A képeslapok mint időkapszulák, a történelem egy-egy szeletét tárják elénk. A fényképeken jól nyomon követhető a település arculatának változása.
Ahhoz viszont, hogy a szemlélő pontos információkra tudjon szert tenni, fontos szem előtt tartani a képeslapgyártás pár aspektusát. Először a fénykép készül el, majd megkezdődik a nyomdai munka.
Eleken a Szent István utca elején rengeteg üzlet volt megtalálható egészen a II. világháború végéig. Aztán ezek lassan eltűntek. De még fellelhető pár tárgyi emlék, amik eszünkbe juttatják ezen üzleteket , tulajdonosaikat, és azokat, akik itt vásároltak, vagyis a korabeli életet.
A kép bal oldalán lévő épületek – a kisebb változtatásoktól eltekintve- szinte ugyanígy néznek ki még ma is. Bár Kokavecz Endre lakk- és festékboltja helyett egy használtcikk üzlet üzemel, de a gyógyszertár még ma is gyógyszertárként működik, csak a neve változott meg. A képen még „Jézus szíve” szerepel, míg ma „Gyöngyvirág”-nak hívják. Egy másik gyógyszertár is volt a mai Szakiskola épületében.
Kemény Imre üzemeltette és „Segítő Szűz Mária” gyógyszertár volt a neve.
Ezen a régi fekete-fehér levelezőlapon Elek testvérvárosa, Gerolzhofen látható kb. az 1960-as évek első feléből.
A főtér ma is ilyen, természetesen pl. az autóállomány azóta ott is, meg itt is többször kicserélődött. Napjainkban legalább ebben nincs jelentős különbség!
A levelezőlap az eleki plébánián található.
Rapajkó Tibor
Klemm Tamás
Egy régi színielőadás képeit kaptuk meg Szatmári Zoltántól, aki édesapja, Szatmári József egykori eleki tanár és iskolaigazgató hagyatékából válogatott számunkra.
Annak idején az iskolások nagyobb ünnepi alkalmakkor színielőadást tartottak – rendszeresen működtek színjátszó-körök, melyekben szorgos munka folyt. Az egyik ilyen előadást örökítik meg a fényképek. Az is lehet, hogy egyszerűen az év közben begyakorolt darabot adták elő a tanév vége felé közeledve, egyfajta gálaműsor keretében.
Egyre rövidebb idő telik el egy-egy ötezres adag látogatás között, ismét elérkeztünk egy fordulóponthoz – az utóbbi pár percben átléptük a tizenötezres mennyiséget.
Köszönjük az érdeklődést, igyekszünk továbbra is érdekességekkel szolgálni!
elekfoto
Mielőtt bármit is elmondanánk a most bemutatott történeti forrásról, fontosnak tartjuk megemlíteni az előzményeket.
2011 novemberében az eleki Resetár Andrásék a házfelújítás során a padlástérben, a stukatúrban egy dobozt találtak, melyben több, az egykori tulajdonoshoz, a Faulhaber családhoz kötődő levelezőlapot is találtak, de mi most ezek közül csak egyről szeretnénk szólni, ami szintén sok érdekességet tartalmaz. Faulhaberék ebben az időszakban a Horthy Miklós út 189. szám alatt laktak, ma ez a Gyulai út.
Először is, itt egy bizonyíték, hogy elekiek Kassán is szolgáltak a Magyar Királyi Honvédségben egykoron, hisz András is ott volt szakaszvezető. Az évszám a lapról hiányzik, de köztudott, hogy Kassa 1938-45-ig szerencsénkre visszakerült Magyarországhoz.
Nem tudjuk, hogy ki lehetett Lizi? Lehet, hogy a kedvese, de az is lehet, hogy testvér, de ez most talán kevésbé érdekes, hisz annál fontosabbak az általa leírtak! Miért?
Nyilván itt nem arra gondolunk, hogy az akkori katonának is fontos kérdés volt, a karácsonyt vagy pedig az újévet töltheti otthon. Valószínűleg nem 1942-43-ról van szó, hisz az akkori katonai vereség valamilyen formában érezhető lenne ezekben a sorokban is.
Szerintünk ebben a néhány leírt gondolatban az a legérdekesebb, hogy egy olyan eleki németnek írt valaki, aki a címzetthez hasonlóan, szerintünk a leírtak alapján inkább magyar érzelműnek tekinthető, de a gondolkodásukat inkább a németesség határozta meg, hisz pl. ezért írhatta Rézi is így: “Két lapjaidat megkaptam,…”, és nem így: ” Két lapodat megkaptam, …”, de András számára is problémát jelentett a következő, amit szintén Rézitől tudunk: “De nem értem, hogy mit akartál avval, hogy fejezem ki magam többes számban, hogy értsem ezt?”
Ezek a dolgok szerintünk egyértelműen azt is bizonyítják még, hogy az eleki németek Eleken egészen a a II. világháború végéig megőrizték anyanyelvüket, ami pl. 220 év eltelte után nem kellett volna, hogy így legyen, de így volt, a tragikus folytatás közismert!
Végül, de nem utolsó sorban, lehet, hogy Eleken másutt is van még jó néhány “rejtőzködő” írásos dokumentum, csak arra várnak, hogy valaki megtalálja őket!
Rapajkó Tibor
Régi eleki piac
Ez a kép valószínúleg az 1980-as évek első felében készülhetett. Mai szemmel nézve leginkább az egykori, az úgynevezett szocialista rendszer hangulatát idézi fel azok számára, akik akkor még nem is éltek, vagyis a viszonylagos egyszerűséget, a sivárságot, de a már akkor is meglévő aszfaltozott utakat, a “büfét” és a céllövöldét is.
Ki hitte volna akkor, hogy szinte néhány év múlva be fog következni a rendszerváltoztatás hazánkban is. Az egykori piaci hangulat változatlanságot sugall, de szerencsénkre ez az “életérzés” nem tartott örökké!
Rapajkó Tibor
Klemm Tamás
Itt olvasható a második rész! ->
A Gründerzeit eleki vasútja
1883-tól 1970-ig Elek vasútvonallal is rendelkezett, amely nagyban megkönnyítette a közlekedést és a zömében mezőgazdasági termékek szállítását, adás-vételét. A trianoni békekötésig a vonatok Kétegyházától Eleken, Ottlakán, Kisjenőn, Szentannán át Aradig is jártak, érintve egy sor további kisebb települést. A vasútvonal az Arad-Csanádi Egyesült Vasutak (ACSeV) helyiérdekű vonalaihoz tartozott.
A vasút megérkezik
Elek vasútja – ezt az Elek történetét összefoglaló Zöld Könyvben olvasni – eredetileg a Szolnok-Arad vasútvonal lehetett volna (ez a mai 120-as vonal), Békéscsabán, Gyulán és Eleken keresztül. Részben a Gyula környéki árvízveszélyes Körös-ágak miatt, részben a földrajzi közelség, valamint pénzügyi okok (az építés költségébe az érintett településeknek is be kellett szállni, és ez nem mindegyiknek sikerült) miatt végül a Békéscsaba-Arad útvonalon építették meg az 1858-ban átadott pályát.
Elek később, 1883-ban jutott vasúthoz, azonban ez már nem fővonal, hanem egy HÉV, azaz helyiérdekű vasút volt, amely nem azonos a manapság Budapestet a környékével összekötő ódon zöld elektromos vonatokkal, hanem egy könnyű építésű, egyszerűsített műszaki tartalommal megépült, a hely, a közvetlen környék gazdaságát szolgáló vasút volt – ennek a célnak maradéktalanul megfelelt az akkori, jó minőségű műutak nélküli korszakban. (Részletesebben a műszaki részletekről ld. a Wikipediát az ACseV-ről, melyre fentebb is hivatkozom).
Érdekesség – ezt a Wikipedia írja a vasúttársaságról –, hogy ez a vállalat kora egyik leginkább nyereséges, nagyon költséghatékony vasúttársasága volt. Már a megnyitás utáni években pozitív mérleget produkált a cég. Előremutató műszaki megoldásokat alkalmaztak, például járműveiken a kezdetektől volt sebességíró berendezés.
A szentendrei vasúti skanzenben látható egy kiállított jármű is, ami eredetileg az ACseV vonalain közlekedett – így akár Eleken is járhatott (a képért köszönet illeti Varga Ákos Endrét, a www.hampage.hu oldal tulajdonosát!). A kinézete alapján – ma is ilyesfajta kocsik járnak a HÉV-en, de a budapesti metróban is – nem gondolná róla az ember, hogy 1906 körül készült, tehát több, mint 100 éves.
Az első eleki gyermek-fúvószenekar Amerikában pórul járt tagjai a megnyitás évében, 1883-ban már vasúttal érkeztek haza Elekre.
Eleken egykoron a Bajcsy-Zsilinszky u. 23. szám alatt állt az egykori kántorház, ahol régen Wagenhofer Ede (1911-97), plébános is lakott egy ideig.
Az egykori kántorházból csak ez a fénykép maradt meg. A puritán szobabelső hűen kifejezi azt is, hogy pl. az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverése után egy évvel (is) a helyi és a központi hatalom számára mennyire volt fontos a a mindennapi életben a katolikus egyház!
Forrás: a plébánia levéltára.
Rapajkó Tibor
2008. június 28-án Dobóruszkán (ma Szlovákia) újratemették Dobó Istvánt (1502-72), aki egy zűrzavaros időszakban lett kegyvesztett, így akkor méltó temetést sem kaphatott, csak most, mivel maradványait nem régen tudták azonosítani!
Az egykori eleki gimnázium tudós tanára, dr. Csipes Antal 1972-ben egy értékálló monográfiát írt az egri várkapitányról.
Rapajkó Tibor
elekfoto 