Érdekes írásra bukkantam a közelmúltban a Képes Újság 1990. március 24-i számában. Az újságíró a nemzetiségi nyelv és kultúra helyzetéről, identitásukról, a nyelvvesztésről faggatta a járókelőket a hivatalosan többnemzetiségű Eleken.
Vajon ma milyen válaszokat kapna az érdeklődő?
Mester Klára
1958. áp. 17. Wacker Drive
A jó Isten adjon erőt, egészséget! Sok szeretettel: /magyar tanárok/ Kézcsók: Gyula
Többen vagyunk magyar nevelők. Imádkozzál néha értünk is. Szeretettel gondolunk rád.
Csodaszép, de Hazánkat nem pótolja.
Burján Gyula 1957-ben elhagyta Magyarországot. További információk:
A képeslapok Dr. Mester György hagyatékából valók.
Mester Klára
70 éve, 1944. szeptember 14-én Mahler Flóriánné egy kis csomagot s benne egy levelet küldött fiának Elekről, mert -mint írta- „most lehet küldeni, lehet, hogy később megint nem”.
Az íráshoz kevéssé szokott kéz aggodalommal vegyes bizakodással számol be a családi események mellett az általános helyzetről.„ …eddig semmi baj nem volt. Mert úgy halljuk, hogy már Aradon vannak. Eddig símán ment, ha csak ezentúl nem lesz rosszabb.” Tudjuk sajnos, hogy reménye nem teljesült, szeptember második felében a 20. század véres eseményei Eleket se kímélték, mi több, az itt élők hatványozottan részesültek a szörnyűségekből.
Elek 20. századi történelmének egyes korszakait többen, többféle ideológiai megközelítésben próbálták már feldolgozni, de még mindig sok a homályos pont. Segít/ segíthetne/ segített volna (?) ebben az „oral history”, az elbeszélt történelem, a szemtanúk, az események elszenvedőinek vallomásai. De sokakban máig él a félelem: a tragédiák, szenvedések, megaláztatások 1944-45-46-ban oly gyorsan követték egymást Eleken, hogy a bizalmatlanság sokakban ma is erősebb a közlésvágynál. Pedig fontos lenne, hogy az unokák, dédunokák korosztálya végre tisztán láthasson, s éberen őrizze illékony kincsünket, a békét!
Az „elekfotó” több írása is foglalkozik a korszakkal:
https://elekfoto.com/2014/02/10/reszlet-egy-megjelenes-elott-allo-konyvbol/
https://elekfoto.com/2013/02/24/bekescsaba-bombazasa/
https://elekfoto.com/2012/11/02/elek-hosei-1944-ben/
Továbbra is „tabu téma”viszont a Volksbund eleki jelenléte. Zielbauer György tanulmánya (1.)segíthet a tájékozódásban, de a jelenség emberi oldalára, arra, hogy valaki miért lett, vagy miért nem lett tagja a kulturális szervezetként induló egyesületnek, nem kapunk magyarázatot. Pedig a (kis)embereket abban a korban is gyakran megtévesztették, kihasználták kiszolgáltatottságukat, hiszékenységüket. Sokan elsősorban az ígért anyagiak és nem ideológia alapján hoztak döntéseket. Volt, aki -elmondása szerint- azért nem lépett be a „Bund”-ba, mert „inkább másra költötte a tagdíj árát”, más viszont azért választotta a tagságot, „mert egy kerékpárt ígértek”neki. Persze létezett másféle ok is.
Kevéssé ismert viszont, hogy sokan felismerték a szervezet veszélyeit. 1943-ban indult a Volksbunddal és az erőszakos németesítéssel szembeforduló „Hűséggel a Hazához” mozgalom, melynek eleki vezetője Hauck Mátyás tanító volt. Ehhez az összefogáshoz ’43 nyarára mintegy 400 fő csatlakozott.
Az 1946-ban 16 évesen Németországba „kitelepített” Franziska Niedermayer így emlékezik ezekre a keserves évekre:
„A volksbundosokból többeket elvittek, a magyarok internálták őket. Vezetőjüket, egy Mezőberényből származó embert, a Batthyányi utcában lelőtték. A hangadók közül viszont sokan már korábban elmenekültek.”
