Éppen elmúlt január 19., a magyarországi németek elhurcolásának és elüldözésének emléknapja. Ennek alkalmából 21-én, vasárnap az eleki kiűzetési emlékmű előtt immár hagyományosan megemlékezést tartott az Eleki Német Nemzetiségi Önkormányzat és az Eleki Németek Egyesülete.
A megemlékezésről az Eleki Németek Egyesülete honlapján olvashatunk: Megemlékezés 2018
Az egykori szovjet lágerekről film is készült, melyben eleki vonatkozású részletek is láthatóak. Ezek megtekinthetőek a következő youtube-linkeken.
Elek történelmében fontos momentum a “svábok kitelepítése”, amikor az itt élő német lakosság nagy részét át- / visszatelepítették Németországba. Erről már sok cikk és írás megjelent, nem csak az oldalunkon, de szerte az elektronikus és a nyomtatott sajtóban, médiában is.
Sajnos még sehol sem találkoztam a kitelepített lakosok hosszabb névsorával. Ezért egyenlőre nem tudtam leellenőrizni azt a listát, amelyet most közzé kívánok tenni. De talán ez is több az eddigieknél…
Wittmann György ( a család megkülönböztető neve “Kroavr” / őszhajú a sok Wittmann család miatt) a Neue Zeitung 2016/26-os számában mesélt gyermekkora megpróbáltatásairól. Eleken született (1937) mint a szülei is: Braun Katalin (1911) és Wittmann Márton (1902). Az 1992-ben megalakult Eleki Németek Egyesületének alapító tagja.
1945-ben a szüleit Ukrajnába, Krivoj Rogba hurcolták “malenkij robot”-ra, őt magát 1946-ban a nagyszülőkkel Németországba üldözték. Ott csaknem öt évig élt öt különböző településen – más és más rokonoknál, u.i. a beteg nagyszülők az idősek otthonába kerültek. A nélkülözést és az éhséget is megismerte.
Németországban, balról: Emenet Erzsébet (Wittmann György unokanővére) kisfiával, Wittmann György, valamint a Zeitler család, Wittmann György korábbi nevelői
1951-ben jött a hír, hogy Magyarországon életbe lépett egy rendelet a családegyesítésről. Hat évvel korábban kellett elválnia szüleitől – hétéves kisfiúként -, de most már nem akart visszamenni.
De hogyhogy nem jöttek utána a szülők?
“Erre az ő történetük ad magyarázatot”- kezdi Gyuri bácsi. “Édesanyám gyerekként tanyán élt a pusztán. Iskolába is csak néhány hónapig járhatott, írni-olvasni a bátyjától tanult. 16 évesen már egy jómódú eleki család háztartásában dolgozott, akik a munkájával nagyon meg voltak elégedve.
Édesapám Eleken a géplakatos szakmát tanulta ki, és a Kismalomban dolgozott a Kétegyházi úton, ezenkívül nyaranta a gazdag Mahler család cséplőgépénél is.
Így biztos megélhetésünk volt, még ha nem is taroztunk a tehetősek közé.
Az 1930-as években ugyanis sok munkanélküli volt Eleken, különösen a napszámosok voltak nehéz helyzetben; sokszor voltak kénytelenek Budapesten vagy Németországban munkát keresni.
1945 januárjáig boldog gyermekkorom volt, édesanyám a háztartást látta el, így vele lehettem.
1945-47-ig aztán Krivoj Rogban a mezőgazdaságban kellett dolgoznia édesanyámnak, vagy a minusz 30-40 C hidegben csatornát kellett ásnia.
Édesapám egy lakatosműhelybe került ugyanitt. A rossz körülmények miatt mindketten megbetegedtek, édesanyámat két év után egy betegtranszporttal hazaküldték.
Édesapám olyan rossz állapotban volt, hogy a hazautazásra se volt képes, mindketten azt gondolták, nem találkoznak többet az életben.
1947-ben tehát édesanyám visszaérkezett Elekre, ahol senki és semmi nem várt rá: szülei és fia Németországban, a házunkban idegenek. Ismerősöknél talált menedéket, míg a település vezetőségénél el tudta érni, hogy a házunkat visszakapja. Hogy milyen állapotban? Kiégve, lepusztulva, üresen. Az ablakok, a padló, a gerendák hiányoztak – elhasználták tüzelőnek a beköltözők.
Lassan, ismerősök segítségével erőre kapott, s képes volt az újrakezdésre.
Egy évvel később meglepetésssel fedezte fel a hazaérkezők névsorában a férje nevét. Meglepetése még nagyobb volt, amikor a férje megérkezve könnyedén leugrott vagonból.
