelentést, amit az egykori eleki községi tanács helyettese, B. Kun István írt a gyulai tanács elnökének 1957. február 28-án.
Régóta érdekel a II. világháború és ezen belül is az Elek környéki események. Mivel kevés könyv dolgozza fel a helyi történéseket, ezért kutatásba kezdtem. Már egy kisebb kiadványra való anyag összegyűlt, amelyben a harcok előzményeit, a harcokat és közvetlenül a háború utáni eseményeket igyekeztem összegyűjteni.
Ennek az időszaknak szerves részét képezi Joseph Nikolaus Schultz halála is. Ő a Volksbund egyik helyi vezetője volt és a szovjet katonák 1944 szeptember 24-én ölték meg a Batthyány utcai házánál. A szemtanúktól összegyűjtött információkat rendszereztem és a tanúk nevét elhallgatva írtam le. Sajnos a nevét nem szívesen vállalta volna senki egy megjelenő könyvben, hiszen még ma is “kellemetlen” ez a téma.
Ekkor szembesültem vele, hogy sokan vajmi’ keveset tudnak róla, hogy mi is volt az a Volksbund, vagy a Hűségmozgalom. Ezért ezzel a két mozgalommal kapcsolatban is információ gyűjtésbe kezdtem. Most ezeket szeretném itt közzé tenni.
Korábban Mester Klára bejegyzésében látható volt egy igazolvány amely a “Hűséggel a Hazához” mozgalom jelvényének viselésére jogosított fel. Most íme a mozgalom jelvénye. A “tűs” jelvényt kitűzőként használták, a másikat pedig gomblyukban hordták (gomblyuk-jelvény).
A jobb oldali jelvény Elekről származik.
A mozgalom jelszava: ” Hűség Istenhez, hűség a magyar hazához, hűség a népiséghez.” Az egyik országos vezetője pedig Reibel Mihály esperes-plébános volt.
70 éve, 1944. szeptember 14-én Mahler Flóriánné egy kis csomagot s benne egy levelet küldött fiának Elekről, mert -mint írta- „most lehet küldeni, lehet, hogy később megint nem”.
Az íráshoz kevéssé szokott kéz aggodalommal vegyes bizakodással számol be a családi események mellett az általános helyzetről.„ …eddig semmi baj nem volt. Mert úgy halljuk, hogy már Aradon vannak. Eddig símán ment, ha csak ezentúl nem lesz rosszabb.” Tudjuk sajnos, hogy reménye nem teljesült, szeptember második felében a 20. század véres eseményei Eleket se kímélték, mi több, az itt élők hatványozottan részesültek a szörnyűségekből.
Elek 20. századi történelmének egyes korszakait többen, többféle ideológiai megközelítésben próbálták már feldolgozni, de még mindig sok a homályos pont. Segít/ segíthetne/ segített volna (?) ebben az „oral history”, az elbeszélt történelem, a szemtanúk, az események elszenvedőinek vallomásai. De sokakban máig él a félelem: a tragédiák, szenvedések, megaláztatások 1944-45-46-ban oly gyorsan követték egymást Eleken, hogy a bizalmatlanság sokakban ma is erősebb a közlésvágynál. Pedig fontos lenne, hogy az unokák, dédunokák korosztálya végre tisztán láthasson, s éberen őrizze illékony kincsünket, a békét!
Az „elekfotó” több írása is foglalkozik a korszakkal:
Továbbra is „tabu téma”viszont a Volksbund eleki jelenléte. Zielbauer György tanulmánya (1.)segíthet a tájékozódásban, de a jelenség emberi oldalára, arra, hogy valaki miért lett, vagy miért nem lett tagja a kulturális szervezetként induló egyesületnek, nem kapunk magyarázatot. Pedig a (kis)embereket abban a korban is gyakran megtévesztették, kihasználták kiszolgáltatottságukat, hiszékenységüket. Sokan elsősorban az ígért anyagiak és nem ideológia alapján hoztak döntéseket. Volt, aki -elmondása szerint- azért nem lépett be a „Bund”-ba, mert „inkább másra költötte a tagdíj árát”, más viszont azért választotta a tagságot, „mert egy kerékpárt ígértek”neki. Persze létezett másféle ok is.
Kevéssé ismert viszont, hogy sokan felismerték a szervezet veszélyeit. 1943-ban indult a Volksbunddal és az erőszakos németesítéssel szembeforduló „Hűséggel a Hazához” mozgalom, melynek eleki vezetője Hauck Mátyás tanító volt. Ehhez az összefogáshoz ’43 nyarára mintegy 400 fő csatlakozott.
Post Szabina tagsági könyve a “hűséggel a Hazához” mozgalomból
Az 1946-ban 16 évesen Németországba „kitelepített” Franziska Niedermayer így emlékezik ezekre a keserves évekre:
„A volksbundosokból többeket elvittek, a magyarok internálták őket. Vezetőjüket, egy Mezőberényből származó embert, a Batthyányi utcában lelőtték. A hangadók közül viszont sokan már korábban elmenekültek.”
