Kategóriák
archiv család emberek esemény háború ipar közigazgatás munka politika szakma történelem technika utazás

A ritka cabrio és sofőrje

Nemrég érdekes autóról írt a Totalcar autós honlap veterános melléklete. Az online magazinban mutatott nem mindennapi jármű egy kis szériában készített, 1930-as évekbeli nyitott Opel Kapitän, melyből mára összesen kettő ismert “ép” darab van a világon.

A képek láttán egy emberként sóhajtott fel a Zimmermann család. A dolog érdekességét tudniillik számunkra az adja, hogy az elekiek híres harmonikása, Zimmermann Ferenc (1924-2010) is egy hasonló járművet vezetett pályája kezdetén.

Első munkahelyén az eleki főszolgabíró, Antalffy Lajos inasaként dolgozott az 1940-es években, tizenhat éves korától. Udvarias és megbízható fiatalember lévén a főnöke rábízta az elegáns családi autó vezetését is. Így az ifjú Ferencből sofőr is lett.

Zimmermann Ferenc 1942. április 28-án, Antalffíy Lajos főszolgabíró Opel Kapitän kocsijában sofőrként
Zimmermann Ferenc 1942. április 28-án, Antalffíy Lajos főszolgabíró Opel Kapitän kocsijában sofőrként

A háború az akkori átlagos autótulajdonos számára azt jelentette, hogy egy adott pillanatban a hadsereg elvette a járművet, “bevonultatták”, és a szegény tulaj onnantól gyakorlatilag bottal üthette a nyomát. A főszolgabíró fontos hivatala miatt (Elek járási székhely volt akkor, és ez nem csak üres címet jelentett) mentesült a beszolgáltatási kötelezettség alól.

Ferenc egy kedves, vékony, muzsikálni szerető fiatalember volt, és akkoriban még csak udvarolt későbbi feleségének, Veronkának, aki kicsivel utána került a hivatalnok házához, és hozzá hasonlóan szolgálóként dolgozott. Mindketten szegény, de becsületes és szorgalmas fiatalok voltak. A főszolgabíró és felesége nagyon kedvelték őket. Sokszor megengedték Ferencnek, hogy a fárasztó munka után autóval vigye haza kedvesét.

A képen látható autót összevetve a Totalcar cikkében megjelent Hebmüller- változattal, észre lehet venni, hogy az eleki kocsi valószínűleg “gyári” kabrió, amelynek az első ajtaja mögötti részen még volt egy kisebb ablaka, míg a Hebmüller “2+2” kialakitása mellett kicsit rövidebb az utastérben, és azon nincs ilyen. Antalffy Lajos kocsija – sofőrös járműként – nyilván két használható üléssel kellett rendelkezzen hátul. Tehát az eleki autó a kevésbé ritka változat volt, amelyből a cikk szerint 4560 darabot gyártottak, szemben a Hebmüller karosszériások 248 darabjával. Azért ez a majd’ ötezer sem olyan nagy mennyiség, hogy nem lett volna már akkor ritka autó.

A Totalcar cikkből sokat megtudhatunk a nagy Opel akkori mércével nagyon korszerűnek mondható műszaki megoldásairól, az igen modern önhordó karosszériától a szinkronizált sebességváltóig, stb. Korábban írtunk már Mag József kereskedő Fiatjáról is, amely szintén nem mindennapi kocsi volt. Érdekes, hogy az ország perifériájára szorult Eleken ilyen komoly járművek megtalálhatók voltak. A környék uradalmaiban biztosan lehettek még elegánsabbak is, talán bukkan még fel fénykép hasonló érdekes egykoron környékbeli járművekről.

A szovjet hadsereg előrenyomulása a jelenlegi méretű Magyarországot a hivatalos történelemírás szerint pont Elek és Lökösháza térségében érte el először, 1944. szeptember 24-én. Antalffy Lajosnak és feleségének menekülniük kellett. Autójukat a szovjet hadsereg lefoglalta, és hadi célokra használta fel. Hogy hová kerülhetett? Nem tudhatjuk. Ha nem látszana a képeken, hogy ez egy kicsit másfajta autó volt, mint a veteránrajongó gyűjtő Hebmüllere, akár azt is hihetnénk, hogy ez került elő Ukrajnából…

Kategóriák
archiv csoportkép emberek esemény fotózás iskola politika rólunk tánc történelem zene

„ Az eleki olvasztótégely” – Képes Újság 1990. 03. 24.

Érdekes írásra bukkantam a közelmúltban a Képes Újság 1990. március 24-i számában. Az újságíró a nemzetiségi nyelv és kultúra helyzetéről, identitásukról, a nyelvvesztésről faggatta a járókelőket a hivatalosan többnemzetiségű Eleken.

 IMG_0001 (934x1280)

Képes Újság 1990. 03. 24. 11.o.
Képes Újság 1990. 03. 24. 11.o.

Vajon ma milyen válaszokat kapna az érdeklődő?

Mester Klára

Kategóriák
archiv esemény háború politika Rapajkó történelem

Az 1956-os forradalom leverése utáni napok Eleken

Nem olyan régen  a véletlennek köszönhetően  hozzá tudtunk jutni  két korabeli dokumentumhoz fénymásolt formában,  egy jegyzőkönyvhöz és egy hivatalos levélhez,   amelyeknek  köszönhetően  valamiféle betekintést kaphatunk  ezen vészterhes időszak  két napjába.

