„WER VOR DER VERGANGENHEIT DIE AUGEN VERSCHLIEßT, WIRD BLIND FÜR DIE GEGENWART“ – RICHARD VON WEIZSÄCKER
(1984 és 1994 között Richard Karl Freiherr von Weizsäcker a Német Szövetségi Köztársaság elnöke volt, hivatali ideje alatt egyesült újra Németország)
„Aki nem akarja megismerni a múltat, vakon tekint a jelenbe.” Ennek a mottóként választott idézetnek jegyében hangzott el egy előadás 2017. október 21-én Németországban, Laudenbachban a „Kulturkreis Elek” / Elekiek Kulturális Egyesülete meghívására.
A rendezvényről és az eleki eseményeket taglaló előadásról a Weinheimer Nachrichten / Weinheimi Hírek c. lapban jelent meg az alábbi cikk német nyelven. A későbbiekben magyar fordítását is mellékeljük.
Az Schinagel család története is az előadás része volt.
Schinagel Ferenc szabómester , volt huszártiszt és családja, Elek, 1930-es évek
Varga Györgyné Selley Mária családja is érintett volt az Eleken 1944-46-ban történt szörnyűségekben. A kép bal oldalán édesanyja, Schinagel Irén áll, mellette testvérei: a bátyja, József és a jobb oldalon a húga, Anna . Előttük a szülők ülnek: Schinagel Ferenc szabómester , volt huszártiszt és felesége, sz. Purczel Mária.
Vargáné Selley Mária -mint a háború után született korosztályból még sokan- úgy gondolta, “legfőbb ideje, hogy megismerjük a múltat”, s megosztotta velünk nagynénje, Schinagel Anna( sz : 1927. augusztus) történetét. Köszönet neki érte!
“1944 őszén az oroszok házaknál voltak elszállásolva, így a Schinagel házban is. (Az egykori piacnál – Ady E. u. 3.- itt volt a Nagypapa a szabósága is ). Még tolmácsnak is használták a Nagypapát, persze attól még a lányát elvitték Krivoj Rogba és a házat is kifosztották, ha nem tetszett valami, még lövöldöztek is…..szóval szörnyű volt….”
“Ani néni törékeny, érzékeny kislány volt / 17 éves / az embertelen bánásmódtól, a hidegtől és a körülményektől megbetegedett, megfázott és tífuszt kapott, úgyhogy szeptemberben visszaküldték, de nem Elekre, hanem egy hadi kórházba a Lengyelország melletti Frankfurtba. Itt vizsgálgatták orosz és német orvosok is, tüdőbajt is megállapítottak nála, úgyhogy újra bevagonírozták és továbbvitték Drezdába.
Ez az egész tortúra 2 és fél évig tartott, közben elkezdődött a kitelepítés is, és a Nagypapát, Schinagel Ferencet és a feleségét is elvitték. Az anyu, Schinagel Irén csak azért úszta meg, mert ismét gyermekágyas volt.
A sok viszontagság közepette a szerencsétlenségben szerencséje is volt, mert itt ismerte meg Karl Pfaff német tisztet, aki szintén sérült volt. A szép, fiatal, törékeny lány megtetszett neki, később a felesége is lett. Persze nem ment ez ilyen könnyen.
A hadikórházból csak az apa – aki már Németországban volt – hívó, garanciát vállaló levelére adták ki Ani nénit.
Németországba kerülve a legjobb kezeléseket kapta. Családot alapított a viszontagságai alatt megismert Karl Pfaffal, 2 fiúk született és mondhatom, hogy nagyon boldogan éltek ill élnek a mai napig.
Schinagel Anna 90 éves…
Valószínűleg az őrangyalának köszönheti , hogy ezt a viszontagságot túlélte, igaz, hogy a következményeit egy életen át viselte, az izületei és az izmai sosem lettek a régiek…”
Selley Máriáék látogatóban Anna Pfaff családjánál Németországban
A bajor-frank nyelvjárást beszélő eleki németek néphagyományainak gyűjtését az 1960-as években kezdte el Mester György- dr. Gunda Béla debreceni professzor biztatására. A munkában Banner József, a gyulai Erkel Ferenc Gimnázium tanára volt a kutatótársa.