„A tantestület érdeklődési körét tekintve nagyon sokoldalú volt. Voltak itt színpadi rendezők, jó zenészek, sőt tánctanításhoz értők is.”- írja Janecskó János, egykori igazgató az eleki Általános Iskoláról 1960-as éveket, kollégáit méltatva. (1.)
A “Békakirály” és udvara
A legnagyvonalúbb, a legtöbb gyereket megmozgató, egész estét betöltő előadás talán a Békakirály volt. Megvalósításában sokan vettek részt: Nagy Kálmánné festette a díszleteket, Mester Györgyné a táncokat koreografálta és tanította be, a zenei betétek Halmágyi László és Janecskó János munkáját dícsérték, a dalokat is ők kísérték zongorán és hegedűn. A rendezésben Nádor J. Istvánné, Csíki Lászlóné, Tihanyi József mellett többen is részt vettek. Az előadáshoz a jelmezeket a csabai jelmezkölcsönzőből hozták.
A vendégek
fogadása
A „tücsökzenekar” tagjai:
Janecskó Júlia, Ónody Erzsébet, Mester Klára, Nagy Rózsa, Szőke Franciska, Szalóky Ibolya, Berczi Julianna, Waschick Mária, Nagy Julianna, Gábor Irén, Szatmári Erzsébet, Brandt Mária, Baukó Éva
Bízunk benne, hogy többen felismerik magukat/ hozzátartozójukat a képeken, s „galériánkat” tovább bővítik, ill. a névsorokat kiegészítik.
A képek Dr. Mester Györgyné testnevelő tanár hagyatékából valók.
1.Janecskó János: Elek krónikája 1945-2005, 148. o.
Minden embernek valahol van egy alteregója, vagyis hasonmása. Ez sokszor lehet élet-halál kérdése is, hisz pl. ezért van szükségük uralkodóknak, államfőknek is sok esetben ilyen segítségre, a mai világunkban az úgynevezett híres emberek, “sztárok” is kihasználják ezt a természet adta lehetőséget.
Az “alteregóságnak” azonban lehet egy másik olvasata is, vagyis amikor az illető maga is tudja, hogy nagyon hasonlít egy “nagy” emberre, sőt erre még rá is játszik. Lehet, hogy ezt csak a maga, vagy pedig a környezete szórakoztatására éli meg, de lehet, hogy ezt tudatosan, valamilyen haszonszerzés céljából teszi.
Farkas József vasutas, aki nagyon hasonlított Sztálinra
Mi is találtunk egy ehhez kapcsolódó fényképet Eleken az úgynevezett Tass-féle hagyatékban. Mi csak azt tudtuk megállapítani, hogy ez a fotó Farkas József vasutasról készült az 1950-es években valószínűleg Eleken, ami viszont nem bizonyítja azt, hogy itteni lakosról van szó.
Sztálin (1879-1953), aki a világon sok millió embernek a halálát okozta!
Nem tudható az sem, hogy milyen előnye, illetve később hátránya származott ebből a nagy hasonlóságból, az viszont egyértelmű, hogy az egykori vasutas jól érezhette magát a saját bőrében!
(Az első képet negatív alapján Lőrincz Attila készítette.)
Mindig is nagy jelentősége volt a pecsétes papíroknak, okmányoknak. Íme pár “régi” pecsét…
“Magyar Állami II. számú Általános Iskola Elek”“Községi KISZ- Bizottság Elek”“Dolgozók Esti Gimnáziuma Elek”“Eleki Általános Gimnázium Kihelyezett Esti Tagozata Kétegyháza”
Mária látogatása Erzsébetnél
(M. S. mester, 1500-1510 körül)
„Jövőre kimegyek az eleki búcsúra, s amiért az unokám nyúl, mindent megveszek neki” – mondta 1977 nyarán ismerőseinek Mester György. Kívánsága sajnos nem teljesülhetett, az első unoka három héttel a nagyapa váratlan halála után érkezett.
A mondat – a személyes vonatkozáson túl – azt is jelzi, milyen fontos „jeles nap” volt egykor az elekiek, így az ő életében is a templombúcsú, a „khervai”/Kirchweih . (A német szó a templom felszentelésére, védőszentjére utal.)
„Bár a búcsú időpontja a legnagyobb dologidőre, az aratásra („tr snid”) esett, mégis erősen tartották. Az egyházi ünneplésen túl elsősorban a lakmározás és szórakozás jellemezte. Messze vidékről összegyűlt az atyafiság, különösen az Elekről elszármazott almáskamrásiak és a szomszédos Ottlakán élő rokonok látogattak haza. A vendéglátást nagy készülődés előzte meg. Kimeszelték, kitakarították a házat. Az udvart a gyerekek tették rendbe, munkájukért néhány krajcárt kaptak a nagy ünnepre. Az asszonyok csirkét, tyúkot, libát vágtak, a férfiak csapra verték a hordót.
Régen délelőtt a községi fúvószenekar, később a leventezenekar adott térzenét.A templom és a községháza melletti sátrakban édességek, játékok várták a gyerekeket, a vásártéren körhinta, céllővölde a fiatalokat. Búcsúfiát („khervaistik”) a lányok vettek a fiúknak. A férfiak délután kimentek a határba, hogy megnézzék, kezdődhet-e az aratás.
