Egykoron az Arad-hegyaljai borokat a tokaji borokkal együtt emlegették. 1862-ben Londonban egy 1811-es évjáratú ménesi vörös aszú kapott első díjat!
1915-ben ez a borvidék 6. 797 ha nagyságú volt, amiről azt is kell tudni, hogy pl. az eleki kádárok is részben ebből tudtak megélni. Elképzelhető, hogy még ma is sok olyan hordó található az ottani pincékben, melyeket Eleken készítettek.
1989 után Romániában is felismerték ennek a régi patinás borvidék jelentőségét, de bizonyos aradi fajtákat hazánkban is termesztenek.
A békéscsabai Csabagyöngye Kulturális Központ szervezésében ma Eleken járt a Kisnemesi Otthonok XII. Országos Találkozójának csoportja. A vendégek (akik közül sokan építészek, vagy az épített örökség megőrzése iránt érdeklődő emberek) több napos programjuk során környékbeli nevezetes épületekhez jutottak el.
A vendégekkel a Leimen-ház előtt. Balról jobbra: Wittmann György, Rapajkó Tibor, Ráday Mihály, Dr. Heimné Máté Mária alpolgármester, valamint Mészáros Zsuzsa fő szervező
Schriffert Antal, a gyulai “Talicskás ember” (1912-1993)
Gyerekkori emlékeket idézett fél a gyulai honlap története a pont húsz éve elhunyt Schriffert Antal úrról, akit a legtöbben “a talicskás” néven ismertek. Sorsa hasonló volt az eleki németekéhez: a háború után kényszermunka-táborba került, ami mély nyomot hagyott lelkében. Az őt nem ismerők számára esetleg ijesztőnek tűnő rongyos külseje tudatos döntés eredménye volt, mivel megfogadta, hogy addig fog rongyokban járni, amíg az orosz megszállók hazánkban vannak. Története elolvasható a gyulai honlapon itt: www.gyulavaros.hu/objektiv-nelkul/schriffert-ur-a-gyulai-talicskas-ember
Elek egészen az 1920-as trianoni békediktátumig Arad vármegyéhez tatozott, utána viszont a megye legnagyobb része, 5 778 km2 Romániához került, de egy kicsi része, vagyis az egykori eleki járás nyugati része, 270 km2 szerencsénkre azonban mégis magyar kézben maradhatott.
Így elmondhatjuk, hogy ennek az egykori, minden szempontból fontos magyar vármegyének mi, elekiek vagyunk jogutódai manapság is, ami minden szempontból büszkeség, de felelősség is.
Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy 1920-23-ig Elek Csonka-Arad vármegye székhelye is volt!
Ebbe a hagyományápolásba beletartozik az is, hogy ismernünk kell az egykori vármegyénk címerét is, melynek a szakszerű leírása a következő:
Arad vármegye címere
“Vágott doborpajzs (kerek talpú), alul hasítva. Felső ezüst mezejében egy-egy szemben álló, kettős farkú vörös oroszlán, gyökerestül kiszakított, zöld lombozatú, arany törzsű fát tart mancsaiban. A jobb oldali alsó zöld mezőben két, hullámos ezüst pólya, bal oldali kék mezejében zöld talajon ezüst vár áll kapuval, lőrésekkel, három, vörös tetős tornyocskákkal. Az eredeti címert vörös bélésű, ékköves, ötlombos, nyitott aranykorona fedi. Két telamonja (címertartója) egy-egy levélszerű ornamentikán ágaskodó, a pajzsra néző arany griff. A két pólya a Köröst és a Marost jelképezi, a vár pedig az aradi várat.”
Arad vármegye címerét 1767-ben Mária Teréziától (1740-80) kapta, amit 1837-ben V. Ferdinánd (1835-48) is megerősített.
Az 1993-ban elfogadott eleki címer is tudatosan vállalja a hasonlóságot az aradi címerrel.
Az eleki címer
Forrás: Hoppál Dezső: A történelmi Magyarország vármegyéinek címerei. Bp., 2001. 157 o.
Mint közismert, az eleki művelődési központ 1994-től Reibel Mihály (1889-1959), egykori eleki plébános nevét viseli, hisz neki is köszönhető, hogy 1924-29-ig felépülhetett ez a fontos intézmény, igaz akkor az egyház volt a tulajdonos.
Reibel Mihály (1889-1959)
Az azonban viszont kevésbé köztudott, hogy ez az épület a végleges formáját csak 1942 után nyerte el, amit az eleki plébánián található 1942. június 4-én készült tervrajzzal tudjuk bizonyítani. (A tervező a makói Bogdán Károly volt.)A bővítési tervek szerint mozi és néprajzi múzeum is működött volna itt. Az utóbbiról nincs tudomásunk, azt viszont tudjuk, hogy pl. Reibel Mihály komolyabb helyi régészeti gyűjteménnyel rendelkezett! (Vajon mi lett ennek a gyűjteménynek a sorsa?)