Az akkor 60-70-80 éves elekiek rokoni-baráti társaságokban elevenítették fel emlékeiket munkáról, ünnepnapokról, régi szokásokról.
Az egyik fontos bázist a „Schlachter’s K’sellschaft”, Schlachter Ferencnek és feleségének rokoni és baráti köre jelentette.
Éppen elmúlt január 19., a magyarországi németek elhurcolásának és elüldözésének emléknapja. Ennek alkalmából 21-én, vasárnap az eleki kiűzetési emlékmű előtt immár hagyományosan megemlékezést tartott az Eleki Német Nemzetiségi Önkormányzat és az Eleki Németek Egyesülete.
A megemlékezésről az Eleki Németek Egyesülete honlapján olvashatunk: Megemlékezés 2018
Az egykori szovjet lágerekről film is készült, melyben eleki vonatkozású részletek is láthatóak. Ezek megtekinthetőek a következő youtube-linkeken.
Egy nagyobb csoport gyülekezett szeptember 30-án egy nagy autóbusz körül Elek központjában. Az Eleki Németek Egyesületének tagjai rövid kirándulást tettek Temesvárra, az ottani németséghez.
Das Adam-Müller-Guttenbrunn-Haus war unter Str. Gheorghe-Lazer 10-12 zuerst einmal unser Reiseziel
Az érkezésük után szívélyesen üdvözölték őket a Németek Demokratikus Fóruma tagjai.
Das Haus der Deutschen in Temeschwar wurde mit Unterstützung aus Deutschland gebaut.
A látogatás fő szervezője Luise Finta volt, aki egész nap a csoportunk rendelkezésére állt, és rövid, de nagyon érdekes idegenvezetést tartott nekünk a szép belvárosban.
Először természetesen megnéztük az Adam-Müller-Guttenbrunn-ház múzeumát, amelyben számos érdekes kiállítási tárgyat, népviseletet láthattunk a bánáti svábok életéből.
Im Museum kann man vieles über die Banater Schwaben erfahren.
Ezután következett a séta a több, mint háromszázezer lakosú nagyvárosban. A Gründerzeit szépen helyreállított műemlék épületei mindenkinek nagyon tetszettek.
Az ortodox katedrális mellett természetesen a temesvári katolikus dómban is voltunk – egykor a város püspökségéhez tartozott Elek is.
Unsere Reisegruppe vor dem Dom von TemeschwarDer Domplatz wird Jahr für Jahr verschönert.
A séta után egy kellemes belvárosi vendéglőbe mentünk, ahol az asztalok már szépen megterítve vártak a fáradt utazókra. Az ízletes ebéd után visszamentünk az AMG-házba, ahol a helyi német népfőiskola ünnepi programján vehettünk részt, szereplőként és nézőként egyaránt.
Die Eleker Kindertanzgruppe unter Leitung von Frau Gabriella Nagy hatte großen Erfolg.Das Festprogramm unserer Gastgeber war ziemlich bunt und schön.
A jól sikerült program után abban az egyetértésben búcsúztunk el, hogy tovább ápoljuk barátságunkat a temesváriakkal – talán legközelebb ők látogatnak meg bennünket.
Das Gemälde “Ankunft der Ungarndeutschen” in der Empfangshalle des AMG-Hauses
Köszönjük minden segítőnknek, hogy lehetővé tették számunkra ezt a szép kirándulást.
A Nagy Gyula Területi Múzeum (Orosháza, Dózsa Gy. u. 5.) kiállítást szervez “Nekünk roncs, nekik temető” címmel. A téma a második világháború idején Békés megyében lezuhant repülőgépek, illetve pár magyarországi repülőgép roncs darabja is bemutatásra kerül. Sajnos a hely szűke miatt csak lemezeket, és kisebb darabokat láthat majd az érdeklődő.
A Németországban élő elekiek és almáskamarásiak egykori vezetőségi tagjukat, Josef Postot gyászolják.
