Hammer Rudolf az eleki Jézus Szíve Gyógyszertár első gyógyszerésze volt.
1895-ben született Eleken. 1916-tól 1922-ig orosz fogságba esett, Tomszkban gyógyszerész gyakornokként dolgozott egy kórházban. Diplomáját 1924-ben Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerezte meg kitűnő eredménnyel.
Hammer Rudolf és felesége 1926-ban
1926-ban feleségül vette az eleki születésű Hammer Alojziát. Négy gyermekük született: Rudolf(1927), Lívia(1930), Stefánia(1936), Zsuzsanna(1940). Felesége házának üzlethelyiségeiből alakította ki a mai gyógyszertár helyiségeit Jézus Szíve Gyógyszertár néven. Patikusként Eleken 1950-ig dolgozott az államosításig.
2013 tavaszán az eleki születésű, és egész 18 éves koráig Eleken élő G. Fabulya Éva egy nagy, de ugyanakkor nemes feladatba vágott bele, felkereste azokat az eleki idős embereket, akik 1945-47-ben kényszermunkán voltak a Szovjetunióban, és vállalták a nagyobb nyilvánosságot is, ami egy könyvben való szereplést jelent. (A szerző munkáját nagy mértékben megkönnyítette az, hogy segítője Nádor Mária volt!) Az akkor nyilatkozók közül sajnos mára már többen meghaltak, de szerencsénkre a visszaemlékezésük megmaradt, ami a mai emberek számára is sok tanulságul szolgálhat.
A kötet tervezett címe ez: Málénkaja rabota-Megélt történelem.
Mi most közölni szeretnénk egy részletet Bende Jánosné 1991-ben írt visszaemlékezéséből, ami szintén olvasható lesz ebben kötetben.
Bende Jánosné férjével Eleken 1939-40 körül
(Bende Jánosné egykori eleki tanítónő 1914. október 14-én született Nagykamaráson Hack Terézia néven, 1939-82-ig Eleken élt, és 2009. január 11-én halt meg Várpalotán.) Visszaemlékezéséből megtudhatjuk, hogyan zajlott le a szovjetek bevonulása Elekre, illetve azt is, hogyan kerültek ki kényszermunkára Szovjetunióba, és azt is, milyen embertelen világba csöppentek! Reményeink szerint a kötet a közeljövőben fog megjelenni. (Úgy legyen!)
1944. szeptember
Szeptember elején a német csapatok Románián keresztül teherautókon, autókon gyors iramban haladtak át Eleken. Mi aggodalommal tanítottunk 1 hétig. A következő héten már összefutottak a szomszédok nálunk a pincében, még a falu közepéből levő zárdából apáca, s több fiatal is odamenekült. „ hétig tartottak az éjjeli és nappali harcok. Házunk felett repültek át az aknavetők repeszei, több esett a tetőre és az udvarra is. Úgy éltünk lent, mint a barlanglakók. Az utcában több ház melléképülete megrongálódott, összedőlt. Szalmán feküdtek felnőttek, gyerekek, egy sorban. 1 ágy volt a pincében. Abban én feküdtem a két gyerekkel. Izgalomteli napok voltak. Zárt kiskapuk voltak mindenütt. Két hét után elcsendesedtek a harcok, én útnak eredtem szétnézni, hogy mi van a falunkban?
A fő utcákon halottak hevertek az utcákon. Senki sem mert hozzájuk nyúlni. 23-án vasárnap délután oroszok jöttek be a faluba, s elárasztották az utcákat. Ha valakinél órát, vagy töltőtollat láttak, elvették. A kerékpárokat elszedték. Kocsikkal házról-házra jártak, elvitték a kamrákból a zsírt, a szalonnát. Péntek hajnalra virradólag – 3 óra tájban – 30 orosz egy másodperc alatt betörte a kaput, feltörték a pincéket, kamrákat, padlást, s rázták a lakás ajtaját.
Férjemet féltettem, ő maradt a gyerekekkel az ágyban, én magamra kaptam egy kabátot, lámpát vettem a kezembe, s kimentem. Lesz, ami lesz. Vizet tettem melegíteni a nyári tűzhelyre. Közben ők mondták a magukét, s én nem értettem mit akarnak. Éhesek voltak. Kihoztak egy egész kenyeret, egy szalonnát, befőtteket a kamrából. Tíz centi hosszú centi széles darabokat egy karéj kenyér mellett elfogyasztottak. Hozzá befőttet vettek kézzel a tálból. A bort egy lavórba öntve bögrékből fogyasztották. Átkutatták a ház minden zegét, zugát, legkisebb dobozkáját, s nyemcki soldatot emlegették. (német katona G.F.É.) Anyósom a szalmazsák alá rejtette az arany fülbevalóját, gyűrűjét, a szomszédasszony aranyláncát.