„A tantestület érdeklődési körét tekintve nagyon sokoldalú volt. Voltak itt színpadi rendezők, jó zenészek, sőt tánctanításhoz értők is.”- írja Janecskó János, egykori igazgató az eleki Általános Iskoláról 1960-as éveket, kollégáit méltatva. (1.)
A legnagyvonalúbb, a legtöbb gyereket megmozgató, egész estét betöltő előadás talán a Békakirály volt. Megvalósításában sokan vettek részt: Nagy Kálmánné festette a díszleteket, Mester Györgyné a táncokat koreografálta és tanította be, a zenei betétek Halmágyi László és Janecskó János munkáját dícsérték, a dalokat is ők kísérték zongorán és hegedűn. A rendezésben Nádor J. Istvánné, Csíki Lászlóné, Tihanyi József mellett többen is részt vettek. Az előadáshoz a jelmezeket a csabai jelmezkölcsönzőből hozták.
fogadása
A „tücsökzenekar” tagjai:
Janecskó Júlia, Ónody Erzsébet, Mester Klára, Nagy Rózsa, Szőke Franciska, Szalóky Ibolya, Berczi Julianna, Waschick Mária, Nagy Julianna, Gábor Irén, Szatmári Erzsébet, Brandt Mária, Baukó Éva
Bízunk benne, hogy többen felismerik magukat/ hozzátartozójukat a képeken, s „galériánkat” tovább bővítik, ill. a névsorokat kiegészítik.
A képek Dr. Mester Györgyné testnevelő tanár hagyatékából valók.
1.Janecskó János: Elek krónikája 1945-2005, 148. o.
“Sarlós Boldogasszony ünnepén a római katolikus egyház arról az eseményről emlékezik meg, amikor Szűz Mária (méhében Jézussal) meglátogatta unokatestvérét, az ugyancsak gyermeket (Keresztelő Jánost) váró Erzsébetet. Az ünnep liturgikus neve ezért: „Szűz Mária látogatása Erzsébetnél” vagy latinul: Visitatio Beatae Mariae Virginis. A 13. századtól július 2-án tartották, egészen a II. vatikáni zsinatig, amikor is május 31-re helyezték át. Azonban néhány országban – így Magyarországon is – napjainkban is július 2-án ünneplik. S mivel ez a nap az aratás kezdetének ideje, ezért magyarul a sarlós Boldogasszony nevet viseli.”
Mária látogatása Erzsébetnél
(M. S. mester, 1500-1510 körül)
„Jövőre kimegyek az eleki búcsúra, s amiért az unokám nyúl, mindent megveszek neki” – mondta 1977 nyarán ismerőseinek Mester György. Kívánsága sajnos nem teljesülhetett, az első unoka három héttel a nagyapa váratlan halála után érkezett.
A mondat – a személyes vonatkozáson túl – azt is jelzi, milyen fontos „jeles nap” volt egykor az elekiek, így az ő életében is a templombúcsú, a „khervai”/Kirchweih . (A német szó a templom felszentelésére, védőszentjére utal.)
„Bár a búcsú időpontja a legnagyobb dologidőre, az aratásra („tr snid”) esett, mégis erősen tartották. Az egyházi ünneplésen túl elsősorban a lakmározás és szórakozás jellemezte. Messze vidékről összegyűlt az atyafiság, különösen az Elekről elszármazott almáskamrásiak és a szomszédos Ottlakán élő rokonok látogattak haza. A vendéglátást nagy készülődés előzte meg. Kimeszelték, kitakarították a házat. Az udvart a gyerekek tették rendbe, munkájukért néhány krajcárt kaptak a nagy ünnepre. Az asszonyok csirkét, tyúkot, libát vágtak, a férfiak csapra verték a hordót.
Régen délelőtt a községi fúvószenekar, később a leventezenekar adott térzenét.A templom és a községháza melletti sátrakban édességek, játékok várták a gyerekeket, a vásártéren körhinta, céllővölde a fiatalokat. Búcsúfiát („khervaistik”) a lányok vettek a fiúknak. A férfiak délután kimentek a határba, hogy megnézzék, kezdődhet-e az aratás.
Este rendezték a híres „búcsúbál”-at („khervaibal”) a Nagyvendéglőben, az Ipartestület épületében, a Kultúrházban.
A népes vendégseregre jó példa a nemrég kapott kép is.
