Gyakorlatilag elkészült az Elekről Ottlaka felé, a határig tartó rész aszfaltozása. Készült néhány kép a megnyerő látványról. Kár, hogy egyelőre dísznek lesz csak jó a modern útszakasz, hisz határállomást egyelőre nem terveznek.
A Lökösházi úton dolgoztak a napokban az aszfaltozók, és nagyrészt elkészült a legfelső, ún. kopóréteg. Ezt a műveletet is megörökítettük pár fényképpel.
Eleken egy negyed századig (1925-50) fejtették ki áldásos tevékenységük az iskolanővérek (S.S.N.D). Az általuk vezetett eleki iskolában is nagyon komolyan vették az egyházi és a hazafias nevelés mellett az életre való felkészülést, vagyis fontosnak tartották a kétkezi munkát is.
(A négy elemi után lehetett gazdasági iskolába jelentkezni, ami hároméves volt, illetve polgáriba, ami viszont négyéves volt, de mindkét iskolatípus az iskolanővérek irányításával működött, a most közölt fényképek valószínűleg a gazdasági iskolában készültek!)
A fényképek tanúsága szerint a diákok szerethettek itt tanulni, és a jó családi háttér miatt örömmel végezték el a különböző gyakorlati feladatokat is. (Az egykori iskola helyén, illetve megmaradt épületeiben található a mai általános iskola központi része.)
Az itt tanuló diákok nem csak a földeken jeleskedtek, hanem pl. megtanultak varrni, hímezni, de befőttet elrakni is, amelyek ilyen szempontból garantálták azt, hogy jó feleségek, családanyák legyenek!
Dr. Csepregi Imre eleki plébános (1913-31) sokat tett azért, hogy Eleken is tanítsanak apácák, de ő is tanított itt helytörténetet (Heimatkunde), ami nem kis dolog, hisz ő maga nem volt német származású.
A most bemutatott fényképeket az eleki plébánián találtuk. Sajnos nincs rajtuk, mikor készültek és pontosan mit is örökítették meg.
Szerintünk 1925-31 közötti időszakról lehet szó, hisz az egyik fotón maga Csepregi is látható, és az iskolát pedig 1925-ben alapították.
Ezen képeknek azonban most azért akarunk nagyobb nyilvánosságot adni, mert abban reménykedünk, hogy többen felismerik szüleiket, nagyszüleiket, illetve esetleg információval is fognak szolgálni.
Úgy hisszük, a képen láthatók közül nem kevesen voltak azok, akik az 1940-es évek közepén önszántukon kívül “eljutottak” az akkori népnyelven csak “paradicsomnak” nevezett valamelyik szovjet munkatáborba, illetve elüldözöttként meghalt az óhazában, de lehet, hogy volt közöttük néhány szerencsés is. Az azonban biztos, hogy a későbbiekben az iskolában tanultakat jól tudták hasznosítani.
Talán még nem túl késő, hogy a képen látható eleki leányokról megtudjunk valamit!
Rapajkó Tibor
Békés megyében 2007-ben Gyula központtal létrejött egy integrált középfokú tanintézmény, mely akkor magában foglalta a gyulai, eleki és szabadkígyósi szakképző és szakközépiskolai intézményeket, vagyis a következőket: Munkácsy Mihály Ipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző (Gyula), Radványi György Középiskola (Elek) illetve a Gámán János Szakiskolát (Szabadkígyós), ami később kiegészült még más intézményekkel is.
Ennek a legnagyobb megyei iskolának, amely Harruckern János György nevét vette fel, az első igazgatója Zámbó András lett, aki 2000-2007 között az eleki középiskola igazgatója is volt.
Ezekben a tanintézményekben nagyon sok eleki diák tanult, és tanul is mostanság, ami miatt valószínűleg több ember is kézbe fogja venni ezt az 2013 júniusában megjelent igényes iskolatörténeti kötetet.
