Kategória: politika
Elek történetéhez részben a Bánhidy család sorsa is kötődik, hiszen a mai Lőkösháza területén -ami egykor Elek területéhez tartozott- volt megtalálható a Bánhidy kastély. A kastélyról “Ami már nincs – a Bánhidy – család kastélya” címmel Rapajkó Tibor barátunk korábbi írásában már olvashattunk.
A napokban egy kisebb kutatásom kapcsán “futottam össze” újból a Bánhidy családdal, így gondoltam összegyűjtök pár információt, hogy kik is voltak ők.
A wikipédiát böngészve találtam rá a család rövid történetére:
A Bánhidyak jobbágy ősei Nyitra vármegye területéről származtak, a család első ismert tagjai Ferenc és György testvérek, akiket 1718-ban a nyitrai káptalan felmentett a jobbágyi kötelezettségeik alól. Még ugyanabban az évben, 1718. december 4-én III. Károly nemesi rangra emelte őket a Rákóczi-szabadságharc alatt tanúsított lojalitásukért. A nemességet szerző Ferenc két fia vitte tovább a család nevét, József a későbbi bárói ágat, míg Gáspár a köznemesi ágat alapította. József unokája, Antal, Arad vármegye főszolgabírája, majd alispánja volt,1840-ben királyi tanácsos lett, 1859-ben osztrák birodalmi báróságot is kapott érdemeiért. Ezt a bárói címet Antal legidősebb fia, Albert nevére 1875-ben Magyarországra is kiterjesztették. Albert Csanád vármegye főszolgabírája, később pedig alispánja is volt. Az 1843-as pozsonyi országgyűlésen és 1848-ban Pesten is képviselősködött, 1865-ben pedig vármegyéje főispánjává nevezték ki. A család talán legkiválóbb tagja Béla politikus és újságíró volt. A bárói ág sajnálatosan Bánhidy Antallal 1929-ben kihalt.
Hogy ki is volt az a Simándi báró Bánhidy Béla Antal Imre (Makó, 1836. február 17. – Arad, 1890. június 18.)?
Bánhidy Albert báró, Csanád vármegye képviselőjének fia volt. 16 éves korában (1852) félbeszakította iskolai tanulmányait és katona lett. Részt vett az 1859. évi olasz hadjáratban, mint az 58. gyalogezred főhadnagya; de a hadjárat befejeztével otthagyta a katonaságot és birtokára vonultArad vármegyébe.
1865-ben főjegyző lett ugyanott. 1875-ben mint a kisjenői kerület képviselője jelent meg a képviselőházban. Bosznia megszállása után több társával együtt kilépett a Szabadelvű Pártból és megalakította a Független Szabadelvű Pártot, melynek vezére lett. Később a Független Szabadelvű Párt fúzióra lépett a Jobboldali Ellenzékkel s létrehozta a Mérsékelt Ellenzéket, melynek elnöke is volt. Már a következő választásokon elvesztette mandátumát, de a politikában még részt vett a budapesti lapokba írt cikkeivel. Tagja volt a magyar–franciabiztosítótársaság igazgatóságának s később egészen az üzleti és gazdasági élet foglalta el. Később Aradra költözött és a Riunione Adriatica di Sicurtà biztosítótársaság főügynökségének volt vezetője; ezenkívül egyik elnöke volt a Tiszavölgyi Társulatnak, s elnöke volt a Csongrád-balparti Ármentesítő Társulatnak.
Két gyermeke született:
- István (1863–1891) császári és királyi huszárhadnagy
- Mária (1865–1892); férje: gróf Bolza Géza (1857–1936)
A család köznemesi (tovább élő) ágának tagjai Eleken is megfordultak, amely látogatásukról a “Nem csak a Bánhidy-címerről” című cikkünkben Rapajkó Tibor egykori szerzőtársunk és kitűnő helytörténészünk is anno beszámolt.
Jól látni, hogy a család története mennyire kapcsolódik Arad és Csanád vármegyékhez. A birtokaik ezen vármegyék területein helyezkedtek el és ezért nekik is itt volt az otthonuk. A lőkösházi földjeiken pedig elekiek éltek és dolgoztak.
Forrás:
Kapcsolódó cikkeink:
Wittmann Attila
Sok érdekes programmal készültek az idei Világtalálkozóra is a szervezők.
Az esemény most is a péntek délutáni “bevonulással” kezdődött, és a vasárnap esti tűzijátékkal végződött.
Az Elek TV jóvoltából (köszönet Tóbiás Sándornak) az események nagy részéről jó minőségű videofelvételek készültek, melyek a youtube-on elérhetőek.
A Világtalálkozó programja
A számomra fontosabb események youtube-on:
A megnyitót immár hagyományosan a Laudenbach-téren tartják.
A szombaton délelőtt tartott megemlékezés ünnepi műsorát Klemm Tamás és Szabó Ágnes rendezésében a Dr. Mester György Általános Iskola diákjai adták elő.
A második világháborúban sajnos nagyon sok katona tűnt el. A halottak beazonosítását segítette elő az azonosító cédula, vagy népi nevén a “dögcédula”, amely minden katonának ki lett osztva. Ez a kis fémdoboz nagyon hasznos volt, de sajnos sokszor előfordult, hogy a szovjet fogságba eső magyar katonák azonosító céduláját a szovjet katonák egyszerűen letépték a katona nyakából és eldobták, ezzel lehetetlenné téve, hogy később bármikor is azonosítható legyen a fogoly.
Ezt az azonosító cédulát évekkel ezelőtt kaptam és állítólag egy kétegyházi gyepen találták. Tulajdonosa az Elek – Kétegyháza közti harcokban is részt vehetett. Mára már kissé viseltes állapotban van, de még jól látszódnak rajta a lyukasztások.
Az azonosító cédula tulajdonosa valószínűleg OLÁH IMRE volt, aki a Szovjetunióban tűnt el 1944.12.15-én.
A katona 1944. október 6-án eshetett hadifogságba és az őt elfogó szovjet katona/katonák letépték a nyakából az azonosító céduláját és eldobták. A hadifoglyot utána bevagonírozhatták és a Szovjetunióba szállították. Sajnos “hamar” elhunyt és ennek pontos okát nem ismerjük. Akkoriban csak a hazatérő bajtársak, még manapság a hevenyészett szovjet “láger nyilvántartások” meséltek/mesélnek Oláh Imre sorsáról.
Minden katona hős, mert családját, szeretteit hátrahagyva a legdrágább kincsét, az életét áldozza fel a hazájáért! Ők megtették, amit megkövetelt a haza, a mi dolgunk, hogy hálásak legyünk ezért, és sose feledjük őket! Oláh Imre neve már nem merül a feledés homályába….
Bővebb információk az elesett katonákról: http://www.hadisir.hu
Kapcsolódó cikk: https://elekfoto.com/2016/02/21/hadrev-1944-szeptember-16/
Wittmann Attila
Ha szeretnénk felidézni, milyen lehetett Elek főtere a 20. század első felében, segítségünkre lehetnek a Mag József egykori üzletéről készült fényképek.
A Munkácsy Mihály Múzeumban járva az állandó kiállítások közt sok érdekes dolgot lehet látni. Többek közt egy 1946. április 30-i cikket a Viharsarok (Munkás- és parasztújság) című újságból, amely egy “aktualitással”, az eleki németek kitelepítésével foglalkozik.
A cikk írója azon botránkozik meg, hogy nem megy simán az eleki svábok kitelepítése, mert “több esetben volksbundistákat, sőt SS-tetoválást viselő egyéneket mentesítettek a kivándorlási kötelezettség alól, ugyanakkor azonban régi és hűséges baloldali magatartású lakosokat a távozók közé soroztak“.
Akit érdekel a történelem, a múltunk emlékei annak érdemes megnézni az állandó kiállítást, hiszen sok érdekes “kincsre” lelhet.
Wittmann Attila
„Tovaris – magyarázta Kern immár tört ukrán-orosz tudással, ha öngyilkos akarna lenni bármelyikünk, ott van az akna mély vize!”