(Az első sorban jobbról a második a vendéglátó, Theresia Post (szül. Zielbauer, 1864-1948, Elek) jobbra testvére, balra Theresia Post (szül. Jäger), mellettük a Szolnokról, ill. Temesvárról érkezett „Gyuri bácsi” és „Tóni bácsi” feleségével.
A hátsó sorban a 16! unokából három: a jobb szélen Mahler/Mester Magda (Gyöngyösi Jánosné), középen id.Franz Post, balról a második Mahler/ Mester György. Mahler Magda mellett Lakos Endre Szegedről (később papként Eleken is tanított), a bal szélen Zombori (Zielbauer?) István Sopronból.)
Köszönjük a képet és az információkat a Németországban élő Franziska Niedermayernek (szül. Japort), Theresia Post 15. unokájának!
Különös jelentősége van az eleki búcsúnak az 1946-ban elűzöttek körében: Németországban ezen a napon évente redszeresen találkoztak/ találkoznak az egykori elekiek. Sajnos az „első generációból” már egyre kevesebben tudnak részt venni a Leimen-Sankt Ilgenben megrendezett „Eleker Kirchweih”-on.
1966-ban, a kiűzetés 20. évfordulóján Heidelbergben tartották az elekiek az almásiakkal együtt az összejövetelt. Erre Mester György is hivatalos volt, de mivel „56-os előélete” miatt nem kapott útlevelet a belügyi hatóságoktól, helyette felesége és lánya utazhattak egy felejthetetlen hónapra Nyugat-Németországba, az unokatestvér, Franz Post meghívásának köszönhetően.
Ma már hihetelennek tűnik, de Magyarországról ekkor csak meghívólevéllel lehetett „Nyugatra” utazni. A vendéglátó küldte a vonatjegyet, gondoskodott a szállásról, ellátásról, hiszen személyenként csak 5 dollár „költőpénzt” lehetett hivatalosan átváltani.
„Hol van az az „Urlaub”, hogy mindenki oda szeretne utazni?”-tudakoltam Post Feri bácsitól a heidelbergi búcsúból Sandhausen felé utazva. A kérdés nagy derültséget váltott ki, de hát a 60-as években sem a magyarországi német nyelvkönyvekben, sem a hétköznapokban nem az volt a központi kérdés, hogy „Hová menjünk nyaralni?”
Mester Klára
Forrás: Wikipédia
Mester György: Jelesnapi szokások az eleki németeknél
Mester Klára
Aki ismeri Shakespeare-nek a címben idézett művét, valószínűleg kevéssé gondol arra, hogy bármi köze lehet a Háromkirályok történetéhez . A „twelfth night”, a „karácsonyi tizenketted” a reneszánsz idején az önfeledt bolondozás ideje volt, a „what you will”/„amit akartok” kifejezés erre vonatkozik.
József Attila Betlehemi királyok című verse (megzenésített formájában is) sokkal jobban tükrözi a mi hagyományainkat : A keleti bölcsek a betlehemi csillag vezetésével meglátogatják a kisded Jézust, hogy hódoljanak előtte. Ajándékul aranyat, tömjént, mirhát visznek.
Január 6-a, Vízkereszt ünnepe, a nyugati kereszténységben a karácsonyi ünnepségek zárónapja és a farsang kezdete. A keleti kereszténység ekkor ünnepli a karácsonyt. A mediterrán országokban viszont ezen a napon a „Jóboszorkány” látogatja meg a családokat és süteményt ajándékoz.
Nem is gondolnánk, hogy a zárt közösségben élő, szigorú szokásrendet követő elekiek téli ünnepein is felbukkantak hasonló motívumok a múlt században.
December 24-én délelőtt gyerekcsoportok indultak el Elek utcáin, hogy a „Paradies-Spiel”-t, a „Paradicsomi bűnbeesés” történetét vagy a „Christkindl-Spiel”-t, a betlehemest minél több háznál előadhassák.
A középkori misztériumjátékokból kialakult párbeszédes, énekekkel kísért jeleneteknek három formája volt ismert a településen. Az eltérések zömmel a szereplők életkorából adódtak, de léteztek különböző szövegváltozatok is: a német (vegyesen irodalmi nyelven ill. eleki dialektusban előadott) mellett román és magyar nyelvű is. A gyerekek bekopogtak egy-egy házba, s megkérdezték: „terfa mr az paradizspil aih spila?”=Dürfen wir euch das Paradiesspiel vorspielen? / Szabad-e betlehemezni?