Mivel sok intézményről van szó, a mostani, első kötetben csak a következő egykori önálló gyulai iskolákról olvashatunk: Mohácsy Mátyás Kertészeti Szakközépiskola, Munkácsy Mihály Szakközépiskola, Pánczél Imre Gyógypedagógiai Intézet, Semmelweiss Egészségügyi Szakközépiskola.
Most azonban nem volt célunk a részletes recenzió, így a könyv elolvasása után a következőket tudjuk elmondani: Minden iskola esetében meghatározó az igazgatók szerepe, minden időszakban jó értelemben meg kellett felelni, mindenhol sikerült valamiféle helyi hagyományt kialakítani, a’80-as években már mindenhol komolyabb problémák jelentkeztek. Az egyik legnagyobb gond a gyermekszám csökkenése lett, szükség volt a megújulásra, így az integráció is egyfajta szükségszerűségnek tekinthető.
Azt a fontos dolgot is el kell mondanunk, hogy valószínűleg úttörő munkáról van szó, hisz nem sok ehhez hasonló integrált iskolatörténet jelenhetett meg eddig hazánkban!
A könyvet az is hitelessé teszi, hogy a szerzők is a tagintézmények tanárai.
A II. kötet valószínűleg féléven belül meg fog jelenni, melyben Elek, Szabadkígyós, Mezőhegyes és Orosháza is szerepelni fog
Az I. kötetnek így is van jó néhány eleki vonatkozása: A lektor Simon Mihály, aki 1990-2000-ig az eleki középiskola igazgatója volt, Kis-Pál Sándor 1946-ban az eleki általános iskola hivatalsegédje volt, de 1951-96-ig már a gyulai kertészeti igazgatójaként tevékenykedett! Az eleki Reisz Ádám a kertészetiben kezdett németet tanítani, de itt tanított magyart és történelmet dr. Csipes Antal is, aki korábban az eleki gimnázium tanára volt.
Forrás: Nagy László szerk.: Harruckernben egyesülve. I. k. Gyula, 2013. 392 o.
Rapajkó Tibor
Hangyássy Lajos 1900. december 28-án született Eleken, a szülei a magyarbánhegyesi származású Hangyássy Károly, aki a kereszteltek anyakönyve szerint kőműves volt, illetve a székudvari (ma Románia) Ambrus Mária, vagyis a szülök a jobb megélhetés reményében jöhettek a boldog békeidőkben Elekre.
A család akkor a Gyulai úton lakott (88. szám), de ez az épület ma már nincs meg.
Valószínűsíthetjük, hogy a családnak akkor anyagilag jól mehetett, hisz a mai városkép akkor alakult ki, nyilván Hangyássy Károly munkájának is köszönhetően.
A bejegyzések szerint 1902-ben megszületett Károly Antal, illetve 1904-ben Mária Magdolna is, vagyis a család tényleg gyökeret eresztett Eleken.
A valószínűsíthető gazdagságukat azzal is bizonyíthatjuk, hogy első gyermekük Sarkadon érettségizett, Temesváron pedig elvégezte a tanítóképzőt is.
1920-ban községi írnok volt Mezőhegyesen, 1927-től pedig Nagykopáncson (ma Tótkomlós része).
Egy korabeli reprezentatív kiadványban Nagykopáncsról csak ő szerepel, ahol kiemelik azt is, hogy akkor leventeoktató volt, ami a trianoni katonai tiltások miatt igen megtisztelő és felelősségteljes megbízatásnak számított.
Az viszont érdekes, hogy az anyakönyvben a neve így szerepel: Hangyási, de a könyvben már így: Hangyássy, ami a kor elvárásával is magyarázható.
Nem tudjuk mi lett vele 1944-45 után, kezdeti életpályája egyértelműen a Horthy-korszakhoz kötődött, ami a “felszabadulás” után finoman fogalmazva nem jelentett előnyt!
