A békéscsabai Csabagyöngye Kulturális Központ szervezésében ma Eleken járt a Kisnemesi Otthonok XII. Országos Találkozójának csoportja. A vendégek (akik közül sokan építészek, vagy az épített örökség megőrzése iránt érdeklődő emberek) több napos programjuk során környékbeli nevezetes épületekhez jutottak el.
A mai napon
Gyerekkori emlékeket idézett fél a gyulai honlap története a pont húsz éve elhunyt Schriffert Antal úrról, akit a legtöbben “a talicskás” néven ismertek. Sorsa hasonló volt az eleki németekéhez: a háború után kényszermunka-táborba került, ami mély nyomot hagyott lelkében. Az őt nem ismerők számára esetleg ijesztőnek tűnő rongyos külseje tudatos döntés eredménye volt, mivel megfogadta, hogy addig fog rongyokban járni, amíg az orosz megszállók hazánkban vannak. Története elolvasható a gyulai honlapon itt: www.gyulavaros.hu/objektiv-nelkul/schriffert-ur-a-gyulai-talicskas-ember
A kép forrása is a fenti honlap.
Elek egészen az 1920-as trianoni békediktátumig Arad vármegyéhez tatozott, utána viszont a megye legnagyobb része, 5 778 km2 Romániához került, de egy kicsi része, vagyis az egykori eleki járás nyugati része, 270 km2 szerencsénkre azonban mégis magyar kézben maradhatott.
Így elmondhatjuk, hogy ennek az egykori, minden szempontból fontos magyar vármegyének mi, elekiek vagyunk jogutódai manapság is, ami minden szempontból büszkeség, de felelősség is.
Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy 1920-23-ig Elek Csonka-Arad vármegye székhelye is volt!
Ebbe a hagyományápolásba beletartozik az is, hogy ismernünk kell az egykori vármegyénk címerét is, melynek a szakszerű leírása a következő:
“Vágott doborpajzs (kerek talpú), alul hasítva. Felső ezüst mezejében egy-egy szemben álló, kettős farkú vörös oroszlán, gyökerestül kiszakított, zöld lombozatú, arany törzsű fát tart mancsaiban. A jobb oldali alsó zöld mezőben két, hullámos ezüst pólya, bal oldali kék mezejében zöld talajon ezüst vár áll kapuval, lőrésekkel, három, vörös tetős tornyocskákkal. Az eredeti címert vörös bélésű, ékköves, ötlombos, nyitott aranykorona fedi. Két telamonja (címertartója) egy-egy levélszerű ornamentikán ágaskodó, a pajzsra néző arany griff. A két pólya a Köröst és a Marost jelképezi, a vár pedig az aradi várat.”
Arad vármegye címerét 1767-ben Mária Teréziától (1740-80) kapta, amit 1837-ben V. Ferdinánd (1835-48) is megerősített.
Az 1993-ban elfogadott eleki címer is tudatosan vállalja a hasonlóságot az aradi címerrel.
Forrás: Hoppál Dezső: A történelmi Magyarország vármegyéinek címerei. Bp., 2001. 157 o.
A címerek lelőhelye: Wikipédia, http://www.nemzetijelkepek.hu
Rapajkó Tibor
Mint közismert, az eleki művelődési központ 1994-től Reibel Mihály (1889-1959), egykori eleki plébános nevét viseli, hisz neki is köszönhető, hogy 1924-29-ig felépülhetett ez a fontos intézmény, igaz akkor az egyház volt a tulajdonos.
Az azonban viszont kevésbé köztudott, hogy ez az épület a végleges formáját csak 1942 után nyerte el, amit az eleki plébánián található 1942. június 4-én készült tervrajzzal tudjuk bizonyítani. (A tervező a makói Bogdán Károly volt.)A bővítési tervek szerint mozi és néprajzi múzeum is működött volna itt. Az utóbbiról nincs tudomásunk, azt viszont tudjuk, hogy pl. Reibel Mihály komolyabb helyi régészeti gyűjteménnyel rendelkezett! (Vajon mi lett ennek a gyűjteménynek a sorsa?)
A főtéren álló kiűzési emlékmű nemrég bekerült a Köztérkép című. igen érdekes honlap gyűjteményébe. A honlap közösségi alapon szerveződve 2006 óta gyűjti a különböző országokban fellelhető köztéri műalkotások adatait, és készít róluk leírásokat. Érdemes megnézni!
Elérhető itt (link): http://www.kozterkep.hu/~/19915/Nemetek_kitelepitesenek_emlekmuve_Elek_HU_2001.html
Mivel településünkön nem csak ez az egy szobor található, érdemes lenne összegyűjteni az információkat a többiről is, majd elküldeni az oldalra.
A tánc, a szórakozás a mai fiatalok életének fontos része; nem volt ez másként a szülők, nagyszülők, dédszülők ifjúsága idején sem.