A választól függően – „na, miar hewa ka klani khindr mear” /Na, wir haben keine kleinen Kinder mehr / Már nincs kisgyerekünk, vagy „ja, khumt rai!”/Ja, kommt ‘reint / Igen, gyertek be ! – továbbálltak, vagy előadták jelenetüket.
Kezdetben a játékok célja nem a pénzszerzés volt, aztán az 1920-as, 30-as ínségesebb években a csoportok megajándékozása a jótékonykodás egyféle formájává vált. Érdekes eseményre számtíthattak a kisgyermekek 24-én délután is: a „potskr frala”/ Frau Pantoffel / Papucs anyó, románul „Hula Bábá” / Holle anyó ) látogatta meg őket.
Mester Klára
Hideg volt 1956 karácsonyán, a lelkekben is. De már az ünnepi várakozásba is félelem vegyült. A családok otthonaikba húzódtak, próbálták megteremteni az ünnep meghittségét.
Mi, gyerekek – a felnőttek minden igyekezete ellenére – valahogy éreztük a feszültséget, amely 1956 őszét végigkísérte.
A „csoda”, ahogy Márai Sándor a címben idézett versében az 1956-os forradalmat nevezte, alig néhány hétig tartott, a következmények viszont több nemzedék életét meghatározták.
Békés megyében november 4-ig, a szovjet tankok megérkezéséig nem voltak áldozatok, sortüzek se dörrentek, „miközben Magyarországon mintegy 500 ember halt meg fegyvertelenül az ÁVH gyilkos sortüzei következtében”. „Békésben a hatalom harc nélkül ment át a forradalom kezébe.”[i]
Az 56-os eleki események követték az országos, elsősorban rádión érkező híreket. Az 1848-as emlékműnél Balogh Sándor műszerész mondott rögtönzött beszédet az egybegyűlteknek, Mester György tanár elszavalta Petőfi Sándor Nemzeti dalát. Innen a temetőbe vonult a tömeg, ahol Burján Gyula tanár beszélt, Reibel Mihály plébános pedig együtt imádkozott a jelenlévőkkel. Később ismertették a község 15 pontos követeléseit.
Az első tüntetés október 27-én volt Eleken, eközben a tanárok a nyár folyamán nekik juttatott „pedagógusföldet” parcellázták a határban. (Utóbbi esemény később mint a „földek újra felosztására való buzdítás” vádja szerepelt Mester György letartóztatásakor.)
A Forradalmi Bizottság 28-án alakult meg körülbelül 30 fővel. Elnöke Burján Gyula lett, a tagok között volt Balogh Sándor, Gura György, Haász Márton, Mester György, Recski Gusztáv, Szőts István.
Tóth Mihály tanácselnököt, B. Kun István helyettest és Fazekas József titkárt eltávolították tisztségéből. A leváltott funkcionáriusok lakását nemzetőrök védték, nem esett bántódásuk.
Mester Györgyöt mint eleki születésűt azért kérték fel a bizottsági tagságra, hogy tanári tekintélyével segítsen az indulatok megfékezésében, a felzaklatott kedélyek lecsillapításában. A hangos híradón keresztül nyugtatta a helyieket, hogy ne üljenek fel a rémhíreknek, nincs szó a svábok visszatelepítéséről, a kb. 28 helységből betelepült lakosság nyugalomban élhet tovább Eleken.
Egy közepén lyukas 56-os zászlót együtt készítettek Nyisztor Györggyel.
Az utolsó tüntetésre december 7-én került sor, s ezen az iskola is részt vett, Mester György javaslatára viszont a tanulókat erre nem kötelezték, hazaküldték.
Eleken 1956 őszén még csak egy pofon se csattant el.
Dermesztő hideggel köszöntött be az 1957-es esztendő; a február eleji rekord mínuszoknak csak a gyerekek örültek: a téli szünetet „szénszünettel” is megtoldották. A bizonyítványokat is később kapták meg a diákok, az első osztályosok Kossuth-címerrel, de a rövid ideig tanult hittan és német nyelv tantárgyak bejegyzése nélkül. A címert később leragasztották a fedőlapon, majd 3. osztályban új „vörös csillaggal ékesített” bizonyítványt írtak a tanárok.