Este rendezték a híres „búcsúbál”-at („khervaibal”) a Nagyvendéglőben, az Ipartestület épületében, a Kultúrházban.
A búcsúra érkezett vendégek a Post családnál 1938 körül
A népes vendégseregre jó példa a nemrég kapott kép is.
(Az első sorban jobbról a második a vendéglátó, Theresia Post (szül. Zielbauer, 1864-1948, Elek) jobbra testvére, balra Theresia Post (szül. Jäger), mellettük a Szolnokról, ill. Temesvárról érkezett „Gyuri bácsi” és „Tóni bácsi” feleségével.
A hátsó sorban a 16! unokából három: a jobb szélen Mahler/Mester Magda (Gyöngyösi Jánosné), középen id.Franz Post, balról a második Mahler/ Mester György. Mahler Magda mellett Lakos Endre Szegedről (később papként Eleken is tanított), a bal szélen Zombori (Zielbauer?) István Sopronból.)
Köszönjük a képet és az információkat a Németországban élő Franziska Niedermayernek (szül. Japort), Theresia Post 15. unokájának!
Különös jelentősége van az eleki búcsúnak az 1946-ban elűzöttek körében: Németországban ezen a napon évente redszeresen találkoztak/ találkoznak az egykori elekiek. Sajnos az „első generációból” már egyre kevesebben tudnak részt venni a Leimen-Sankt Ilgenben megrendezett „Eleker Kirchweih”-on.
1966-ban, a kiűzetés 20. évfordulóján Heidelbergben tartották az elekiek az almásiakkal együtt az összejövetelt. Erre Mester György is hivatalos volt, de mivel „56-os előélete” miatt nem kapott útlevelet a belügyi hatóságoktól, helyette felesége és lánya utazhattak egy felejthetetlen hónapra Nyugat-Németországba, az unokatestvér, Franz Post meghívásának köszönhetően.
Ma már hihetelennek tűnik, de Magyarországról ekkor csak meghívólevéllel lehetett „Nyugatra” utazni. A vendéglátó küldte a vonatjegyet, gondoskodott a szállásról, ellátásról, hiszen személyenként csak 5 dollár „költőpénzt” lehetett hivatalosan átváltani.
„Hol van az az „Urlaub”, hogy mindenki oda szeretne utazni?”-tudakoltam Post Feri bácsitól a heidelbergi búcsúból Sandhausen felé utazva. A kérdés nagy derültséget váltott ki, de hát a 60-as években sem a magyarországi német nyelvkönyvekben, sem a hétköznapokban nem az volt a központi kérdés, hogy „Hová menjünk nyaralni?”
Mester Klára
Forrás: Wikipédia
Mester György: Jelesnapi szokások az eleki németeknél
1914. június 28-án 10 óra 45 perckor Szarajevóban egy szerb terrorista meggyilkolta az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot és feleségét, majd egy hónapra rá kitört az I. világháború, ami főképpen a nagyhatalmi ellentétekkel magyarázható.
Az egykori trónörökös különben nem volt nagyon népszerű, Magyarországon pedig különösen nem. Ferenc Ferdinánd rangon alul nősült, így a feleségével nem mindenhol jelenhetett meg a nyilvánosság előtt, a katonai rendezvények azonban kivételnek számítottak.
A legtragikusabb, az egyoldalú határmódosítások mellett azonban mégis az, hogy az akkori győztesek, főképpen Franciaországnak köszönhetően olyan világpolitikai helyzetet teremtettek, melynek következtében Európa népei a XX. században három diktatúra (fasizmus, nácizmus, kommunizmus) “áldásos” tevékenységeit is megismerhették hosszabb-rövidebb ideig!
A boldog békeidők Eleken (is) 1914. július 26-án értek véget, amikor is kihirdették az általános mozgósítást, amire augusztus 24-27-én került sor.
A férj katona, a feleség feketében!
A háborúnak “köszönhetően” Eleken az a szokás alakult ki, hogy a nők fekete öltözetet viseltek.
Az eleki katonák ott voltak a legtöbb nagy európai fronton, vagyis Oroszországban, a Balkánon, de az olasz harcmezőkön is. A többnyelvűségük miatt “keresettek voltak” az eleki tisztek, altisztek, bakák is.
Klemm Ferenc ( ?-?) bajtársaival (a kép jobb szélén)
A nagy háborúba 1018 katonát soroztak be Elekről, ami az 1910. évi össznépesség 14%-t jelentette, amiből 143 volt a hősi halott.
1924 óta a temetőben, de immáron mind a két világháború hőseinek dicsőségét hirdeti emlékmű.
Különös jelentősége van az eleki búcsúnak az 1946-ban elűzöttek körében: Németországban ezen a napon évente redszeresen találkoztak/ találkoznak az egykori elekiek. Sajnos az „első generációból” már egyre kevesebben tudnak részt venni a Leimen-Sankt Ilgenben megrendezett „Eleker Kirchweih”-on.
elekfoto 