Hogy minek volt köszönhető az állapotában bekövetkezett pozitív változás? A kézügyességének. Amikor ugyanis a tábori konyhába egy gépet kellett készíteni a zöldségek aprítására, ő jelentkezett. A konyhán kapott bőségesebb ellátás volt a feltétele a munka elvégzésének, és ez mentette meg az életét.
De 1948-as hazatérése után nem akart Németországba menekülni, hogy ott újra éhezzen. A szüleim egyébként is csak később tudták meg rokonaik németországi lakhelyét.
Ekkor édesanyám egy másik asszonnyal, akinek a lányai hasonló sorsot éltek meg, mint én, felkerekedett, de csak az osztrák határig jutottak. Azokat az embereket, akik korábban a határon átkísérték a szökni kívánókat, ekkor már a rendőrség figyelte, és nem mertek vállalkozni az útra. Még szerencse, hogy nem kerültek börtönbe, és újra hazajöhettek.
Édesapámat ismét alkalmazták a malomban, a szüleim számára így bizonyos mértékig normalizálódott az élet, már csak én hiányoztam.
1951-ben életbe lépett a rendelet a családegyesítésről, és ők is megtették a szükséges lépéseket, hogy hazakerüljek.
Ismét Eleken. Balról Wittmann György, mellette édesanyja,Wittmann Mártonné Braun Katalin, Reibel Mihály esperes-plébános és az édesapa, Wittmann Márton (Reibel Mihály az 1930-as években parlamenti képviselő volt, a 40-es években a Hűséggel a hazához mozgalom szervezője, az 50-es évek végén a börtönben megkínozták.)
S hogy én hogy éltem meg mindezt?
Az utolsó nagynéninél jól éreztem magam, tehát inkább maradtam volna Németországban, ahol ekkorra már a körülmények is jobbak voltak. De megérkeztek a szükséges papírok, a holmimat – még az otthonról hozott ágyneműt is!- összecsomagolták, s mennem kellett a heidelbergi vasútállomásra. Egy táblával a nyakamban – rajta a nevem és úticélom – utaztam egyedül Berlin szovjetek által megszállt zónájába. Itt várt rám egy ember, a csomagomat leadta a megőrzőbe, s elvitt egy gyűjtőtáborba. No, itt tarka népség élt.: a hajléktalanoktól a hontalanokig mindenféle ember. Itt szállást és ellátást kaptam, s néhány napig várnom kellett, amig találtak valakit, aki szintén Magyarországra tart. Ő kísért aztán Budapestre, de a kalauz is figyelt rám.
A szüleim tudták, hogy úton vagyok, csak az érkezés idópontja volt bizonytalan. Édeanyám néhány napig várt rám Budapesten, de aztán vissza kellett utaznia, végül a nagynéném jött elém, s másnap az ő segítségével utaztam tovább Elekre.
Erre az útra máig emlékszem! Mindenütt hatalmas képek Leninról, Sztálinról, Rákosiról – Németországban ilyesmit nem láttam – de hát 1951-t írtunk!
1951. január 18-án kora reggel “csigatempóban” érkeztem meg Elekre egy marhavagonból átalakított vonatban.
Édesapám büszkén mutatta be kollégáinak hazatért fiát, aki áprilisban14 éves lesz!, de rám még további megpróbáltatások vártak.
Különösen nagy nehézséget okozott a nyelv, u.i. alig tudtam magyarul.
1946 előtt a gyerekek Eleken egymás között németül, ill. az eleki bajor-frank nyelvjárásban beszéltek, a románok és a magyarok is tudták ezt a nyelvet.
Amikor 1943-ban Eleken az első osztályt elkezdtem, német iskola volt itt, ahol megtanultam írni, olvasni. Németországban ez nagy előny volt a számomra, kikerülve ugyanazon az évfolyamon tudtam folytatni a tanulmányaimat, ahol Eleken abbahagytam.
1951-ben Németországból magammal hoztam a félévi bizonyítványom. Még szerencse, mert év végén Eleken a tanárok csak ugyanezeket a jegyeket tudták adni. Itt ekkor már csak magyarul folyt az oktatás, amit én alig értettem.
De még ennél is rosszabb volt, hogy a gyerekek csúfoltak hiányos nyelvtudásomért, furcsa kiejtésemért.
Németországban kezdetben “magyar cigányok”-nak csúfoltak bennünket. És ki és mi voltam itthon? – Mester György tanár gyakran a védelmemre kelt, elmagyarázta a gyerekeknek a helyzetemet. Aztán megtanultam megvédeni magam – már jó fizikai erőben voltam.
“Szokatlan helyzetem” következménye volt az is, hogy sehova nem vettek fel ipari tanulónak, nem tanulhattam szakmát.
Az első “hivatalos “ munkahelyem az útkarbantartónál volt; a Kétegyházi úton az eperfákról kellett összeszednem a hernyókat.