Mester Györgyöt és feleségét 1957. február 13-án este a tantestületi értekezletről kísérték haza az ÁVH-sok. Otthonukban házkutatást tartottak, jelen volt három 10 év alatti gyermekük és Schneider Katalin tanítónő is. Nem sokkal ezután Balogh Sándorral, Szőts Istvánnal együtt Mester György is annak a nyitott teherautónak az utasa lett, amely Gyulára szállította őket. Útközben fejüket gumibottal ütlegelték. Mester György innen Békéscsabára, majd Kistarcsára, később Tökölre került „internálótáborba”.
Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából 2012-ben kapott dokumentumok megerősítették a korábbi feltételezést: nem történt személyes, névvel, aláírással vállalt feljelentés.
Az 1957-es karácsony legnagyobb ajándéka családunkba kicsit megkésve, a következő év januárjában érkezett meg: bíróság elé állítás nélkül, váratlanul szabadon bocsátották Mester Györgyöt. 1958. január 21-én érkezett haza – szandálban.
Szabadulása köszönhető volt a család barátainak, így Vertán Endréné, Klári néninek. Az ő ügyvéd ismerőse találta meg apánk dossziéját egy másikba becsúsztatva. Mily egyszerű módja egy ember eltüntetésének!
Köszönet illeti azokat a szülőket, tanárkollégákat is, akik aláírásukkal, kiállásukkal 1957 nyarán segítették Mester Györgynét, édesanyánkat, amikor el akarták helyezni Elekről. A kényszerű költözéssel távol került volna szüleitől, támaszaitól. 127 szülő, 31 tanár látta el kézjegyével azt a kérvényt, melyet a Pedagógus Szakszervezet országos központjába írt: ennek eredményeként Mester Györgyné testnevelő tanárt visszahelyezték állásába.
Ki és mi mozgatta hát itt az eseményeket? A szüleinktől ránk maradt dokumentumok adják meg a választ, hiszen a számtalan beadvány, kérvény másolatai – bizonyára elővigyázatosságból – megmaradtak a családi levéltárban.
Nagy József igazgató 1953 szeptemberétől az 1956-os tanév kezdetéig tevékenykedett Eleken, ekkor Kétegyházára, 57-ben Tótkomlósra helyezték. A Járási Egyeztető Bizottság előtt tette a következő kijelentést: „Eleken két emberrel volt bajom, Burjánnal, aki külföldre szökött, és Mesterrel, akit hűvösre tetettem.” Mester György kiállt barátja és kollégája, Tihanyi József igazsága mellett, ezt nem tudta neki megbocsátani felettese.
Nagy József később önkezével vetett véget életének.
Eleken az általános iskola – volt tanítványai kezdeményezésére – 2003 óta Dr. Mester György nevét viseli.
A karácsonyi együttlétet családunk máig nagyra becsüli.
[i] Békés megye 1956-ban I. 29. (Szerk. Erdmann Gy.)
Nyelvtanulás anyanyelvi környezetben, hozzá új tapasztalatok, élmények, barátok – melyik diákot ne vonzanák ezek a lehetőségek?
Az ötlet viszont sokkal régebbi, mint gondolnánk. A soknyelvű Osztrák- Magyar Monarchiában már a 19. században is „divat volt” cseregyereket fogadni. Iparos és parasztcsaládok rövidebb-hosszabb időre más vidékre küldték tanulni gyerekeiket, hogy a magyar, német, szlovák nyelv elsajátítása mellett a mesterségek tanulásában is új tapasztalatokat szerezzenek. (1.) A családok persze előzetesen megismerkedtek egymással.
Az 1960-as évek derekán az egyéni utazási lehetőségek meglehetősen korlátozottak voltak. Nyelvtanulás címén levelezni lehetett más országbeli diákokkal. A Világ Ifjúsága című lapban például rendszeresen közölték levelezni vágyó fiatalok címét.
Olykor azért sor került egy-egy külföldi diákcserére, személyes találkozásra is.