Josef Post 2017. szeptember 22-én hunyt el élete 88. évében.
Josef Post 1929. július 23-án Eleken született Martin Post és Franziska Wittmann gyermekeként.
Gyerekkorát és ifjúkorát Eleken töltötte, ennek 1946-ban hirtelen szakadt vége a család Németországba űzésével.
Josef Post 1929-2017
Josef Post 1956-ban vette feleségül Luise Noe-t, és Laudenbachban alapított vele családot. A házasságból négy gyermekük született.
Josef Post már korán képviselni kezdte a Németországba űzött társai érdekeit, és felismerte, hogy mennyire fontos új kapcsolatokat kötniük az itteni városok és községek választott képviselőivel.
Így Josef Post azokhoz az elkötelezett laudenbachi elekiekhez tartozott, akik kitartóan és sikeresen léptek fel annak érdekében, hogy községükben legyen egy „Eleker-Straße“.
Éppúgy Josef Post érdeme, hogy 1996-ban elsőként került sor hivatalos találkozóra Elek és Laudenbach polgármesterei között. Intenzív tevékenysége alapján az elmúlt húsz évben nagyon erős baráti kapcsolat fejlődött ki Elek és Laudenbach között.
Josef Post sok éven keresztül aktív tagja volt az Eleker Heimatkomitee-nak, és 2009-ig a laudenbachi Kulturkreis Elek egyesület vezetőségi tagjaként alakította a németországban élő elekiek közösségét.
Az eleki közösségért végzett kiemelkedő tevékenysége elismeréseként Josef Postot 2009-ben az Eleker Heimatkomitee díszoklevéllel tüntette ki.
A Landsmannschaft der Deutschen aus Ungarn is kitüntette őt: ugyanebben az évben Ezüst Érdemérmet kapott kiemelkedő tevékenységéért.
Josef Post a Harruckern (Radványi) Szakközépiskola gyűrűjének viselője is volt, melyet az eleki oktatási intézményért tanúsított kiemelkedő elkötelezettségéért kapott.
A közjó érdekében végzett munkájáért Josef Post már korábban elnyerte az “Elekért Érdemérem” kitüntetést, amely által bizonyos értelemben szülőfaluja díszpolgára lett.
Josef Postot a németországi elekiek és almáskamarásiak közössége gyászolja.
Nyugodjék békében.
Joschi Ament Gemeinschaft der Eleker und Almáskamaráser in Deutschland
Wittmann György ( a család megkülönböztető neve “Kroavr” / őszhajú a sok Wittmann család miatt) a Neue Zeitung 2016/26-os számában mesélt gyermekkora megpróbáltatásairól. Eleken született (1937) mint a szülei is: Braun Katalin (1911) és Wittmann Márton (1902). Az 1992-ben megalakult Eleki Németek Egyesületének alapító tagja.
1945-ben a szüleit Ukrajnába, Krivoj Rogba hurcolták “malenkij robot”-ra, őt magát 1946-ban a nagyszülőkkel Németországba üldözték. Ott csaknem öt évig élt öt különböző településen – más és más rokonoknál, u.i. a beteg nagyszülők az idősek otthonába kerültek. A nélkülözést és az éhséget is megismerte.
Németországban, balról: Emenet Erzsébet (Wittmann György unokanővére) kisfiával, Wittmann György, valamint a Zeitler család, Wittmann György korábbi nevelői
1951-ben jött a hír, hogy Magyarországon életbe lépett egy rendelet a családegyesítésről. Hat évvel korábban kellett elválnia szüleitől – hétéves kisfiúként -, de most már nem akart visszamenni.
De hogyhogy nem jöttek utána a szülők?
“Erre az ő történetük ad magyarázatot”- kezdi Gyuri bácsi. “Édesanyám gyerekként tanyán élt a pusztán. Iskolába is csak néhány hónapig járhatott, írni-olvasni a bátyjától tanult. 16 évesen már egy jómódú eleki család háztartásában dolgozott, akik a munkájával nagyon meg voltak elégedve.