Segédmunkásként dolgoztam aztán a mezőgazdaságban, később a téglagyárban. Itt olyan nehéz fizikai munkát végeztem, amit 16 évesen nem is lett volna szabad rámbízzanak. De jól megfizették, s nekünk édesanyámmal kellett a pénz, mert 1951 októberétől én lettem a családfenntartó, ekkor ugyanis meghalt édesapám.
1954-55 telén nyílt először lehetőségem, hogy szakmát tanuljak.
Szabó Imre ácsmester mellett lettem tanuló, és 20 éves voltam, amikor mint ács és asztalos megkaptam a mesterlevelem. Ezt a szakmát gyakoroltam egészen 1997-es nyugdíjba vonulásomig.
S hogy sajnálom-e, hogy 1951-ben nem maradtam Németországban?
Kezdetben talán sajnáltam, de amikor 1967-ben a feleségemmel Németországba utazhattunk rokonlátogatóba, visszajöttünk, pedig akkor még nem volt gyerekünk, akit itthon hagytunk volna.
S ma már midenem itt van: : a családom az unokákkal, a házam, a hazám…
Wittmann György és neje Ament Anna népviseletben, indulóban a svábbálra
Németországból a következő gyerekek tértek vissza Elekre:
Klassentreffen /osztálytalálkozó 2010 Maria Waschik (stehend) die 1. links /Balra az elsó az álló sorban
A Neue Zeitung 2017/30-as számában jelent meg Marika Beck, vagy ahogy diákkorunkból ismertük, Waschik Manci történetének első része. A folytatás a Deutscher Kalender 2018-ban lesz olvasható.
„Ich wollte nicht von hier weg. Ich wollte von hier sein, ich wollte ungarisch sein…“
Die Geschichte von Maria „Manzi“ Waschik aus Elek
Die Deutschen in Elek mussten im 20. Jahrhundert einen doppelten Schicksalsschlag erleiden: nach der Verschleppung zur Zwangsarbeit in die Sowjetunion 1945 kam 1946 die Vertreibung nach Deutschland.
Was für Folgen diese Ereignisse auch auf das Leben der Nachkriegsgeneration haben konnten, zeigt der Lebensweg von Maria Beck (geborene Waschik), wohnhaft seit 1965 in Stetten (Ortsteil in Leinfelden- Echterdingen in Baden-Württemberg) in der BRD. Bei unserem erfreulichen, zufälligen Treffen auf dem 71. Kirchweihfest der Eleker am 2. Juli 2016 in Leimen-St. Ilgen kam Maria Beck zuerst die Idee, über ihre Kindheit in Elek zu erzählen. Das darauf folgende Klassentreffen in Elek gab den entscheidenden Anstoß, ihre Lebensgeschichte zusammenzufassen, und über ihre neue Heimat, neue Familie, das Heimweh, die „Muttersprachen“, über die doppelte Identität und den Spracherwerb ihrer Kinder offen zu reden.
„Das Datum 27. 03. 1965 hat sich sehr stark in mein Gedächtnis eingeprägt, an diesem Tag musste ich Elek verlassen. Ich wollte von hier nicht weg, ich war 15, ging seit einem halben Jahr aufs Gymnasium, war eine eifrige Schülerin, wollte später Lehrerin werden. Ich hatte meine Freunde hier, habe mich hier einfach wohl gefühlt. Ein Widerstand wuchs in mir und ich habe fast verhindert, dass wir mit meinen Eltern nach Deutschland auswandern können, als ich unsere Reisepässe verbrennen wollte.
In unserer Wohnküche, wo man im Herd mit Maisstengeln heizte, hatte ich schon oben die Ringe abgenommen – mit den Pässen in der rechten Hand –, in diesem Moment kam meine Mutter herein…
1. Klasse 1956-57 in der Grundschule Elek. Maria Waschik in der knieenden Reihe rechts von der Lehrerin Radnai Lászlóné, sie hat ihre Hand auf der Schulter von M. W. (Nach 1946 kamen aus 28 Orten Familien nach Elek, deswegen ist die Klasse so groß.)
Was der Grund für unsere Ausreise war?
In der Waschik-Familie war ich das vierte Kind: Die erste Tochter Elisabeth ist verstorben. Mein um zehn Jahre älterer Bruder war fünf, da wurden meine Eltern zur Zwangsarbeit in die Sowjetunion nach Krivoj Rog verschleppt. Ein Jahr später wurde er mit den Großeltern nach Deutschland vertrieben.
Meine Eltern konnten erst im Juli 1947 krank und abgemagert nach Elek zurückkehren, wo sie niemanden aus der Familie wiederfinden konnten. Aber mein Vater wollte nicht nach Deutschland weitergehen.Um diese Zeit kam meine zweite Schwester – wieder Elisabeth genannt– zur Welt, sie lebte aber nur zwei Wochen.