Az 1966-os év július-augusztusa az Eleki Gimnázium sok tanulója számára lázas készülődéssel, majd hosszú utazással, vendégeskedéssel és a vendégek fogadásával telt; a Lipcse / Leipzig közelében fekvő kisváros, Dahlen diákjaival kölcsönösen meglátogatták egymást.
Ma már homályba vész, hogy is jött létre ez a kapcsolat az akkori NDK („Német Demokratikus Köztársaság”) szász kisvárosával. Talán a két TSZ vezetőségén keresztül?
Annyi bizonyos, hogy az eleki diákok oda-vissza kb. 3000 km-t utaztak, sok mindent megnéztek; a vendéglátók ugyanis még a Keleti-tengerhez (Ostsee), a Rügen sziget csúcsán fekvő Wiekbe is elvitték őket.
S hogy milyen emlékek maradtak erről az útról 47 év távlatából?
Az egész napos vonatozás után hajnali érkezés az óriási lipcsei pályaudvarra. Hogy a dahleni csatlakozásra várva kicsit felmelegedjünk, a Vöröskereszt „Pfefferminztee”-vel (fodormenta tea) kedveskedik. Máig felejthetetlen (?) az íze!
Barátságos fogadtatás Dahlenben, némi pihenő után kirándulások:
Drezda/Dresden: Még a 2. világháború sebeit viselő, szürke, lehangoló kőrengeteg, nagyon sok romos épülettel – „történelmi lecke fiúknak/lányoknak”.
Lutherstadt-Wittenberg: rövid kitérő a reformáció hangulatos kisvárosába
Kelet- Berlin, Treptow-park
A város központjában az Alexanderplatz az S-Bahn-nal 
és az újonnan épült Tanárok Házával (Haus der Lehrer -1.kép) Itt vacsoránkat is „elköltjük”: „Kartoffelsalat mit Würstchen” (hideg krumplisaláta virslivel) – szokatlan, új íz. De legalább ilyen maradandó gasztronómiai élmény az út során többször is „terítékre kerülő” főtt krumpli hússal és „generalszósz”-szal!
Újabb hosszú buszozás után végre itt a tenger! Kicsit hideg (16-17C’), ezért csak a lábunkat áztatjuk benne, de a látvány gyönyörű!
Szállás Rügen szigetén, Wiekben, egy „Oberschule”tornatermében. Remek hangulat!
A visszaút még vidámabban telik, hisz velünk tartanak új barátaink, hogy ők meg Magyarországgal ismerkedjenek.
Eleken a kollégiumban laknak. Gyulára, Békéscsabára, Szegedre kirándulunk velük, jókat bulizunk. Hazafelé utazva Budapestet is megtekintik.
A dahleni Karin Körnnel (a képen középen) máig megmaradt a barátság.
1. Kósa László: Gyermekcsere és nyelvtanulás. In Nemesek, polgárok, parasztok Osiris Kiadó, 2003
Mester Klára
A fenti címet Sopron viseli, mivel lakói 1921 decemberében – az 1920. június 4.-i trianoni békediktátumot követően – szavazással döntöttek arról, hogy nem Ausztriához, hanem Magyarországhoz kívánnak tartozni.
Került-e vajon Elek lakossága is hasonló helyzetbe, hiszen a trianoni döntés az ő életükben is mérföldkő volt?
„gazdaságföldrajzi helyzete gyökeresen megváltozott. Az ország belsejében fekvő községből határ menti település lett, az Arad-Csanád Egyesült Vasút kétegyházi szárnyvonalának végállomása. Piacainak felét elvesztette, kiszakadt Arad, Nagyvárad vonzáskörzetéből.”A főispáni és alispáni hivatalnak Elek község 1923-ig, a csonka vármegyék egyesítéséig adott otthont.” (1.)
Mit is jelentett mindez az itt élők számára? Az alábbi dokumentum másolata csak egy “apróbb” új kötelességről tájékoztat.
A fentebb idézett kötet tanulmányai viszont részletesen beszámolnak azokról a veszteségekről, melyek az eleki gazdákat, a környékbeli földtulajdonosokat, így pl. Gávai Gaál Jenőt is érték.Egy korabeli levél tanúsága szerint szakértelme, no és a személyes érintettsége alapján
„Aradvármegye állandó választmánya 1920-ban határkiigazítási munkálatoknak a vármegyét illető része elkészítésére Méltóságos Dr. Gaál Jenő főrend, műegyetemi tanár urat bízta meg, ki ezen munkáját hű segítőtársával Vásárhelyi Dezső birtokos urral hazafiságtól áthatva nagy tudásához méltón legilletékesebb körök elismerését is kivívva el is készítette”(2.)