De nem hallgattak rá. Munkaszünetekben – összegyűlvén mahorkázni a vezetők – pálinkával kínálták. Az elekiek közül kiemelve, nagyon magányosan érezte magát. S elfogadta, hogy negyed liter pálinkát, a szakácsok neki is naponta külön kimérnek, lelkiismerete azonban egy percre sem aludt az elekiek érdekében.
Novemberben hét eleki lány babázott le egymás után. Abban az időben fogantak, mikor még termékeny erő lakozott méhükben. A december hónap már szülések nélkül telt, pedig a lányok a megelőző kilenc hónapban már alig tanúsítottak ellenállást holmi közösülési követelésekkel szemben, pedig eleinte még pofonokat, ütlegeket is vállaltak a maguk megóvása érdekében. Utóbb a hazaszivárgó frontkatonák s az otthon rekedt kolhozférfiak úgy járkáltak az eleki lánybrigádokhoz, mintha a gulyakutak vödréhez, belekóstolva ebbe is abba is, a közös ivó-, azaz ivóhelyeken a köcsöggé tágított nemi edényekbe.
Két csecsemő nem érte meg a másnapot, egy harmadik úgy december közepén nyöszörgött utolsót.
Kinek volt ötlete, hogy karácsonyra hazaengedjék a gyerekes anyákat? Kern pártolta a dolgot, legalább hírrel lesz a kis csapat a Krivij Rog-i élet felől.
Riki maradni akart, férje nélkül nem szándékozott útra kelni. De Hack biztatta: mindenütt jobb a kislánynak, mint a sivár bányaváros kenyértelenségében s tejszegény világában.
Ünnepi vasárnap délután volt a tíz személy (öten pólyában) útnak indulása. A pólyákba még az utolsó pillanatba is csúsztattak hazacímzett ákombákom leveleket.
A négy kismama szégyenét vitte haza. A maradék lányok méhüket könnyezték. Rikit senki sem irigyelte, hogy hazaindulhatott. Aki csak mozogni tudott, nézte a vonatindulást, a biztosított – fűtetlen – külön fülkében.
Öt napig tartott az utazás. A Kárpátokig négy csecsemő fagyott meg. Sárika már annyira erős volt, anyja kebelén megbirkózott a tömény hideggel.
A csecsemőjükvesztett leányanyák egykedvűek voltak, de nem szomorúak.
Háromszor kellett átszállniok. A dermedt pólyásokat egyszerűen ottfelejtették az elhagyott vasúti ülésen.
Szilveszter reggelén érkeztek Békéscsaba felől. Riki anyja előbb leánya ősz hajára tekintve zokogta el magát, csak aztán borult a hideg orrú kis jövevény pislogására.
Másnap tudta meg anyjától Riki, hogy januártól kitelepítő vonat indul nyugatra Elekről. Már ácsolják az emeletes ágyakat, már készülnek a kitelepítésre ítéltek. Kik rendelkeztek így? A nagyhatalmak. Potsdamban. S azért nagyon szorgalmazzák, hogy a csallóközi magyarok házat, helyet kapjanak.
Csallóköz? Riki számára ismeretlen territórium. Miért kell idejönni a csallóközieknek Elekre? Mi nem mehetünk, meg kell várjuk Ferencet.
Nem is ereszkedett rájuk a kényszerítés. Bíztak benne, hogy Hack Ferencnek tudomására jut, hogy családja Eleken maradt.
Újabb esztendő telt el. A csehek további helyeket követeltek a Dunán átszórt magyaroknak.
1947 tavaszán újabb ezer eleki hagyta el szülőhelyét. Irány: Berlin.
Elek és Krivoj Rog között ez idő alatt felvilágosító összeköttetés nem létesült.
Ki él, ki halt meg Krivoj Rogban, arról az elekiek mit sem tudtak.
Krivoj Rogban meg annyit tudtak Elekről, hogy a nép három ágra szakadt.
Egyik ág Stuttgartot választotta, a másik Berlinhez húzott. A harmadik, a hűséges ág, az új hümó emberei Eleken maradtak.
Nem maradtak többen nyolcszáznál 1947 nyarára Krivoj Rogon, amikor meghirdették, hogy letelt a két és fél év, amennyire elszegődtek. Mindenki mehet, amerre várják.