Édesapám Eleken a géplakatos szakmát tanulta ki, és a Kismalomban dolgozott a Kétegyházi úton, ezenkívül nyaranta a gazdag Mahler család cséplőgépénél is.
Így biztos megélhetésünk volt, még ha nem is taroztunk a tehetősek közé.
Az 1930-as években ugyanis sok munkanélküli volt Eleken, különösen a napszámosok voltak nehéz helyzetben; sokszor voltak kénytelenek Budapesten vagy Németországban munkát keresni.
1945 januárjáig boldog gyermekkorom volt, édesanyám a háztartást látta el, így vele lehettem.
1945-47-ig aztán Krivoj Rogban a mezőgazdaságban kellett dolgoznia édesanyámnak, vagy a minusz 30-40 C hidegben csatornát kellett ásnia.
Édesapám egy lakatosműhelybe került ugyanitt. A rossz körülmények miatt mindketten megbetegedtek, édesanyámat két év után egy betegtranszporttal hazaküldték.
Édesapám olyan rossz állapotban volt, hogy a hazautazásra se volt képes, mindketten azt gondolták, nem találkoznak többet az életben.
1947-ben tehát édesanyám visszaérkezett Elekre, ahol senki és semmi nem várt rá: szülei és fia Németországban, a házunkban idegenek. Ismerősöknél talált menedéket, míg a település vezetőségénél el tudta érni, hogy a házunkat visszakapja. Hogy milyen állapotban? Kiégve, lepusztulva, üresen. Az ablakok, a padló, a gerendák hiányoztak – elhasználták tüzelőnek a beköltözők.
Lassan, ismerősök segítségével erőre kapott, s képes volt az újrakezdésre.
Egy évvel később meglepetésssel fedezte fel a hazaérkezők névsorában a férje nevét. Meglepetése még nagyobb volt, amikor a férje megérkezve könnyedén leugrott vagonból.
Hogy minek volt köszönhető az állapotában bekövetkezett pozitív változás? A kézügyességének. Amikor ugyanis a tábori konyhába egy gépet kellett készíteni a zöldségek aprítására, ő jelentkezett. A konyhán kapott bőségesebb ellátás volt a feltétele a munka elvégzésének, és ez mentette meg az életét.
De 1948-as hazatérése után nem akart Németországba menekülni, hogy ott újra éhezzen. A szüleim egyébként is csak később tudták meg rokonaik németországi lakhelyét.
Ekkor édesanyám egy másik asszonnyal, akinek a lányai hasonló sorsot éltek meg, mint én, felkerekedett, de csak az osztrák határig jutottak. Azokat az embereket, akik korábban a határon átkísérték a szökni kívánókat, ekkor már a rendőrség figyelte, és nem mertek vállalkozni az útra. Még szerencse, hogy nem kerültek börtönbe, és újra hazajöhettek.
Édesapámat ismét alkalmazták a malomban, a szüleim számára így bizonyos mértékig normalizálódott az élet, már csak én hiányoztam.
1951-ben életbe lépett a rendelet a családegyesítésről, és ők is megtették a szükséges lépéseket, hogy hazakerüljek.
Ismét Eleken. Balról Wittmann György, mellette édesanyja,Wittmann Mártonné Braun Katalin, Reibel Mihály esperes-plébános és az édesapa, Wittmann Márton (Reibel Mihály az 1930-as években parlamenti képviselő volt, a 40-es években a Hűséggel a hazához mozgalom szervezője, az 50-es évek végén a börtönben megkínozták.)
S hogy én hogy éltem meg mindezt?
Az utolsó nagynéninél jól éreztem magam, tehát inkább maradtam volna Németországban, ahol ekkorra már a körülmények is jobbak voltak. De megérkeztek a szükséges papírok, a holmimat – még az otthonról hozott ágyneműt is!- összecsomagolták, s mennem kellett a heidelbergi vasútállomásra. Egy táblával a nyakamban – rajta a nevem és úticélom – utaztam egyedül Berlin szovjetek által megszállt zónájába. Itt várt rám egy ember, a csomagomat leadta a megőrzőbe, s elvitt egy gyűjtőtáborba. No, itt tarka népség élt.: a hajléktalanoktól a hontalanokig mindenféle ember. Itt szállást és ellátást kaptam, s néhány napig várnom kellett, amig találtak valakit, aki szintén Magyarországra tart. Ő kísért aztán Budapestre, de a kalauz is figyelt rám.