A vármegye vezetői bíztak a komolyabb határkiigazítások lehetőségében, amit a Szövetséges és Társult Hatalmaknak a békefeltételek kísérőlevelében kilátásba helyeztek. Mint utóbb kiderült, csalódniuk kellett.
A címben szereplő kérdőjel viszont arra vonatkozik, vajon hogyan vélekedtek az emberek a hovatartozással kapcsolatban.
A Gyulai Levéltárban található magánlevelek tanúsága szerint az elekiek egy központi kérdőív kitöltésével vallhattak arról, melyik országhoz szeretnének tartozni. Gávai Gaál Jenő javaslatára Gyulával, Csabával való szoros kereskedelmi kapcsolatukat hangsúlyozták a Magyarország melletti döntés egyik indokaként.
Egy legenda szerint viszont, mely generációkon át tovább élt, sőt szájhagyomány útján talán még ma is terjed, valamint a „Zöld könyvben”(3.) is olvasható, az elekiek maguk vették kezükbe sorsukat. Különvonattal Aradra utazott 400 fő, hogy kérésüket előadják a Szövetséges Hatalmak ott székelő parancsnokságán. Állítólag szóba került a népszavazás lehetősége is.
A történet szerint egy Franz Schneider nevű fodrásznak volt fontos szerepe a francia Berthon ezredes meggyőzésében. Schneider úr Párizsban tanulta a fodrászmesterséget, s jól beszélt franciául. Őt vitték magukkal tolmácsnak. Ezen verzió szerint Elek és Almáskamrás így maradtak Magyarország területén.
Az elkövetkező évek nem teltek tétlenül, olyan fontos közintézmények épültek Eleken a 20-as években, melyek sokáig meghatározták a település arculatát: 1920-ban a Polgári Fiú- majd 1924-ben a Polgári Lányiskola, 1923-ban a Kultúrház létrehozásáról született döntés.
1924-ben ünnepelték Elek betelepítésének 200 éves évfordulóját.
Ezen a karácsonyon borította először fénybe a közvilágítás a község utcáit, miután 1922-ben a vasútállomás közelében az első villamos művet is megalapították a hozzá értő iparosok.
Valószínűleg nem csak a „hegyközség” szó jelentése (1), de a hajdanvolt eleki szőlészet – borászat emléke is elhomályosul lassan, miközben az ország több tájegységén újra virágkorát éli ez az ágazat. Érdemes tehát néhány helyi vonatkozású tényt is felidézni.
A szőlő–és borkultúrát erre a vidékre is az óhazából hozták magukkal a 18. század elején betelepített német ajkú lakosok. Aztán a 19-20. század fordulóján már fontos szerepe volt a szőlőtermesztésnek a „svábok” lakta települések életében. „1876-ban Arad vármegyének 9459 kh szőlőterülete volt, mely a philoxera felléptéig 11365 kh-ra emelkedett….Ebből 8198l kh hegyi és 3166 kh síksági szőlő volt…A síkságon lévő és szőlőműveléssel foglalkozó községek a következők: Elek, Sikló, Simánd, M.Pécska, Szemlak, Szentleányfalva” (2.)
Ekkor Lőkösháza-puszta Elekhez tartozott, a szőlők jelentős része a 74-es vasúti őrház környékén, a Bolza birtokon volt. Kezdetben bérelték a területet. 1897-ben a település jövedelmének 3,8 % a származott a szőlők megműveléséből.
A szőlő telepítéséhez szükséges vesszőket Arad-hegyalján (Pankota, Világos) szerezték be az elekiek. Sokan ott tanulták meg a szőlőművelés mesterségét, a bor kezelésének módját is. A philoxera-járvány után (1880-as évek) szinte a teljes ültetvényt újra kellett telepíteni, ekkor új, un. amerikai fajták is megjelentek
Az egyes fajták nevét főleg a színük, formájuk és az érés ideje szerint különböztették meg, pl. „frivajz” (korai fehér), „fleistravl” (hússzínű /vörös szőlő), „oksatravl” (ökörszem/kék szőlő), „hénixsiaz” (mézes fehér), kaztutl” (kecskecsöcsű).