Egy ünnepi misét örökített meg a következő fényképen Singer Ferenc eleki születésű plébános.
Püspöki mise az eleki templomban, 1940-1950 között
A felvétel valamikor az 1940-50-es években készülhetett, és jól látható, hogy még rendeltetésének megfelelően használták a szószéket, ami napjainkban már csak dísz, hiszen jó néhány éve az oltár előtti emelvényen miséznek. A szószéken éppen egy püspök beszél, a helyi plébános alighanem jobbra elöl ül a székén.
Szintén még a helyén az áldozókerítés, melyet a hívek kérésére az előző plébános, Péntek Zsolt helyezett vissza – nem teljesen az eredeti helyére, hisz ott az emelvény van, hanem jóval hátrább, közvetlenül a főoltár elé.
A kép Strifler Ferencné Singer Franciska albumából származik, aki Singer Ferenc testvére volt.
Az eleki Niedermayer Miksa és Zielbauer Terézia igencsak embert próbára tevő időszakban kelt egybe. Első gyermeküknek, Ernőkének sem tudtak sokáig együtt örülni, mert közbeszólt a történelem. A férj bevonulása után alig pár hónappal, 1943. január 16-án, 26 évesen hősi halált halt az oroszországi Ilinkánál. Felesége csupán 23 éves volt akkor.
Niedermayer Miksáról tudomásunk szerint nem maradt fenn katonai fénykép, így most csupán ismeretlen magyar honvédekről és tiszteseket megörökítő fotókat tudunk közölni, akik valószínűleg a keleti fronton harcoltak az akkori szövetségesekkel együtt a szovjetek ellen.
Valószínűleg sok eleki honvéd is hasonló körülmények között szolgált a fronton valahol a nagy OroszországbanAz egyik közölük akár Niedermayer Miksa is lehetett vona
Az egyik leveléből tudjuk, hogy aknavetős kiképzést kapott Rozsnyón, de a géppuskázókhoz került.
“Mit csinál a kis Ernő…”“Mi újság van még otthon?”
Az 1942. május 16-án írt leveléből sok mindent megtudhatunk a frontra való kimenetel előtti helyzetéről.
Aki ismeri Shakespeare-nek a címben idézett művét, valószínűleg kevéssé gondol arra, hogy bármi köze lehet a Háromkirályok történetéhez . A „twelfth night”, a „karácsonyi tizenketted” a reneszánsz idején az önfeledt bolondozás ideje volt, a „what you will”/„amit akartok” kifejezés erre vonatkozik.
József Attila Betlehemi királyok című verse (megzenésített formájában is) sokkal jobban tükrözi a mi hagyományainkat : A keleti bölcsek a betlehemi csillag vezetésével meglátogatják a kisded Jézust, hogy hódoljanak előtte. Ajándékul aranyat, tömjént, mirhát visznek.
Január 6-a, Vízkereszt ünnepe, a nyugati kereszténységben a karácsonyi ünnepségek zárónapja és a farsang kezdete. A keleti kereszténység ekkor ünnepli a karácsonyt. A mediterrán országokban viszont ezen a napon a „Jóboszorkány” látogatja meg a családokat és süteményt ajándékoz.
Nem is gondolnánk, hogy a zárt közösségben élő, szigorú szokásrendet követő elekiek téli ünnepein is felbukkantak hasonló motívumok a múlt században.
December 24-én délelőtt gyerekcsoportok indultak el Elek utcáin, hogy a „Paradies-Spiel”-t, a „Paradicsomi bűnbeesés” történetét vagy a „Christkindl-Spiel”-t, a betlehemest minél több háznál előadhassák.
A középkori misztériumjátékokból kialakult párbeszédes, énekekkel kísért jeleneteknek három formája volt ismert a településen. Az eltérések zömmel a szereplők életkorából adódtak, de léteztek különböző szövegváltozatok is: a német (vegyesen irodalmi nyelven ill. eleki dialektusban előadott) mellett román és magyar nyelvű is. A gyerekek bekopogtak egy-egy házba, s megkérdezték: „terfa mr az paradizspil aih spila?”=Dürfen wir euch das Paradiesspiel vorspielen? / Szabad-e betlehemezni?
A választól függően – „na, miar hewa ka klani khindr mear” /Na, wir haben keine kleinen Kinder mehr / Már nincs kisgyerekünk, vagy „ja, khumt rai!”/Ja, kommt ‘reint / Igen, gyertek be ! – továbbálltak, vagy előadták jelenetüket.
Kezdetben a játékok célja nem a pénzszerzés volt, aztán az 1920-as, 30-as ínségesebb években a csoportok megajándékozása a jótékonykodás egyféle formájává vált. Érdekes eseményre számtíthattak a kisgyermekek 24-én délután is: a „potskr frala”/ Frau Pantoffel / Papucs anyó, románul „Hula Bábá” / Holle anyó ) látogatta meg őket.
Busa László az érettségiző osztályával (IV. a.) 1967-ben
Eleken történelmet írtak akkor, amikor 1963-ban megkezdődött a tanítás a helyi gimnáziumban. Sajnos a nagyon sikeres tevékenységét felső utasításra 1980-ban azonban már be is kellett fejeznie.
1967-ben Eleken összesen 82-en érettségiztek! (IV. a. 33 fő, IV. b. 34 fő, esti 15 fő.)
A nagyszámú vendégsereg a gimnázium udvarán (Még a szomszédból is követték az eseményeket!)
Erre az 50. évfordulóra, vagyis a dicső kezdésre a magunk módján mi is meg szeretnénk emlékezni, hisz a Tass Gyula-féle hagyatékban találtunk egy tekercs negatívot, amely az első eleki gimnáziumi ballagást örökíti meg.
Az ünnepi asztal Janecskó János igazgatóval és Nádor Józsefné Marika nénivel
Nem tudni, ki készítette a felvételeket, valószínűleg maga az új eleki fényképész, vagyis Halász Gyula, hisz a képeket megnézve, inkább egy “kívülálló” szemével láttatja az eseményeket, tehát nem valamelyik szülő állhatott a fényképezőgép mögött.
Ágoston Károly osztályfőnök az osztályával (IV. b.)Részlet az ünnepi műsorbólMeghitt hangulatban
Mai szemmel nézve az egykori ballagásról a következőket lehetne elmondani: A képek is visszaadják azt a hangulatot, amit akkor mindenki átélhetett, vagyis az elsőséget, amire mindenki jogosan büszke lehetett.
Az ünnepi környezet talán egy kicsit visszafogott volt, de a ballagók eleganciája mindenben megfelelőnek tekinthető. A leányok matrózruhája a hagyományokat követi, de az öltönyök szerintem kimondottan egyfajta nyugatias mentalitásra utalnak 1967-ben!
A fényképeken kevés virág látható, ajándékok pedig egyáltalán nem, pedig napjainkban ez utóbbi a jellemző, illetve a pénz is.
Itt mindenki mindenkit ünnepel, vagyis a ballagás arról szól, amiről szólnia kell, a diákokról, tanárokról, szülőkről!
Az esti tagozaton végzettekBallagók virággal
(A negatívokról a képeket Lőrincz Attila készítette.)
Az egykori eleki gimnáziumban érettségizők közül 52-en szereztek egyetemi diplomát, 118-an pedig főiskolait.
1974-ben a felvettek arányában az eleki gimnázium országosan az első tízhez tartozott, köszönet érte!
Forrás: Busa László: Az eleki gimnázium története 1963-1980. Elek, 1998. 94 o.
(R. T.: Az első gimnáziumi ballagás Eleken című írása az Eleki Aktuális 2014 áprilisi lapszámában jelent meg.)
Gátvölgyi Éva családja 1945 után költözött Elekre. Egyik leányuk, Éva itt járt általános iskolába, majd később elkerültek Elekről. Az érzelmi kötődés máig megmaradt, hisz pl. könyvet is írt a malenkij robotos eleki németekről, amely reményeink szerint nemsokára meg fog jelenni.
Most közölni szeretnénk néhány tőle kapott fényképet, amelyek a nagyon nehéz, 1950-es években készültek, de természetesen annak az emberibb oldalát mutatják.