Ki tud róla többet?
Forrás: Vermes Ernő szerk.: Csanád vármegye tíz évvel Trianon után. Gyula, 1929. 528 o.
Rapajkó Tibor
Valószínűleg nem csak a „hegyközség” szó jelentése (1), de a hajdanvolt eleki szőlészet – borászat emléke is elhomályosul lassan, miközben az ország több tájegységén újra virágkorát éli ez az ágazat. Érdemes tehát néhány helyi vonatkozású tényt is felidézni.
A szőlő–és borkultúrát erre a vidékre is az óhazából hozták magukkal a 18. század elején betelepített német ajkú lakosok. Aztán a 19-20. század fordulóján már fontos szerepe volt a szőlőtermesztésnek a „svábok” lakta települések életében. „1876-ban Arad vármegyének 9459 kh szőlőterülete volt, mely a philoxera felléptéig 11365 kh-ra emelkedett….Ebből 8198l kh hegyi és 3166 kh síksági szőlő volt…A síkságon lévő és szőlőműveléssel foglalkozó községek a következők: Elek, Sikló, Simánd, M.Pécska, Szemlak, Szentleányfalva” (2.)
Ekkor Lőkösháza-puszta Elekhez tartozott, a szőlők jelentős része a 74-es vasúti őrház környékén, a Bolza birtokon volt. Kezdetben bérelték a területet. 1897-ben a település jövedelmének 3,8 % a származott a szőlők megműveléséből.
A szőlő telepítéséhez szükséges vesszőket Arad-hegyalján (Pankota, Világos) szerezték be az elekiek. Sokan ott tanulták meg a szőlőművelés mesterségét, a bor kezelésének módját is. A philoxera-járvány után (1880-as évek) szinte a teljes ültetvényt újra kellett telepíteni, ekkor új, un. amerikai fajták is megjelentek
Az egyes fajták nevét főleg a színük, formájuk és az érés ideje szerint különböztették meg, pl. „frivajz” (korai fehér), „fleistravl” (hússzínű /vörös szőlő), „oksatravl” (ökörszem/kék szőlő), „hénixsiaz” (mézes fehér), kaztutl” (kecskecsöcsű).
Radványi György, aki egy ideig a mai Harruckern János Közoktatási Intézmény eleki tagintézetének névadója is volt, „szőlőskertjében összegyűjtötte mindazokat a szőlőfajtákat, melyeket ősei ültettek egykoron. 128 fajtából valóságos szőlőfajta bankot hozott létre.” (3.) Vajon mi történt ezzel a jelentős kulturális értékkel?
Fehér borszőlő karós műveléssel
A szőlő megfelelő művelése, a bor helyes kezelése komoly szakértelmet igényelt. Aki tehette, hozzáértő embert alkalmazott, ha maga nem tudta elvégezni a nyitás, metszés, kötözés, permetezés, takarás fáradságos munkáját. Sokaknak jelentett megélhetést a szőlőkben vállalt bérmunka.
A „szőlő leve” fontos szerepet játszott a mindennapi étkezésében is. Ebédhez és vacsorához szinte mindig fogyasztottak a savanykás, fehér asztali borból, ami jótékonyan segítette a zsíros, nehéz ételek emésztését. Orvosi vélemény szerint a mezőn végzett nehéz fizikai munka mellett a borfogyasztásnak is szerepe volt abban, hogy viszonylag kevés volt a táplálkozással összefüggő megbetegedés. Eleken is érvényes volt az egyik móri borpincében olvasható mondás:„Aki beteg, igyék tejet, aki meg ép, szőlőlevet!”
Szívesen vásárolták a környékbeli települések lakói is az eleki gazdák borát, mivel nem mindenütt volt jellemző a sok vesződséggel járó szőlőművelés.(4.) Egyes vélemények szerint sok eleki a boreladásnak is köszönhette, hogy meggazdagodott. Az 1930-as évek válságos időszakában néhány sor szőlő komoly értéket jelentett, a szőlősorok közötti terület veteményesként is szolgált sok családnak.