A főtéren álló kiűzési emlékmű nemrég bekerült a Köztérkép című. igen érdekes honlap gyűjteményébe. A honlap közösségi alapon szerveződve 2006 óta gyűjti a különböző országokban fellelhető köztéri műalkotások adatait, és készít róluk leírásokat. Érdemes megnézni!
A magyarországi németek kiűzésének emlékműve a koszorúzás után, 2012. augusztus 6., 12: 20 perckor
A tánc, a szórakozás a mai fiatalok életének fontos része; nem volt ez másként a szülők, nagyszülők, dédszülők ifjúsága idején sem.
Az alábbi fényképek arról tanúskodnak, hogyan biztosították Eleken a múlt században- olykor nehéz történelmi időszakokban is- a kulturált szórakozást az arra vágyóknak. Meghatározta ez a község szellemi arculatát, társadalmi életét is.
Ifj. Gavenda Béla Tánciskolájának eleki résztvevői 1938 körül
Az első kép1938 körül készült, vélhetően a „Lange Gasse”-n (ma Lőkösházi út) lévő egykori Ipartestület épületében. Ifj. Gavenda Béla békéscsabai tánctanár oktatta ekkor az ifjúságot a tánc- és illemtan rejtelmeire. A 2. sorban jobbról a második fiatalember Radnai László, a negyedik Mahler/ Mester György, az eleki iskola későbbi tanárai, ekkor minden bizonnyal nyári vakációjukat élvező főiskolás diákok.
(A felső sorban balról az 5. személy talán Zöllner György, a Kétegyházi úton lévő egykori hengermalom tulajdonosának a fia.)
A Polgári Fiúiskola diákjai 1946-ban.
A Németországban élő Franziska Niedermayer szerint 1945-ben is volt tánciskola Eleken, amikor az oroszok/ szovjetek már a községben voltak.
Ezt a különleges dokumentumot Császárné Sólyom Judit gyűjteményéből közöljük, köszönet érte.
Engelhardt János bevonulása, 1916.
Egy eleki hentes, Engelhardt János pontosan 97 évvel ezelőtti bevonulásakor írta ezt a szöveget vásárlóinak. A szöveg a következőképpen szól:
“Bevonulásomkor a Nagyérdemű vevőimnek figyelmébe
Elek, 1916. II. 28-án
A mester bevonult és annak hiányában az üzlet zárva marad addig míg egy jobb kor felderül, és ha a Jóisten is úgy akarja, akkor ezen mostani világ háború dúlása után, mint egy jó gazda az eke szarvát, én is szerszámmal a kezemben iparkodni fogok a régi, még életben levő vevőimet, valamint azokat is, akik ezidejütt a 21 évi működésemet még nem ismerték, hogy meghódítsam üzletemnek.
Bár szerencsére Eleket nem érte bombatámadás a háború során, tőlünk nem túl messze sajnos sokakat elért a végzet.
A II. világháború ideje alatt több alkalommal is keresztül repültek angolszász bombázók Békéscsaba felett. Hivatalos források szerint a város bombázásakor (1944. szeptember 21.) az olaszországi bázisukra visszatérő repülőgépek szinte biztos, hogy érintették településünket.
Sokaknak már csak pár másodperc volt hátra….A tragédia beteljesedett.
A második képen jól láthatóak a Szarvas felől két hullámban támadó bombázók „kondenzcsíkjai”.
A „Nagy gyep” (hivatalos nevén a Szikmező) mindig is fontos szerepet töltött be a település életében. Itt rendezték a lóversenyeket és ide hajtották ki az állatokat legelni. A világháború előtt sok gyermek találkozott és játszott a gyepen, míg vigyáztak az állatokra.
Ez mára megváltozott, de még mindig megéri szép időben sétálgatni és gyönyörködni a természet szépségeiben. Viszont ezen értékek mellett itt a múlt emlékei furcsa elegyet alkotnak, van „ezer éves” gulyakút és „modern” krosszpálya is.
Az egyik sétám alkalmával meglepődtem, amikor rátaláltam egy szép állapotban megmaradt lövészárokra.
Még ma is jól látható a lövészárok tipikus „cikk-cakk” vonala.
Egy kis kutatás során kiderült, hogy ezt a lövészárkot a háború után ásták, amolyan gyakorlási céllal. Valószínűleg az 1950-es évek első felében használhatták.
Az árok léte mára feledésbe merült. De mivel a gyepet nem művelik, így szép állapotban megmaradhatott, tanúságaként annak, hogy hogyan kell egy lövészárkot szakszerűen, a hadászati előírásokat betartva elkészíteni. Reméljük sosem kell majd használni.
elekfoto 