Kik szegődtek el? S kik két és fél évre?
Az úti leveleket kívánság szerint állították ki három irányba. Ily szabad választást nem is remélhettek időtöltésük kezdetén.
Hónapokba, sőt évekbe tellett, míg Krivoj Rog-i elhatározások nyugvópontra jutottak, holmi hazát cserélő sorsjavítgatások által.
Hack Ferencnek nem jutott választás. Fél lábát egy bányaomlásban hagyta, csonkolás közben a felcserek fűrésze alatt vérzett el.
Kern, a megsebesült párttitkár, a távollétében legendássá híresült seregvezér telibe talált. Felesége várta Eleken, fia Stuttgartban, lánya Berlinben. Nemcsak az asszony várta őt, hanem a felajánlott párttitkári hely vagy korengedményes nyugdíj. Kern ezt választotta. Nem számította ki, de tudta, egyszerű pálinkában minden elsejétől hó végéig futni fogja a bér.
Sokat faggatták, ő kevés szóval válaszolt. Minden szót leöblített. Ha módja nyílt, elzárkózott a zajos, látványos élménybeszámoló elől: Mit tapasztaltam a Nagy Szovjetunióban?
A fordulat éve után Kern Jánost nemigen faggatták.
Éppen tíz esztendővel történt az emlékezetes, de már félig-meddig feledésbe merült nagy s önkéntes útra kelés után. Talán mert senki nem kívánta azt a szilvesztert méltóképpen megünnepelni, Kern legalább fél literrel több töményt vedelt a megszokottnál, mély horkoló álomba merült. Felesége hajnalban felébresztette:mi van veled, papa?
Kern szája szélén hab jelent meg, s motyogva ezt válaszolta:
- Mulatom magamat …
- Mit csinálsz? – hitetlenkedett az asszony, de újabb kérdésre már csak a szájzugban megtapadt hab maradt feleletül.
Pártszerű, díszes temetést kapott Kern. Fele nyugdíja feleségére maradt.
Kernné soha nem volt párttag, de amikor 1957 elején újra szerveződött a párt, régi ismerősök fölkeresték Csabáról, hogy megkérdezzék, ugyan nem akarná-e folytatni boldog emlékű férjeura-elvtársa után a tagságot.
Kernné habozás nélkül igennel válaszolt. Az önkéntes Krivoj Rog-i utazás legendája utólag is kötelezte erre a gyors elhatározásra.
—– x —–
Tisztelt Olvasó! Az itt közölt írás Cseres Tibor: Felhők fölött száll a sas… című művéből, 105-125 oldalig származik.
Több történelmi tény helytelenül, nem a valóságnak megfelelően került közlésre a könyvben. Sem ezeket, sem a helyesírási hibákat, sem más elírásokat nem módosítottam! A mű teljes terjedelmében és szó szerint került közlésre. Annak eszmeiségével, tartalmával és hitelességével nem feltétlenül értek egyet, de mivel ez is Elek történelmének egy részével foglalkozik, így közlésre került!
Döntse el a kedves olvasó, hogy mit hisz el belőle és mit gondol a leírtakról.
A történelmet kedvelőként viszont felhívnám mindenkinek a figyelmét mielőtt ítélkezne… egy adott kor eseményeit, egy-egy történelmi momentumot, csak a teljes korszak, a közhangulat és az akkori értékrend figyelembe vételével szabad vizsgálni! Képzeljük magunkat az adott korszak emberének helyébe! Lehet, hogy ami számunkra most elfogadott, az akkoriban, azon körülmények közt elítélendő volt… vagy éppen fordítva.
Wittmann Attila
A cikksorozat részei:
Kapcsolódó cikk:
Már az első nap idegen férfiak kezdtek ólálkodni az ásóval-csákánnyal felszerelt női brigádok körül. De nemcsak idegenek, kolhozbeliek is: sebesüléssel hazatért vagy éppen féllábú, félkarú hadfiak, akik harctéri fegyvertényeiket képzelték, hátországi férfi-téteményeikkel öregbíteni. Az őrök ímmel-ámmal s némi féltékenységgel próbálták elhessenteni a kakaskodó hímeket. Eleinte még azzal is vigasztalták a kívánatos ruháiktól megfosztott eleki lányokat: lám, megriadtak kérőitek szurtos katonacondráitoktól!