De nem csak bort készítettek, a friss mustot „lefojtották”, sőt gyümölcsök tartósításához is használták. Cukros szirup helyett ezzel készítettek befőttet birsalmából és vastaghúsú, nagy szemű szőlőből. Lekvárt is főztek must hozzáadásával sütőtökből, birsalmából, sárgarépából. Lekvár olyan módon is készült, hogy a mustot addig főzték, míg az besűrűsödött.
A borleves, borsodó készítése a polgáribb ízlést szolgálta. Ide sorolható a zsenge szőlőlevél felhasználásával – a töltött káposztához hasonlóan – készült „tőtike” is.
Az 1970-es évek elején még öt szőlőskert volt a település körül. Még létezett a Hegyközség intézménye, a gazdák szőlőcsőszt alkalmaztak, összehangolták a munkákat. A szüret az egész falut megmozgatta, a diákok az iskolában szünetet kaptak erre napra. A rokonság, a szomszédok összejöttek ilyenkor, és vidáman segítettek egymásnak a munkában. Közben kóstolgatták a hegy „ó és új levét”. Lovas kocsival, nyitott hordóban vitték a félig feldolgozott, „megtaposott” szőlőt a házakhoz, ahol ebéd várta a szüretelőket.
A szőlőskertek szerepét fokozatosan átvették a házak udvarán telepített lugasok. A faluszéli szőlők helyére házak, veteményesek, kukoricások kerültek.
Csak remélni tudjuk, hogy a szőlő- és gyümölcstermesztés hagyományát tovább ápolják a szorgalmas elekiek.
Az adatok és a régi fényképek Dr. Mester György hagyatékából valók.
Mester Klára
1.Hegyközség: (Több) község szőlő- és gyümölcstermelőiből alakult társulás. Magyar Értelmező Kéziszótár I. 534.o.
2. Dr. Gaál Jenő: Arad vármegye és Arad szabad királyi város közgazdasági, közigazgatási és közművelődési állapotának leírása Arad, 1898 /A szőlőművelés és borászat c. fejezet
3. Janecskó János: Elek krónikája 1945-2005 175.o.
4.Kósa László: Gazdálkodásról alkotott előítéletek és nemzeti sztereotípiák, In Nemesek, polgárok, parasztok, Osiris Kiadó 2003, 60.o.
Ma már alig képzelhető el, de az 1956-57-es tanévben 55 kisdiák kezdte meg tanulmányait az I. lányosztályban. (Még nem volt koedukáció!) Radnai Lászlóné Margó néni kiváló felkészültségét, emberi kvalitásait bizonyítja, hogy könnyedén megbirkózott ezzel a feladattal.
A képen láthatók névsora (balról jobbra)
Hátsó álló sor:
Marosán Ilona, Gábor Irén, Nagy Rózsa, Ónody Erzsébet, Ottlakán Erzsébet, Krizsán Ilona, Ollár Zsófia
Álló sor:
Sípos Teréz, Kopács Róza, Papp Lujza, Méri Ilona, Krisán Éva, Barkoczi Erzsébet, Bajusz Ilona, Schtrifler Magdolna,Döme Borbála, (Margó néni), Szalóky Ibolya, Mester Klára, Papp Eszter, Szatmári Erzsébet,Jova Ilona, Müllek Ágnes, Fodor Anna, Fazekas Mária, Janecskó Júlia, Doba Mária, Szőke Franciska
Térdelő sor:
Berczi Julianna, Brandt Mária, Kovács Erzsébet, Krizsán Mária, Áment Kornélia,( Margó néni), Waschick Mária, Szabó Ildikó, Baukó Éva, Kúti Zsófia, Nagy Julianna, Gémes Róza, Vizi Erzsébet
Ülő sor:
Gyurkovics Katalin, Hack Erzsébet, Szabó Mária, Fodor Ágnes, Árgyelán Anna ,(Margó néni) Bíró Rózsa,Fodor Julianna, Ottlakán Erzsébet, Tóth Erzsébet, Nedreu Anna, Nedró Zsófia, Tóth Ilona (A fénykép készítésekor négyen hiányoztak.)