Az alábbi fényképek arról tanúskodnak, hogyan biztosították Eleken a múlt században- olykor nehéz történelmi időszakokban is- a kulturált szórakozást az arra vágyóknak. Meghatározta ez a község szellemi arculatát, társadalmi életét is.
Az első kép1938 körül készült, vélhetően a „Lange Gasse”-n (ma Lőkösházi út) lévő egykori Ipartestület épületében. Ifj. Gavenda Béla békéscsabai tánctanár oktatta ekkor az ifjúságot a tánc- és illemtan rejtelmeire. A 2. sorban jobbról a második fiatalember Radnai László, a negyedik Mahler/ Mester György, az eleki iskola későbbi tanárai, ekkor minden bizonnyal nyári vakációjukat élvező főiskolás diákok.
(A felső sorban balról az 5. személy talán Zöllner György, a Kétegyházi úton lévő egykori hengermalom tulajdonosának a fia.)
A Németországban élő Franziska Niedermayer szerint 1945-ben is volt tánciskola Eleken, amikor az oroszok/ szovjetek már a községben voltak.
Ezt a különleges dokumentumot Császárné Sólyom Judit gyűjteményéből közöljük, köszönet érte.
Egy eleki hentes, Engelhardt János pontosan 97 évvel ezelőtti bevonulásakor írta ezt a szöveget vásárlóinak. A szöveg a következőképpen szól:
“Bevonulásomkor a Nagyérdemű vevőimnek figyelmébe
Elek, 1916. II. 28-án
A mester bevonult és annak hiányában az üzlet zárva marad addig míg egy jobb kor felderül, és ha a Jóisten is úgy akarja, akkor ezen mostani világ háború dúlása után, mint egy jó gazda az eke szarvát, én is szerszámmal a kezemben iparkodni fogok a régi, még életben levő vevőimet, valamint azokat is, akik ezidejütt a 21 évi működésemet még nem ismerték, hogy meghódítsam üzletemnek.
Bár szerencsére Eleket nem érte bombatámadás a háború során, tőlünk nem túl messze sajnos sokakat elért a végzet.
A II. világháború ideje alatt több alkalommal is keresztül repültek angolszász bombázók Békéscsaba felett. Hivatalos források szerint a város bombázásakor (1944. szeptember 21.) az olaszországi bázisukra visszatérő repülőgépek szinte biztos, hogy érintették településünket.
A második képen jól láthatóak a Szarvas felől két hullámban támadó bombázók „kondenzcsíkjai”.
A „Nagy gyep” (hivatalos nevén a Szikmező) mindig is fontos szerepet töltött be a település életében. Itt rendezték a lóversenyeket és ide hajtották ki az állatokat legelni. A világháború előtt sok gyermek találkozott és játszott a gyepen, míg vigyáztak az állatokra.
Ez mára megváltozott, de még mindig megéri szép időben sétálgatni és gyönyörködni a természet szépségeiben. Viszont ezen értékek mellett itt a múlt emlékei furcsa elegyet alkotnak, van „ezer éves” gulyakút és „modern” krosszpálya is.
Az egyik sétám alkalmával meglepődtem, amikor rátaláltam egy szép állapotban megmaradt lövészárokra.
Egy kis kutatás során kiderült, hogy ezt a lövészárkot a háború után ásták, amolyan gyakorlási céllal. Valószínűleg az 1950-es évek első felében használhatták.
Az árok léte mára feledésbe merült. De mivel a gyepet nem művelik, így szép állapotban megmaradhatott, tanúságaként annak, hogy hogyan kell egy lövészárkot szakszerűen, a hadászati előírásokat betartva elkészíteni. Reméljük sosem kell majd használni.
Wittmann Attila
Eredet
Az eleki temetőben járkálva, vagy helytörténeti műveket lapozgatva a laikus, nem helybéli számára is feltűnhet az eleki német családnevek sokfélesége, de az is, hogy több családnév nagyon gyakran ismétlődik.
Az 1724-es bejövetel során ideérkezett első ötven családot az akkori egészségügyi körülmények között súlyosan érintette az 1738-39-es pestisjárvány, melyben igen sok család teljesen kihalt. Voltak olyan, szerencsés famíliák is, melyek fennmaradhattak, ilyen volt például a Strifler család, akik szinte mindannyian túlélték a halálos kórt – minden bizonnyal valamilyen öröklődött immunitás segíthette őket. Sok család viszont teljesen eltűnt, amit mutatnak az anyakönyvi adatok is. Helyükre a járvány elmúltával később, 1744-ben érkeztek újabb “telepesek”, akikből (a családneveikből) viszont sokkal kevesebben maradtak fenn a továbbiakban. Ez minden bizonnyal annak is köszönhető, hogy ekkor sok csonka család érkezett, amelyek egy részében nem volt fiú gyermek, így a lányok férjhez menetele után értelemszerűen nem maradhatott fenn a továbbiakban a nevük.
