Az 1945-ös május elsején készült a következő fotó. Középen a világos kabátban, fehér hajjal a már bemutatott sokoldalú műszerész, Mag József állt, aki ez idő tájt már éppen bíró volt Eleken.
Köszönjük a szép képet Császárné Sólyom Juditnak, Mag József unokájának!
2013 tavaszán az eleki születésű, és egész 18 éves koráig Eleken élő G. Fabulya Éva egy nagy, de ugyanakkor nemes feladatba vágott bele, felkereste azokat az eleki idős embereket, akik 1945-47-ben kényszermunkán voltak a Szovjetunióban, és vállalták a nagyobb nyilvánosságot is, ami egy könyvben való szereplést jelent. (A szerző munkáját nagy mértékben megkönnyítette az, hogy segítője Nádor Mária volt!) Az akkor nyilatkozók közül sajnos mára már többen meghaltak, de szerencsénkre a visszaemlékezésük megmaradt, ami a mai emberek számára is sok tanulságul szolgálhat.
A kötet tervezett címe ez: Málénkaja rabota-Megélt történelem.
Mi most közölni szeretnénk egy részletet Bende Jánosné 1991-ben írt visszaemlékezéséből, ami szintén olvasható lesz ebben kötetben.
(Bende Jánosné egykori eleki tanítónő 1914. október 14-én született Nagykamaráson Hack Terézia néven, 1939-82-ig Eleken élt, és 2009. január 11-én halt meg Várpalotán.) Visszaemlékezéséből megtudhatjuk, hogyan zajlott le a szovjetek bevonulása Elekre, illetve azt is, hogyan kerültek ki kényszermunkára Szovjetunióba, és azt is, milyen embertelen világba csöppentek! Reményeink szerint a kötet a közeljövőben fog megjelenni. (Úgy legyen!)
1944. szeptember
Szeptember elején a német csapatok Románián keresztül teherautókon, autókon gyors iramban haladtak át Eleken. Mi aggodalommal tanítottunk 1 hétig. A következő héten már összefutottak a szomszédok nálunk a pincében, még a falu közepéből levő zárdából apáca, s több fiatal is odamenekült. „ hétig tartottak az éjjeli és nappali harcok. Házunk felett repültek át az aknavetők repeszei, több esett a tetőre és az udvarra is. Úgy éltünk lent, mint a barlanglakók. Az utcában több ház melléképülete megrongálódott, összedőlt. Szalmán feküdtek felnőttek, gyerekek, egy sorban. 1 ágy volt a pincében. Abban én feküdtem a két gyerekkel. Izgalomteli napok voltak. Zárt kiskapuk voltak mindenütt. Két hét után elcsendesedtek a harcok, én útnak eredtem szétnézni, hogy mi van a falunkban?
A fő utcákon halottak hevertek az utcákon. Senki sem mert hozzájuk nyúlni. 23-án vasárnap délután oroszok jöttek be a faluba, s elárasztották az utcákat. Ha valakinél órát, vagy töltőtollat láttak, elvették. A kerékpárokat elszedték. Kocsikkal házról-házra jártak, elvitték a kamrákból a zsírt, a szalonnát. Péntek hajnalra virradólag – 3 óra tájban – 30 orosz egy másodperc alatt betörte a kaput, feltörték a pincéket, kamrákat, padlást, s rázták a lakás ajtaját.
Férjemet féltettem, ő maradt a gyerekekkel az ágyban, én magamra kaptam egy kabátot, lámpát vettem a kezembe, s kimentem. Lesz, ami lesz. Vizet tettem melegíteni a nyári tűzhelyre. Közben ők mondták a magukét, s én nem értettem mit akarnak. Éhesek voltak. Kihoztak egy egész kenyeret, egy szalonnát, befőtteket a kamrából. Tíz centi hosszú centi széles darabokat egy karéj kenyér mellett elfogyasztottak. Hozzá befőttet vettek kézzel a tálból. A bort egy lavórba öntve bögrékből fogyasztották. Átkutatták a ház minden zegét, zugát, legkisebb dobozkáját, s nyemcki soldatot emlegették. (német katona G.F.É.) Anyósom a szalmazsák alá rejtette az arany fülbevalóját, gyűrűjét, a szomszédasszony aranyláncát.
Tisztelt Városlakók!
Az utcanevek megváltoztatásának kérdése az előzetes várakozásaim alapján valóban nagy vihart kavart. Tudtam, hogy az emberek nehezen fognak változtatni a megszokott, régóta használt elnevezéseken, melyek hosszabb-rövidebb idő óta létük részei, hozzájuk nőttek, kísérték őket életük folyamán „jóban-rosszban”. Ezért érthetően sokan közülük maguktól soha meg nem válnának a megszokottól.
Azonban a változtatás törvényileg előírt, az érzelmek felett átnyúló kötelesség. A törvényeket sokszor akaratunk ellenére be kell tartani.
Magyarország Országgyűlése 2012. november 19. napján tartott ülésén fogadta el az egyes törvényeknek a XX. századi önkényuralmi rendszerekhez köthető elnevezések tilalmával összefüggő utcanevek módosításáról.
Ezzel kapcsolatos törvényi előírás:
“A magyarországi hivatalos földrajzi nevek megállapításáról és nyilvántartásáról szóló 303/2007. (XI.14.) Korm. rendelet alapján a közterületek elnevezésének lehetőleg a közvetlen környezet hagyományait, sajátosságait kell tükröznie, vagy a helyhez kötődő személyekkel kell kapcsolatosnak lennie.”
Fentiek szerint jól látható, hogy a következőkben felsorolt megváltoztatandó utcaneveknek semmi köze Elekhez, helytörténeti szempontból sem. Ezeket hatalmi szóval ránk erőltették! Érdekelne hány eleki lakos véleményét kérték ekkor a névváltoztatásról.
Mostani utcanevek helyett javasolt új utcanevek
Sallai Imre helyett: Gávai Gaál Jenő (Neki köszönhetően Eleket nem Romániához csatolták – az ő neve a XX. század első felében már volt eleki utcanév)
Fürst Sándor helyett: Radványi György (eleki tanárember, a szakiskola korábbi névadója)
Kun Béla helyett: Virág (történelmi név)
Mező Imre helyett: Zsellér (történelmi név)
Zalka Máté helyett: Pesti sor (történelmi név)
Szántó Kovács János helyett: Lakatos Menyhért (Békési származású, József Attila-díjas cigány író)
Bajcsy-Zsilinszky Endre helyett: Nap (történelmi név)
Az un. „Új” utcaneveket egy XIX. Századi Elek térkép alapján azonosítottuk.
A Bajcsy és a Szántó Kovács János nevek egy akadémiai állásfoglalás alapján az ott lakók kérésére megmaradhatnak. (Ha ez így marad, akkor sajnos elvész a koncepcióba illeszkedő Nap utca neve) A többi utcanéven a törvényi előírás alapján változtatni kell!
A lőkösházi Vásárhelyi Vera (1922-2000) élete gyakorlatilag akkor eldőlt, amikor 1942-ben hozzáment az akkori miniszterelnök, Kállay Miklós (1887-1967) fiához, Kristófhoz (1916-2006). A háború után számukra csak az emigráció maradt.
Ebben az időszakban Vásárhelyi Vera jelentős közéleti szerepet vállalt a férjével együtt, sőt, könyveket is írt, de mivel a politikai nézetei szemben álltak az akkori hivatalos Magyarországgal, a külföldön megjelent művei csak 1990 után váltak hozzáférhetővé a hazai olvasók számára.
A wikipédia szerint Vásárhelyi Vera 1978-ban megkapta a nyugati magyar szerzők munkásságának elismeréseként alapított, és 1973-79-ig létező Sík Sándor Irodalmi Díjat.
Mi nem régen jutottunk hozzá a Rómában 1988-ban megjelent Skorpió hava című 45 oldalnyi terjedelmű önéletrajzi ihletésű könyvéhez, ami több szempontból érdekes lehet egy mostani eleki olvasó számára is.
Mivel Vásárhelyi Vera 1922-ben Lőkösházán született, részletesen ír a lőkösházi (akkor Elekhez tartozott) emlékeiről, így akarva, nem akarva bepillantást nyerhetünk egy vidéki nemesi család életébe is, amelyről eddig jóformán semmit sem tudhattunk. A kötet Megyeri Anikónak (Vásárhelyi-Bréda-kastély, Lőkösháza) köszönhetően az eleki városi könyvtárban is megtalálható.
1904. október 30-án jelent meg az első eleki újság. Tudomásunk szerint az Elek és Vidékéből csak öt lapszám jelent meg, de ezekből is csak a november 20-i maradt meg, amit teljes egészében most mindenki számára hozzáférhetővé teszünk.
A mai olvasóknak azonban mindenképpen a következőket kell tudniuk: Nemhiába került az első oldalra a belpolitika, hisz november 19-én megalakult az ellenzéki koalíció, aminek az lett a következménye, hogy Tisza István első kormányzati időszaka (1903-1905) nemsokára véget ért, de az uralkodó mégsem a győztes pártokat bízta meg kormányalakítással, ami óriási botránynak számított, de ezt még előre senki sem tudhatta, így Eleken sem!
Az akkori eleki újság tudósítása szerint az elekiek is az ellenzékieket támogatták. Az is érdekes, hogy az akkori német többségű Eleken ez az ellenzékiség Rákóczi-szellemiségével is azonosulhatott, igaz a szerző valószínűleg nem volt német, de tősgyökeres helyi lakos sem. Valószínűleg nagy lehetett az öröm a győzelem miatt, hisz a lap is szinte forradalmi hevülettel írja: “Élénk örömmel üdvözöljük az új korszak hajnalát, üdvözöljük a győztes ifjúságot a jobb jövő reményében.”
A hírek között a politika mellett szerepel műkedvelői előadás, egyesületi gyűlés, illetve vadászat is, de megjelenik az irodalom is Emenet Györgynek köszönhetően.
Az eleki 1956-os eseményekkel kapcsolatban minden érdekesebb történet csak azokhoz jutott el, akik valamelyik résztvevőt ismerték, esetleg személyesen jelen voltak. A szereplők közvetlen családtagjaikon, barátaikon kívül másnak nem nagyon meséltek élményeikről. Ez nem csoda, hisz az elnyomó hatalom legyűrte a nép felkelését, és bő harminc évig mély hallgatás vette körül a történteket.
A hatalom számára, amely az idealizált kommunista “világforradalmat” akarta elterjeszteni a világban, kínos volt, hogy voltak olyan emberek, akik fel mertek szólalni, és tenni merészeltek valamit az ellen, ahogyan őket a negyvenes-ötvenes években elnyomták. A Magyarországon akkor történteket később hivatalosan szigorúan “ellenforradalomnak” kellett nevezni. Ez egy olyan kifejezés, aminek tulajdonképpen nincs értelme, hisz már maga a “forradalom” szó bőven megfelel a fogalomra. Csak éppen a nép önjelölt urai a saját kommunista-szocialista forradalmuk ellenében érezték a megmozdulást, voltaképpen joggal. Tudniillik az a nép, akinek a nevében ők eljárni véltek, méltóztatott utálni őket.
Később a kádári vezetés igyekezett egyre jobb körülményeket teremteni a szocialista alattvalók számára, hogy ne kerüljön sor újabb megmozdulásokra. Az ötvenhatos emlékeket, és általában a magyar történelemben előfordult forradalmak ünnepeit pedig, amennyire lehetett, igyekeztek mellőzni – így még március tizenötödikét is, pedig az egy “jó forradalom” volt magyar szemszögből nézve. Ebből is látszik, hogy a vezetők pontosan tudták, hogy csak egy “forradalom” fogalom létezik, és az számukra, a hatalom emberei részére, csakis rossz lehet.
A most közölt fénykép szerint 1960. május 1-én Eleken így is felvonultak, ami elég bizarrnak tűnik, még akkor is, ha valakik úgy gondolták, ez a legmegfelelőbb forma arra, hogy az országnak-világnak tudtára adják: Eleken 1960. január 10-én megszűnt az egyéni gazdálkodás, vagyis megalakult a termelőszövetkezet.
A trianoni békediktátum következtében többek között Arad vármegye is elveszett, illetve majdnem, hisz az eleki járás fele Magyarországon maradt, így 1920-23-ig, vagyis egy viszonylag rövid ideig Elek Csonka-Arad vármegye székhelye volt.
Az egykori megyeháza ma szociális otthonként működik.
1998. március 15. óta emléktábla is utal erre a nem mindennapi történelmi “közjátékra”.
A helyszín kiválasztásánál bizonyára meghatározó volt a vasútállomás közelsége is.
A Brandt-Stöckl-féle “zöld könyv” szerint az épület eredetileg községi árvaháznak épült, de általában kihasználatlanul állt, mivel nem nagyon voltak rászoruló árvák Eleken. Az I. Világháború idején egy ideig tábori kórház is működött benne. (K.T.)