Nemcsak a sok gyerek, de a sokféle mentalitás is kihívást jelentett, hiszen 1946 után 28 községből érkeztek Elekre azok a családok, akiknek gyerekeit az Általános Iskola tanítói betűvetésre, számtanra, olvasásra, emberségre oktatták, nevelték. Nagy volt a fluktuáció, sokan költöztek tovább (1.)
A IV. osztályban Müllek Antalné Irénke néninek már „csak” 36 gyerek között kellett megosztania gondoskodó szeretetét.
2007 óta kétévenként osztálytalálkozóra gyűlünk össze Rotyis Györgyné Áment Kornélia (Nelly) lelkes szervezésének köszönhetően.
S hogy milyen közös gyermekkori élményeket idézünk fel? Mi még értjük, ha valaki azt mondja, „a selyemhernyókat eperlevéllel etettük”, még fontunk búzavirág-koszorút a ballagók tarisznyájára. Hol van már a mezei búzavirág?
Aki 1949-50-ben született (még otthon!), annak két általános iskolai bizonyítványa van; az elsőt, a Kossuth- címerest 1957 februárjában kaptuk, mint félévi értesítőt, aztán Riha Ilonka néninek miniszteri utasításra a 3. osztálytól kezdődően új Tanulmányi Értesítőt kellett kitöltenie számunkra. 1956 őszén orosz tankot is láttunk a Katonaság és a volt Polgári előtti kereszteződésnél, hiszen ott volt az iskolánk.
De mi mindezzel nem sokat törődtünk, hiszen csak gyerekek voltunk, s a közös játék volt számunkra a legfontosabb. Sok játékot magunk készítettünk: papírból öltöztethető babát, melynek színes ruhatárát kis fülekkel lehetett – az egész osztályban egy mintára kivágott – babára illeszteni. Mennyit cserélgettük! Csináltunk „keljfeljancsit”vasgolyó segítségével sztaniolpapírból, „tulipánból kiskirályt” hajtogattunk, s vidámak voltunk, mint minden kisgyerek. A játék délután a napköziben vagy az utcán, az árokparton folytatódott. Ebben viszont már nem mindenki vehetett részt, sokaknak a háztartásban vagy a mezőgazdasági munkákban kellett segíteniük.
A felső tagozaton „nagy kirándulásokat” tettünk Nádor J. Istvánné Marika néni fáradhatatlan szervezésében. 1962-ben Szarvason, a „Pepi kertben” (Arborétum), a békésszentandrási duzzasztónál, a szőnyegüzemben jártunk. De emlékezetes maradt a Mezőhegyesi Cukorgyár meglátogatása is, nem is beszélve a nyári balatoni táborozásokról!
Az osztályt ötödiktől nyolcadikig Somos Józsefné Erzsike néni osztályfőnök kovácsolta közösséggé.
Tiszteltük, megbecsültük tanárainkat, segítettük egymást.
Ma ennek szellemében támogatjuk – erőnk szerint – a mai, kitágult világban szerencsét próbáló gyerekeinket, unokáinkat.
Mester Klára
(1.) Janecskó János: Elek krónikája 1945-2005, 144. o.
Reibel Mihály (1889-1959) egykori eleki plébános (1931-59) 1938. július 4-én Eleken ünnepelte pappá szentelésének 25. évfordulóját, vagyis ekkor lett ezüstmisés.
A jeles évfordulóra a hívek egy díszes fényképalbumot ajándékoztak a plébánosnak, amely több, feltehetően fontos fényképet tartalmaz, de sajnos ezekből csak keveset tudunk beazonosítani, mert nem látták el őket felirattal!