Az eleki 1956-os eseményekkel kapcsolatban minden érdekesebb történet csak azokhoz jutott el, akik valamelyik résztvevőt ismerték, esetleg személyesen jelen voltak. A szereplők közvetlen családtagjaikon, barátaikon kívül másnak nem nagyon meséltek élményeikről. Ez nem csoda, hisz az elnyomó hatalom legyűrte a nép felkelését, és bő harminc évig mély hallgatás vette körül a történteket.
A hatalom számára, amely az idealizált kommunista “világforradalmat” akarta elterjeszteni a világban, kínos volt, hogy voltak olyan emberek, akik fel mertek szólalni, és tenni merészeltek valamit az ellen, ahogyan őket a negyvenes-ötvenes években elnyomták. A Magyarországon akkor történteket később hivatalosan szigorúan “ellenforradalomnak” kellett nevezni. Ez egy olyan kifejezés, aminek tulajdonképpen nincs értelme, hisz már maga a “forradalom” szó bőven megfelel a fogalomra. Csak éppen a nép önjelölt urai a saját kommunista-szocialista forradalmuk ellenében érezték a megmozdulást, voltaképpen joggal. Tudniillik az a nép, akinek a nevében ők eljárni véltek, méltóztatott utálni őket.
Később a kádári vezetés igyekezett egyre jobb körülményeket teremteni a szocialista alattvalók számára, hogy ne kerüljön sor újabb megmozdulásokra. Az ötvenhatos emlékeket, és általában a magyar történelemben előfordult forradalmak ünnepeit pedig, amennyire lehetett, igyekeztek mellőzni – így még március tizenötödikét is, pedig az egy “jó forradalom” volt magyar szemszögből nézve. Ebből is látszik, hogy a vezetők pontosan tudták, hogy csak egy “forradalom” fogalom létezik, és az számukra, a hatalom emberei részére, csakis rossz lehet.
Nyelvtanulás anyanyelvi környezetben, hozzá új tapasztalatok, élmények, barátok – melyik diákot ne vonzanák ezek a lehetőségek?
Az ötlet viszont sokkal régebbi, mint gondolnánk. A soknyelvű Osztrák- Magyar Monarchiában már a 19. században is „divat volt” cseregyereket fogadni. Iparos és parasztcsaládok rövidebb-hosszabb időre más vidékre küldték tanulni gyerekeiket, hogy a magyar, német, szlovák nyelv elsajátítása mellett a mesterségek tanulásában is új tapasztalatokat szerezzenek. (1.) A családok persze előzetesen megismerkedtek egymással.
Az 1960-as évek derekán az egyéni utazási lehetőségek meglehetősen korlátozottak voltak. Nyelvtanulás címén levelezni lehetett más országbeli diákokkal. A Világ Ifjúsága című lapban például rendszeresen közölték levelezni vágyó fiatalok címét.
Olykor azért sor került egy-egy külföldi diákcserére, személyes találkozásra is.
Az 1966-os év július-augusztusa az Eleki Gimnázium sok tanulója számára lázas készülődéssel, majd hosszú utazással, vendégeskedéssel és a vendégek fogadásával telt; a Lipcse / Leipzig közelében fekvő kisváros, Dahlen diákjaival kölcsönösen meglátogatták egymást.
Ma már homályba vész, hogy is jött létre ez a kapcsolat az akkori NDK („Német Demokratikus Köztársaság”) szász kisvárosával. Talán a két TSZ vezetőségén keresztül?
Annyi bizonyos, hogy az eleki diákok oda-vissza kb. 3000 km-t utaztak, sok mindent megnéztek; a vendéglátók ugyanis még a Keleti-tengerhez (Ostsee), a Rügen sziget csúcsán fekvő Wiekbe is elvitték őket.
Dahlen, 1966
S hogy milyen emlékek maradtak erről az útról 47 év távlatából?
Az egész napos vonatozás után hajnali érkezés az óriási lipcsei pályaudvarra. Hogy a dahleni csatlakozásra várva kicsit felmelegedjünk, a Vöröskereszt „Pfefferminztee”-vel (fodormenta tea) kedveskedik. Máig felejthetetlen (?) az íze!
Barátságos fogadtatás Dahlenben, némi pihenő után kirándulások:
Drezda/Dresden: Még a 2. világháború sebeit viselő, szürke, lehangoló kőrengeteg, nagyon sok romos épülettel – „történelmi lecke fiúknak/lányoknak”.