Az elekiek nemzetsége
Ha a Sippenbuch című, az eleki anyakönyvek adatain alapuló “nemzetségkönyvet” nézegetjük, előbb-utóbb rájövünk, hogy a helyi németség egykoron élt illetve ma is fellelhető tagjai egy nagyon szövevényes, nyolc-kilenc generációs családfát alkotnak. Szinte minden ma élő, valamelyest “sváb” származású eleki rokona néhány másiknak.
Ennek elsősorban az az oka, hogy a helyiek sokáig viszonylagos elszigeteltségben éltek itt, egyfajta német szigetet alkotva a más nyelvű lakosság tengerében. Jómódjuk alapja a földművelés volt. A vagyon megtartása és fejlesztése érdekében a párválasztás során leginkább a vőlegény/menyasszonyjelöltek gazdasági helyzete számított (de nem csak a mi német őseink körében). Vagy gyakran unokatestvérek házasodtak, és így nem kellett az évtizedek szorgos munkájával összegyűjtögetett családi vagyonokat szétosztani “máshová tartozó” családoknak az öröklés során, hanem a szülők törekedtek arra, hogy gyerekeiknek lehetőleg mindig több legyen.
A német eredetű, és nyelvüket az idegen környezetben is sokáig megőrző helybeliek tehát egymás közt házasodtak és sokáig nem “keveredtek” más népekkel. Ha valaki nem helybelivel házasodott, akkor legfeljebb a környékbeli települések német családjai (pl. gyulaiak, szentmártoniak, almáskamarásiak, ottlakaiak) jöhettek ezen kívül számításba.
Elvándorlás és betelepedés
A családfákat nézegetve feltűnik, hogy már a kezdetektől volt azért mozgás a helybeliek közt, hiszen, bár itt kiváló földeket kaptak, természetesen nem mindenki volt egyformán tehetős – egy idő után a népesség annyira megnövekedett, hogy már nem mindenki élhetett meg a földművelésből. Már a kezdetek során oda-vissza vándoroltak az ide betelepült családok, annak ellenére, hogy eredetileg a földesúr olyan feltételekkel hívta ide őket, hogy többet nem mehetnek vissza. A tehetségesebb, de föld nélkül maradt polgárok mesteremberek lettek, vagy máshová költöztek.
Előfordult az is, hogy valaki messzebb elvándorolt az országon belül, mint például Brandt Bartholomäus, akiről nemrég közöltünk egy összeállítást. A legtöbben viszont nem költöztek messze, hanem a környékbeli településekig jutottak, ahol esetleg több szabad föld, nagyobb érvényesülési lehetőség jutott nekik.
Így jött létre a XIX. század közepén Almáskamarás község, amelyet az Elekről elvándorolt családok hoztak létre. Oda látogatva ma is jelentős számban lehet találkozni ismerősen hangzó, eleki családnevekkel – ők mindannyian az elekiek rokonai. A rokonságot ápolták is folyamatosan a szomszédba költözöttek és az itt maradottak, és olyan is előfordult idővel, hogy almáskamarási-elekiek újra visszaköltöztek Elekre.
Egy másik szomszédos település, Ottlaka is részben eleki kötődésű hely, hisz ide is költöztek eleki német családok, akiknek egy külön lakónegyedet hoztak létre. Ma is megtalálható ott például a Niedermayer család.
Az eleki földművesek gazdasági helyzete egy idő után a szorgos munkának köszönhetően annyira megerősödött, hogy az egyes családi gazdaságokban már nem tudtak minden munkát elvégezni a család tagjai, és ezért tekintélyes számú munkaerőnek kínáltak munkalehetőséget. Megindult a munkások betelepedése, így lett Elek soknemzetiségű település.
Egyes foglalkozásokat szinte kizárólag bizonyos népcsoportok tagjai végeztek, így például a cselédek, mesteremberek gyakran magyarok, a kereskedők zsidók, a tanyákon dolgozó, az állatokhoz legjobban értő, róluk gondoskodó emberek általában románok voltak, a téglákat készítő vályogvetők viszont a cigányok közül kerültek ki. Általános volt az, hogy a legtöbb helybeli beszélt a többiek nyelvén.
Becenevek és gúnynevek
A helybeli családok szerteágazó rokoni kapcsolatai azt eredményezték, hogy sok családfőt ugyanúgy hívtak. A más településről érkezett nem németajkú munkások, alkalmazottak számára a megkülönböztetésük nagy nehézséget jelentett, így a külső jellegzetességeik, tulajdonságaik alapján bece-vagy gúnyneveket költöttek nekik. Így lett sok családnak román vagy német eredetű mellékneve, melyeket aztán továbbörökítettek. Ezáltal a családfő kinézetéről vagy alaptermészetéről alkotott “Nagyfejű”, “Fehérhajú” vagy “Hirtelenharagú” elnevezés állandó tartozéka lett az egyes családok nevének. Ezek bemutatásának egy külön cikket fogunk szentelni.
A múltat végképp eltörölni…
Az eleki németség nagy részének 1946-os elűzése a hitleri Németország bűnei miatti kollektív büntetésként történt.
elekfoto 