A megdézsmált ácsolatszállítmány másnapján a MÉMOSZ vezérelte szakemberek fejszékkel s fűrészekkel felfegyverezve trappoltak őrkíséretük előtt a bányaszádhoz. De íme már csak nyomai fűrészporát találták a harminc vagon bányafának. Az őrök meghökkentek, de nem nagyon. A nacsalnik, a bányarekonstrukció mérnök-katona parancsnoka éktelen káromkodásnak adta át magát, az éjszakára állított őrséget szidta s követelte maga elé. Csakhogy az őrök feladata és fegyelme virradatig tartott, bár a tábortűz parazsa, amely mellett elviselhetővé tették az éjszaka fagyát, bizonyította, hogy jelen voltak, amíg kellett, s amíg lehetett, de most már valahol nyílván fűtött rejtekhelyükön húzzák a lóbőrt.
Egy-két órás járóföldön belül a környék lakosságának birtokában, színjeikben, kemencéikben, konyháikban rábukkantak volna az elrekvirált gerenda és deszkaanyag nagy részére. Ilyen viszontagságos és várhatóan nagy ellenállásra okot adó kutakodásra, visszaszerzésre a parancsnok nem szánta el magát. Tudta, miért. Mire a hűtlen éjjeliőrök alkonyat felé előkerültek, s a mérnök-parancsnok mintha egész megfeledkezett volna mulasztásuk bűnéről, sőt némi engesztelődött összesúgásból azt olvashatták ki az elekiek, hogy őneki magának is juthatott a meleget adó elveszett bányafából.
Nem gyorsvonat volt ez, lassan cammogó, minden lehetséges kitérőnél hosszan várakozó szerelvény. Az élelmiszerrel megrakott vagonnal együtt harmincegy kocsiból állították össze, s mozdony és a szenelőkocsi után egy harmadosztályú, a mozdonyról fűthető lakosztály a kísérő őrség számára.
A kocsik tolóajtaját kívülről reteszelték el, menet közben naponta ha egyszer engedték valamely puszta állomáson némi testmozgásra az „utasokat”.
Az első három nap állomástábláit ismerősként silabizálták a vasrácsos ablakon át figyelők: Arad – Tövis (Teius) – Brassó. A következő hét ismeretlen román állomások mellett telt el, majd a cirill betűs pályaudvarok nevét szótagolták a katonaviseltek.
Brassóig a sarokba állított ürítkezővödör gyakori használata miatt az eredendő szemérem már a nőkről is lefoszlott. A férfiak ebből nagy gondot nem csináltak, legfeljebb a napi ajtónyitás miatt dörömböltek, ha megtelt az edény.
Érdekes és megtisztelő kérés érkezett Wittmann Attilától: “Szeretném, ha írnál egy cikket az “Elek és Krivojrog között” című “cikksorozatomhoz”, pontosabban Cseres Tibor részletekben közölt novellájához. Elbizonytalanodtam, hogy mennyire tekinthető biztos forrásnak ez az írás. A dátumok és nevek ugyanis nem pontosan egyeznek meg a más forrásokban fellelhetőkkel”.
Bár személyesen nem ismerjük egymást Wittmann Attilával, az “elekfoto”-n korábban több témában is kiegészítették egymást írásaink. Ezúttal a magyarországi németek elhurcolásának január 19-i emléknapja különös aktualitást is ad a “malenkij robot”-tal kapcsolatos cikkeknek.
Nos, az időpontok és a név megváltoztatása minden bizonnyal tudatos Cseres Tibor részéről, aki műveiben a múltbeli eseményeket az irodalom eszközeivel dolgozta fel. A “biztos”, hiteles források, az írott dokumentumok elemzése a történettudomány dolga. Nagy kérdés persze, hogy egy-egy korszakból ezek közül mennyi maradt meg, ezért fontosak a szemtanúk elbeszélései is.
elekfoto 