Am 23. Mai 1950 wurde ich als viertes Kind geboren.
Meine Eltern haben versucht, meinen Bruder nach Ungarn zurückzuholen, mit zwölf hätte er kommen können – da haben aber die Großeltern geschrieben, er wolle es nicht mehr, er habe sich da eingelebt.
So stellten meine Eltern den Antrag um eine Ausreisegenehmigung nach Deutschland wegen Familienzusammenführung.
15 Jahre lang ist meine Mutter jedes Jahr nach Budapest gefahren, um diese Gelegenheit zu erledigen, bis es ihr 1965 gelang. Mein Vater hat damit nicht gerechnet – er hoffte nicht auf den Erfolg dieser Aktion, und hatte sowieso einen Groll auf meinen Bruder, dass er nicht nach Ungarn kommen wolle. Meine Mutter aber wollte ihren Sohn wiederhaben, egal wie.
Als wir in Stetten angekommen sind, kam die große Enttäuschung: Mein Bruder lebte nicht mehr dort, er war nach Kanada ausgewandert, hat dort geheiratet. Erst drei Jahre später, 1968, habe ich ihn das erste Mal im Leben getroffen, darauf folgten noch fünf kurze Besuche.
Erst 1993 konnte geklärt werden, warum er nicht nach Ungarn zurückgekehrt ist: er wusste von der Aktion der Eltern gar nichts, die Großeltern haben es ihm einfach verschwiegen. Er ist in dem Glauben aufgewachsen, dass die Eltern nichts von ihm wissen wollten.
Um diese Zeit war er schon schwer krank, und es ist gut, dass diese Spannung zwischen Eltern und Sohn gelöst werden konnte, bevor er ein Jahr später aus dem Leben schied.“
Wie Marika Beck- Waschik in der neuen Heimat Fuß fassen konnten, wann sie sich da erst zu Hause fühlte, wann und warum sie die ungarische Staatsbürgerschaft wieder beantragt hat, folgt im Deutschen Kalender 2018.
A Deutscher Kalender 2017- ben jelent meg az eleki Wittmann György ill.szülei történetének folytatása német nyelven. A későbbiekben a magyar fordítást is mellékeljük.
Az 1. rész 2016-ban a Neue Zeitungban jelent meg, ill. az alábbi linkek alatt olvasható – magyarra fordítva is :
Egy másik lőtér a „Nagy gyepen” volt a mai krosszpálya helyén, aminek a dombjaiból lett kialakítva a mai pálya. Ezt a lőteret a háború után használták.
A lődomb maradéka….…ami ma krosszpálya.
Köszönet a képekért Tokai Lajosnak és az információért Gura Tamásnak.
Az anyagaimat rendezgetve találtam rá, egy régi gépelt oldal fénymásolatára, így szeretném most közkinccsé tenni -pár fényképpel fűszerezve- Mátyási Károlyné óvónő írását a “Hősök kertjének” történetéről.
Meghívó a “Viszik a németeket” író-olvasó találkozójára.
Helyszíne: Reibel Mihály Művelődési Központ, Elek, Kossuth utca 13.
Időpontja: 2017. március 17., 17 óra
A szerző, G. Fabulya Éva gyerekkorát Eleken töltötte, ide járt általános iskolába. Később családjával Békéscsabára költözött. Művelődésszervező és drámapedagógus lett, tagja az Országos Honismereti Egyesületnek. Több honismerettel, helytörténettel foglalkozó könyv szerzője. Az eleki kényszermunka-túlélők élményeit Nádor Mária javaslatára kezdte gyűjteni.
Az élménybeszámolók közül öt diktafonnal készített interjú, kettő pedig a résztvevők írásos élménybeszámolója. Utóbbiak közül kuriózum Kaupert Franciska naplója, amelyet szerzője a táborban, Ukrajnában írt.
Fabulya Éva: Viszik a németeket
A “Viszik a németeket” című könyvben az ukrajnai Krivoj Rog kényszermunka-táborainak eleki túlélői mesélnek az élményeikről… A szovjet hatóságok a háború végén összegyűjtöttek és jóvátételi munkára hurcoltak mindenkit, aki bűnbaknak számított, így a magyarországi németség jelentős részét is.
A szélsőséges körülmények és a nem megfelelő ellátás miatt sajnos sokan nem tértek vissza hazájukba.
A könyvünkben leírt hét történet az elbeszélők kitartásáról, reményéről, az élethez való makacs ragaszkodásáról szól.
Azt is megtudhatjuk, hogy a fiatalságukat mások bűneiért vezekelve a “málenkij roboton” töltő főszereplők hazatértük után miként folytatták életüket, találták meg helyüket a korabeli Magyarországon.
Tanulságos olvasmány mindazoknak, akit érdekel az 1945 utáni korszak történelme.
elekfoto 