Radványi György, aki egy ideig a mai Harruckern János Közoktatási Intézmény eleki tagintézetének névadója is volt, „szőlőskertjében összegyűjtötte mindazokat a szőlőfajtákat, melyeket ősei ültettek egykoron. 128 fajtából valóságos szőlőfajta bankot hozott létre.” (3.) Vajon mi történt ezzel a jelentős kulturális értékkel?
Fehér borszőlő karós műveléssel
A szőlő megfelelő művelése, a bor helyes kezelése komoly szakértelmet igényelt. Aki tehette, hozzáértő embert alkalmazott, ha maga nem tudta elvégezni a nyitás, metszés, kötözés, permetezés, takarás fáradságos munkáját. Sokaknak jelentett megélhetést a szőlőkben vállalt bérmunka.
A „szőlő leve” fontos szerepet játszott a mindennapi étkezésében is. Ebédhez és vacsorához szinte mindig fogyasztottak a savanykás, fehér asztali borból, ami jótékonyan segítette a zsíros, nehéz ételek emésztését. Orvosi vélemény szerint a mezőn végzett nehéz fizikai munka mellett a borfogyasztásnak is szerepe volt abban, hogy viszonylag kevés volt a táplálkozással összefüggő megbetegedés. Eleken is érvényes volt az egyik móri borpincében olvasható mondás:„Aki beteg, igyék tejet, aki meg ép, szőlőlevet!”
Szívesen vásárolták a környékbeli települések lakói is az eleki gazdák borát, mivel nem mindenütt volt jellemző a sok vesződséggel járó szőlőművelés.(4.) Egyes vélemények szerint sok eleki a boreladásnak is köszönhette, hogy meggazdagodott. Az 1930-as évek válságos időszakában néhány sor szőlő komoly értéket jelentett, a szőlősorok közötti terület veteményesként is szolgált sok családnak.
De nem csak bort készítettek, a friss mustot „lefojtották”, sőt gyümölcsök tartósításához is használták. Cukros szirup helyett ezzel készítettek befőttet birsalmából és vastaghúsú, nagy szemű szőlőből. Lekvárt is főztek must hozzáadásával sütőtökből, birsalmából, sárgarépából. Lekvár olyan módon is készült, hogy a mustot addig főzték, míg az besűrűsödött.
A borleves, borsodó készítése a polgáribb ízlést szolgálta. Ide sorolható a zsenge szőlőlevél felhasználásával – a töltött káposztához hasonlóan – készült „tőtike” is.
Az 1970-es évek elején még öt szőlőskert volt a település körül. Még létezett a Hegyközség intézménye, a gazdák szőlőcsőszt alkalmaztak, összehangolták a munkákat. A szüret az egész falut megmozgatta, a diákok az iskolában szünetet kaptak erre napra. A rokonság, a szomszédok összejöttek ilyenkor, és vidáman segítettek egymásnak a munkában. Közben kóstolgatták a hegy „ó és új levét”. Lovas kocsival, nyitott hordóban vitték a félig feldolgozott, „megtaposott” szőlőt a házakhoz, ahol ebéd várta a szüretelőket.
A szőlőskertek szerepét fokozatosan átvették a házak udvarán telepített lugasok. A faluszéli szőlők helyére házak, veteményesek, kukoricások kerültek.
Csak remélni tudjuk, hogy a szőlő- és gyümölcstermesztés hagyományát tovább ápolják a szorgalmas elekiek.
Az adatok és a régi fényképek Dr. Mester György hagyatékából valók.
Mester Klára
1.Hegyközség: (Több) község szőlő- és gyümölcstermelőiből alakult társulás. Magyar Értelmező Kéziszótár I. 534.o.
2. Dr. Gaál Jenő: Arad vármegye és Arad szabad királyi város közgazdasági, közigazgatási és közművelődési állapotának leírása Arad, 1898 /A szőlőművelés és borászat c. fejezet
3. Janecskó János: Elek krónikája 1945-2005 175.o.
4.Kósa László: Gazdálkodásról alkotott előítéletek és nemzeti sztereotípiák, In Nemesek, polgárok, parasztok, Osiris Kiadó 2003, 60.o.
elekfoto 