Potsdam, Sanssouci Nagy Frigyes nyári rezidenciájának a parkjában az “OrangeriePotsdam, Sanssouci – a kastély parkja
Kelet- Berlin,Treptow-park
A város központjában az Alexanderplatz az S-Bahn-nal
és az újonnan épült Tanárok Házával (Haus der Lehrer -1.kép) Itt vacsoránkat is „elköltjük”: „Kartoffelsalat mit Würstchen” (hideg krumplisaláta virslivel) – szokatlan, új íz. De legalább ilyen maradandó gasztronómiai élmény az út során többször is „terítékre kerülő” főtt krumpli hússal és „generalszósz”-szal!
Újabb hosszú buszozás után végre itt a tenger! Kicsit hideg (16-17C’), ezért csak a lábunkat áztatjuk benne, de a látvány gyönyörű!
Szállás Rügen szigetén, Wiekben, egy „Oberschule”tornatermében. Remek hangulat!
A visszaút még vidámabban telik, hisz velünk tartanak új barátaink, hogy ők meg Magyarországgal ismerkedjenek.
Eleken a kollégiumban laknak. Gyulára, Békéscsabára, Szegedre kirándulunk velük, jókat bulizunk. Hazafelé utazva Budapestet is megtekintik.
A dahleni Karin Körnnel (a képen középen) máig megmaradt a barátság.
1. Kósa László: Gyermekcsere és nyelvtanulás. In Nemesek, polgárok, parasztok Osiris Kiadó, 2003
Eleken egy negyed századig (1925-50) fejtették ki áldásos tevékenységük az iskolanővérek (S.S.N.D). Az általuk vezetett eleki iskolában is nagyon komolyan vették az egyházi és a hazafias nevelés mellett az életre való felkészülést, vagyis fontosnak tartották a kétkezi munkát is.
(A négy elemi után lehetett gazdasági iskolába jelentkezni, ami hároméves volt, illetve polgáriba, ami viszont négyéves volt, de mindkét iskolatípus az iskolanővérek irányításával működött, a most közölt fényképek valószínűleg a gazdasági iskolában készültek!)
Jogos a büszkeség, a közös munka meghozta gyümölcsét
A fényképek tanúsága szerint a diákok szerethettek itt tanulni, és a jó családi háttér miatt örömmel végezték el a különböző gyakorlati feladatokat is. (Az egykori iskola helyén, illetve megmaradt épületeiben található a mai általános iskola központi része.)
Kiállítás a tanulók munkáiból
Az itt tanuló diákok nem csak a földeken jeleskedtek, hanem pl. megtanultak varrni, hímezni, de befőttet elrakni is, amelyek ilyen szempontból garantálták azt, hogy jó feleségek, családanyák legyenek!
Ünneplőben az iskola udvarán, jobbra dr. Csepregi Imre (1876-1954)
Dr. Csepregi Imre eleki plébános (1913-31) sokat tett azért, hogy Eleken is tanítsanak apácák, de ő is tanított itt helytörténetet (Heimatkunde), ami nem kis dolog, hisz ő maga nem volt német származású.
A most bemutatott fényképeket az eleki plébánián találtuk. Sajnos nincs rajtuk, mikor készültek és pontosan mit is örökítették meg.
Szerintünk 1925-31 közötti időszakról lehet szó, hisz az egyik fotón maga Csepregi is látható, és az iskolát pedig 1925-ben alapították.
Ezen képeknek azonban most azért akarunk nagyobb nyilvánosságot adni, mert abban reménykedünk, hogy többen felismerik szüleiket, nagyszüleiket, illetve esetleg információval is fognak szolgálni.
Úgy hisszük, a képen láthatók közül nem kevesen voltak azok, akik az 1940-es évek közepén önszántukon kívül “eljutottak” az akkori népnyelven csak “paradicsomnak” nevezett valamelyik szovjet munkatáborba, illetve elüldözöttként meghalt az óhazában, de lehet, hogy volt közöttük néhány szerencsés is. Az azonban biztos, hogy a későbbiekben az iskolában tanultakat jól tudták hasznosítani.
Talán még nem túl késő, hogy a képen látható eleki leányokról megtudjunk valamit!
Szállás Rügen szigetén, Wiekben, egy „Oberschule”tornatermében. Remek hangulat!
elekfoto 