Mi most ezen néhányat szeretnénk közkinccsé tenni.
Ezen a felvételen az ünnepelten kívül Klivényi Lajos prépost, főesperest és Köller Dezső végegyházi plébánost láthatjuk a plébánián.
Gyerekkori emlékeket idézett fél a gyulai honlap története a pont húsz éve elhunyt Schriffert Antal úrról, akit a legtöbben “a talicskás” néven ismertek. Sorsa hasonló volt az eleki németekéhez: a háború után kényszermunka-táborba került, ami mély nyomot hagyott lelkében. Az őt nem ismerők számára esetleg ijesztőnek tűnő rongyos külseje tudatos döntés eredménye volt, mivel megfogadta, hogy addig fog rongyokban járni, amíg az orosz megszállók hazánkban vannak. Története elolvasható a gyulai honlapon itt: www.gyulavaros.hu/objektiv-nelkul/schriffert-ur-a-gyulai-talicskas-ember
A kép forrása is a fenti honlap.
Amint figyelmesebb olvasók már észre is vették, elindítottuk az Eleki Kisokos című állandó oldalt a honlapon, ami a fekete menücsíkon érhető el.
Itt eleki vonatkozású honlapok, információk felé mutató linkeket helyeztünk el. Célunk az, hogy az Elekkel, vagy velünk, elekiekkel kapcsolatos információk könnyebben elérhetők lehessenek.
Ha Ön is rendelkezik idevágó információval, jelentkezzen bátran, a menüben megadott elekfoto e-mail címen!
Üdvözlettel, elekfoto
Két év telt el, amióta megjelent az elekfoto első cikke.
A ma már ódonnak mondható, két megapixel felbontású hp 635 fényképezőgéppel készült képek megjelenítésével, valamint régi fotók gyűjtögetésével indult, egyszemélyes magánkezdeményezés azóta kinőtte magát. Eleinte a célkitűzésünk az volt, hogy az Eleken történő eseményekről készített fotókkal rövid “hírek” jelenjenek meg.
Mivel manapság a fényképek készítése a sokféle alkalmas digitális eszköz segítségével nem jelent műszaki problémát, sem nagy anyagi terhet, egyfajta érdekes hobbiként kezdődött a blog működése. Több forrásból is rendelkezésre álltak archív anyagok, így a régi korok előbukkant eleki vagy környékbeli emlékeinek a megörökítését, közzétételét is elkezdtük.
Eleinte havi két-három bejegyzés jelent meg, ezeknek a számát bárki könnyűszerrel megállapíthatja, ha a jobb oldali menüben az egyes hónapokra kattint, és összeszámolja a megjelenő cikkeket. Manapság havonta nagyjából hat-tíz bejegyzés jelenik meg, tehát mondhatjuk, hogy körülbelül hetente kétszer vagy néha háromszor is lehet újdonságot találni nálunk.
Időközben megszűnt, vagy legalábbis egyelőre anyagi okok miatt sajnálatos módon nem jelenik meg az Eleki Krónika című, sok éven át működött önkormányzati újság, így a korábban ott megjelentethető (főleg történelmi témájú, de akár aktuális eseményeket bemutató) cikkek egy része a továbbiakban nálunk találhatja meg olvasóit.
A blog készítése szabadidős tevékenységként működik, így általában nincsenek fix megjelenési időpontok, mint egy “hagyományos”, papír alapú újságnál. Törekszünk arra, hogy egy jelenkori eseményről nagyjából a megtörténte idején tudósítsunk, de mivel nincs igazi “szerkesztőség”, nincs kötött munkaidő sem, így az egyes írások megjelenése is viszonylag kötetlen. Tartalmunk sokszor függ a kedves olvasók által épp beküldött anyagoktól is.
elekfoto 