1923-45-ig Csanád vármegyéhez, utána pedig Békés megyéhez csatolták Eleket, de tudomásunk szerint sohasem tartottak erről népszavazást.
Rapajkó Tibor
Nagyon érdekes az a tény, hogy egy olyan gazdag múlttal rendelkező településnek, mint pl. Elek is, nem volt korábban saját címere, így az 1990-es rendszerváltoztatásnak köszönhetően azt meg kellett alkotni, de az ünnepélyes zászlóavatásra csak 1993. augusztus 20-án kerülhetett sor.
Az eleki címer is tudatosan merít a hagyományokból: a pajzs, a rombuszok az újratelepítő br. Harruckern János Györgyre (1664-1742) , Sarlós Boldogasszony az eleki plébániára, a vitéz Zaránd vármegyére, a korona Gerolzhofenra, a griff-fejű szárnyas oroszlánok pedig Arad vármegyére utalnak.
A címer heraldikai leírása a következő:
“Elek város címere ellipszis talpú, vízszintesen és függőlegesen hasított pajzs. A mezőket aranyszínű keskeny csíkok határolják.
Az első és a negyedik (bal felső és jobb alsó) mezőben öt sorban váltakozva piros és ezüstszínű csúcsokra állított rombuszok sorakoznak. Soronként pirossal kezdődően: 4 piros és 3 ezüstszínű rombusz található. A körülöttük lévő fél és negyed rombuszok ezüstszínűek.
A második (jobb felső) mezőben az első mező piros rombuszának közepéig terjedő zöld mezőben, kék háttérben kivont szablyát tartó vitéz áll. A bajuszos, hosszú hajú vitéz ruházata sujtással díszített piros színű nadrág és mente, aminek szélei aranyszínű csíkkal szegélyezettek. A szablya hüvelye a vitéz háta mögött keresztbe helyezkedik el.
A harmadik (bal alsó) mezőbe a harmadik mező alsó piros rombusza 3/4-ének magasságáig terjedő zöld mezőben kék színű háttérben középen a Sarlós Boldogasszony áll. A mező bal szélén az eleki római katolikus templom tornya és hajójának kis részlete (az első ablakig) áll. A Boldogasszony ruházata: bő ujjú, bokáig érő, ezüstszínű ruha, derékban fekete színű masnira kötött zsinórövvel összefogva. Hosszú barna haja bal válla mögé ér. Felemelt jobbjában aranyszínű sarló, baljában maroknyi búza.
A templom alapszíne arany, oszlopa, ablakai és a torony kupolája ezüstszínű.
A pajzs fölött koronaszerűen elhelyezett ötbástyás városfal. A városfal aranyszínű, nyílásai ezüstszínűek.
A címerpajzsot két piros színű griff-fejű aranysörényes szárnyas oroszlán tartja, melyek Arad vármegye címeréből származnak. (Elek régen Arad vármegyéhez tartozott.)”
Mondjuk el a következőket is: a zászló vörös színe a hősiességet, a kék pedig a hűséget jelenti.
Eleknek immáron 20 éve van címere és zászlója, erre kívántunk emlékezni.
Forrás: Ament, Joschi (?): “Der alten Heimat zum Gedenken-der neuen Heimat zum Dank.” Fahnenweihe der Eleker in Laudenbach. (kulturkreiselek.wordpress.com – 2013. november 3.)
Gál István: Az eleki címer keletkezése. In: Helyi Hírhozó. Elek-Kétegyháza, 1993. április 3.
Gál István: Színjáték. In: Eleki Demokrata. 1993. augusztus 19.
Gál István: Magyarországról jövök… In: Eleki Demokrata. Elek, 1993. augusztus 19.
Rapajkó Tibor: Eleki címer. In: Eleki Demokrata. Elek, 1991. május 15.
Rapajkó Tibor
Mint közismert, Orbán Viktor 2000. augusztus 6-án miniszterelnökként városunkat is meglátogatta. Erre a nem mindennapi eseményre még nyilván sokan élénken emlékeznek, pedig azóta már 13 év telt el…
Akkor avatták fel a Szent István-szobrot és ültették el a millenniumi, vagyis a magyar államiság 1000 éves tiszteletére az emlékfát is.
Az emléktábla is azóta erre a jeles eseményre utal.
|
||
elekfoto 