A szüleim tudták, hogy úton vagyok, csak az érkezés idópontja volt bizonytalan. Édeanyám néhány napig várt rám Budapesten, de aztán vissza kellett utaznia, végül a nagynéném jött elém, s másnap az ő segítségével utaztam tovább Elekre.
Erre az útra máig emlékszem! Mindenütt hatalmas képek Leninról, Sztálinról, Rákosiról – Németországban ilyesmit nem láttam – de hát 1951-t írtunk!
1951. január 18-án kora reggel “csigatempóban” érkeztem meg Elekre egy marhavagonból átalakított vonatban.
Édesapám büszkén mutatta be kollégáinak hazatért fiát, aki áprilisban14 éves lesz!, de rám még további megpróbáltatások vártak.
Különösen nagy nehézséget okozott a nyelv, u.i. alig tudtam magyarul.
1946 előtt a gyerekek Eleken egymás között németül, ill. az eleki bajor-frank nyelvjárásban beszéltek, a románok és a magyarok is tudták ezt a nyelvet.
Amikor 1943-ban Eleken az első osztályt elkezdtem, német iskola volt itt, ahol megtanultam írni, olvasni. Németországban ez nagy előny volt a számomra, kikerülve ugyanazon az évfolyamon tudtam folytatni a tanulmányaimat, ahol Eleken abbahagytam.
1951-ben Németországból magammal hoztam a félévi bizonyítványom. Még szerencse, mert év végén Eleken a tanárok csak ugyanezeket a jegyeket tudták adni. Itt ekkor már csak magyarul folyt az oktatás, amit én alig értettem.
De még ennél is rosszabb volt, hogy a gyerekek csúfoltak hiányos nyelvtudásomért, furcsa kiejtésemért.
Németországban kezdetben “magyar cigányok”-nak csúfoltak bennünket. És ki és mi voltam itthon? – Mester György tanár gyakran a védelmemre kelt, elmagyarázta a gyerekeknek a helyzetemet. Aztán megtanultam megvédeni magam – már jó fizikai erőben voltam.
“Szokatlan helyzetem” következménye volt az is, hogy sehova nem vettek fel ipari tanulónak, nem tanulhattam szakmát.
Az első “hivatalos “ munkahelyem az útkarbantartónál volt; a Kétegyházi úton az eperfákról kellett összeszednem a hernyókat.
Segédmunkásként dolgoztam aztán a mezőgazdaságban, később a téglagyárban. Itt olyan nehéz fizikai munkát végeztem, amit 16 évesen nem is lett volna szabad rámbízzanak. De jól megfizették, s nekünk édesanyámmal kellett a pénz, mert 1951 októberétől én lettem a családfenntartó, ekkor ugyanis meghalt édesapám.
1954-55 telén nyílt először lehetőségem, hogy szakmát tanuljak.
Szabó Imre ácsmester mellett lettem tanuló, és 20 éves voltam, amikor mint ács és asztalos megkaptam a mesterlevelem. Ezt a szakmát gyakoroltam egészen 1997-es nyugdíjba vonulásomig.
S hogy sajnálom-e, hogy 1951-ben nem maradtam Németországban?
Kezdetben talán sajnáltam, de amikor 1967-ben a feleségemmel Németországba utazhattunk rokonlátogatóba, visszajöttünk, pedig akkor még nem volt gyerekünk, akit itthon hagytunk volna.
S ma már midenem itt van: : a családom az unokákkal, a házam, a hazám…
Wittmann György és neje Ament Anna népviseletben, indulóban a svábbálra
Németországból a következő gyerekek tértek vissza Elekre:
