Kategória: történelem

Valószínűleg nem csak a „hegyközség” szó jelentése (1), de a hajdanvolt eleki szőlészet – borászat emléke is elhomályosul lassan, miközben az ország több tájegységén újra virágkorát éli ez az ágazat. Érdemes tehát néhány helyi vonatkozású tényt is felidézni.

A szőlő–és borkultúrát erre a vidékre is az óhazából hozták magukkal a 18. század elején betelepített német ajkú lakosok. Aztán a 19-20. század fordulóján már fontos szerepe volt a szőlőtermesztésnek a „svábok” lakta települések életében.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                            „1876-ban Arad vármegyének 9459 kh szőlőterülete volt, mely a philoxera felléptéig 11365 kh-ra emelkedett….Ebből 8198l kh hegyi és 3166 kh síksági szőlő volt…A síkságon lévő és szőlőműveléssel foglalkozó községek a következők: Elek, Sikló, Simánd, M.Pécska, Szemlak, Szentleányfalva” (2.)

Ekkor Lőkösháza-puszta Elekhez tartozott, a szőlők jelentős része a 74-es vasúti őrház környékén, a Bolza birtokon volt. Kezdetben bérelték a területet. 1897-ben a település jövedelmének 3,8 % a származott a szőlők megműveléséből.

A szőlő telepítéséhez szükséges vesszőket Arad-hegyalján (Pankota, Világos) szerezték be az elekiek. Sokan ott tanulták meg a szőlőművelés mesterségét, a bor kezelésének módját is. A philoxera-járvány után (1880-as évek) szinte a teljes ültetvényt újra kellett telepíteni, ekkor új, un. amerikai fajták is megjelentek

Az egyes fajták nevét főleg a színük, formájuk és az érés ideje szerint különböztették meg, pl. „frivajz” (korai fehér), „fleistravl” (hússzínű /vörös szőlő), „oksatravl” (ökörszem/kék szőlő), „hénixsiaz” (mézes fehér), kaztutl” (kecskecsöcsű).

Radványi György, aki egy ideig a mai Harruckern János Közoktatási Intézmény eleki tagintézetének névadója is volt, „szőlőskertjében összegyűjtötte mindazokat a szőlőfajtákat, melyeket ősei ültettek egykoron. 128 fajtából valóságos szőlőfajta bankot hozott létre.” (3.) Vajon mi történt ezzel a jelentős kulturális értékkel?

Fehér borszőlő karós műveléssel

A szőlő megfelelő művelése, a bor helyes kezelése komoly szakértelmet igényelt. Aki tehette, hozzáértő embert alkalmazott, ha maga nem tudta elvégezni a nyitás, metszés, kötözés, permetezés, takarás fáradságos munkáját. Sokaknak jelentett megélhetést a szőlőkben vállalt bérmunka.

A „szőlő leve” fontos szerepet játszott a mindennapi étkezésében is. Ebédhez és vacsorához szinte mindig fogyasztottak a savanykás, fehér asztali borból, ami jótékonyan segítette a zsíros, nehéz ételek emésztését. Orvosi vélemény szerint a mezőn végzett nehéz fizikai munka mellett a borfogyasztásnak is szerepe volt abban, hogy viszonylag kevés volt a táplálkozással összefüggő megbetegedés. Eleken is érvényes volt az egyik móri borpincében olvasható mondás:„Aki beteg, igyék tejet, aki meg ép, szőlőlevet!”

Szívesen vásárolták a környékbeli települések lakói is az eleki gazdák borát, mivel nem mindenütt volt jellemző a sok vesződséggel járó szőlőművelés.(4.) Egyes vélemények szerint sok eleki a boreladásnak is köszönhette, hogy meggazdagodott. Az 1930-as évek válságos időszakában néhány sor szőlő komoly értéket jelentett, a szőlősorok közötti terület veteményesként is szolgált sok családnak.

De nem csak bort készítettek, a friss mustot „lefojtották”, sőt gyümölcsök tartósításához is használták. Cukros szirup helyett ezzel készítettek befőttet birsalmából és vastaghúsú, nagy szemű szőlőből. Lekvárt is főztek must hozzáadásával sütőtökből, birsalmából, sárgarépából. Lekvár olyan módon is készült, hogy a mustot addig főzték, míg az besűrűsödött.

A borleves, borsodó készítése a polgáribb ízlést szolgálta. Ide sorolható a zsenge szőlőlevél felhasználásával – a töltött káposztához hasonlóan – készült „tőtike” is.

Az 1970-es évek elején még öt szőlőskert volt a település körül.  Még létezett a Hegyközség intézménye, a gazdák szőlőcsőszt alkalmaztak, összehangolták a munkákat. A szüret az egész falut megmozgatta, a diákok az iskolában szünetet kaptak erre napra. A rokonság, a szomszédok összejöttek ilyenkor, és vidáman segítettek egymásnak a munkában. Közben kóstolgatták a hegy „ó és új levét”. Lovas kocsival, nyitott hordóban vitték a félig feldolgozott, „megtaposott” szőlőt a házakhoz, ahol ebéd várta a szüretelőket.

A szőlőskertek szerepét fokozatosan átvették a házak udvarán telepített lugasok. A faluszéli szőlők helyére házak, veteményesek, kukoricások kerültek.

Csak remélni tudjuk, hogy a szőlő- és gyümölcstermesztés hagyományát tovább ápolják a szorgalmas elekiek.

 Az adatok és a régi fényképek  Dr. Mester György hagyatékából valók.

                                                    Mester Klára

1.Hegyközség: (Több) község szőlő- és gyümölcstermelőiből alakult társulás. Magyar Értelmező Kéziszótár I. 534.o.

2. Dr. Gaál Jenő: Arad vármegye és Arad szabad királyi város közgazdasági, közigazgatási és közművelődési állapotának leírása  Arad, 1898 /A szőlőművelés és borászat c. fejezet

3. Janecskó János: Elek krónikája 1945-2005 175.o.

4.Kósa László: Gazdálkodásról alkotott előítéletek és nemzeti sztereotípiák, In Nemesek, polgárok, parasztok, Osiris Kiadó 2003, 60.o.