Mint közismert 1956.  október 23-november 4-e között Magyarország világtörténelmet írt azáltal,  hogy  fegyverrel  szembe szállt az akkori kommunista világhatalommal,  a Szovjetunióval,  illetve ezen rövid időszakban  visszaállították a többpárti demokráciát is,  de a kedvezőtlen világpolitikai  helyzet miatt,  illetve “némi”  belső erővel sajnos mégis leverték a forradalmat,  de az egész  mégis komoly nyomot hagyott maga után,  és  1989. október 23-a óta ezen forradalom  és szabadságharc kirobbanásának a napja az egyik legfontosabb  nemzeti ünnepünknek számít!

Most pedig térjünk vissza gondolatban  az 1956.  november 6-i Elekre,  vagyis a forradalom leverése utáni  második naphoz!  Ekkor ülésezett a helyi Forradalmi Bizottság,  a jegyzőkönyv szerint  a következők voltak jelen:  P. Nagy Mihály,  Barják Ferenc és Nyeste Pál az MKP,  valójában az MSzMP (azokat képviselte,  akik leverték a forradalmat).

Kategóriák
archiv emberek esemény politika Rapajkó történelem

Az 1956-os forradalom eleki eseményei

Még évekkel ezelőtt a megyei levéltár békési fióklevéltárában  kutakodva  megtaláltam  egy fontos,  a forradalom helyi eseményeiről szóló  forrást,   egészen pontosan,  egy jelentést,   amit az egykori eleki községi tanács helyettese,  B. Kun István  írt  a gyulai tanács elnökének 1957.  február 28-án.

Kategóriák
archiv emberek esemény háború politika Rapajkó történelem

Népi német mozgalmak

Régóta érdekel a II. világháború és ezen belül is az Elek környéki események. Mivel kevés könyv dolgozza fel a helyi történéseket, ezért kutatásba kezdtem. Már egy kisebb kiadványra való anyag összegyűlt, amelyben a harcok előzményeit, a harcokat és közvetlenül a háború utáni eseményeket igyekeztem összegyűjteni.

Ennek az időszaknak szerves részét képezi Joseph Nikolaus Schultz halála is. Ő a Volksbund egyik helyi vezetője volt és a szovjet katonák 1944 szeptember 24-én ölték meg a Batthyány utcai házánál. A szemtanúktól összegyűjtött információkat rendszereztem és a tanúk nevét elhallgatva írtam le. Sajnos a nevét nem szívesen vállalta volna senki egy megjelenő könyvben, hiszen még ma is “kellemetlen” ez a téma.

Ekkor szembesültem vele, hogy sokan vajmi’ keveset tudnak róla, hogy mi is volt az a Volksbund, vagy a Hűségmozgalom. Ezért ezzel a két mozgalommal kapcsolatban is  információ gyűjtésbe kezdtem. Most ezeket szeretném itt közzé tenni.

Kategóriák
archiv család esemény háború politika történelem utazás

A szerencsét hozó Fiat és gazdája

A következő történet főszereplője Mag József, akiről és legendás boltjáról már korábban is írtunk. Amint a korábbi igaz meséket, ezt a családi történetet is Császárné Sólyom Judit küldte, köszönjük neki és családjának!

A katonaszökevény

Egyre többször hallom, hogy mire kíváncsivá kezd válni az ember a múltra, már nincs kitől megkérdeznie, hogy is volt.
Sokszor ottfelejtem magam édesanyámnál, hallgatom a 82 évesen is hihetetlen jó emlékezetében megbúvó történeteket. Ha valamelyik gyermekem is velem van, még jobban örül, hogy ők is hallhatják.
Ma már mosolyt csal az arcomra, hogy jónéhány évtizede versenyeztek, melyik település büszkélkedhetett azzal, hogy a szovjet csapatok elsőnek „szabadították fel”. Ilyenkor rezignáltan anyukám mindig megjegyezte, Elekre jöttek be leghamarabb az oroszok.
Szerinte nem vették észre, hogy már Magyarországon vannak.
Eleki nagyapám itt volt katona Debrecenben, a huszár laktanyában gépkocsivezetőként szolgált.
Egyik este társaival szalonnát sütöttek a laktanya udvarán. Beszédbe elegyedett vele egyik felettesük. Szó szót követett és ő büszkén mondta, hogy a falvakban korántsem szenvednek az emberek élelemben akkora hiányt, mint a városokban. Van otthon minden; szalonna kolbász, sonka, ilyenkor méz, dió.  A tiszt, családos ember lévén gondolt egyet és eltávozást adott neki, ő pedig megígérte, hogy hoz a családjának mindenféle élelmet, amit csak tud.
Eleken nagy örömmel fogadták anyukáék, hogy itthon lehet velük, pár napot. Becsülettel össze is szedtek sok-sok finomságot, amit elhozhat Debrecenbe. Nagymama sütött többféle aprósüteményt is. Egy ötkilós papírzacskó telt meg vele. Pont most hetven éve, szeptember 23-án, beindította a Fiatját nagyapa a ház előtt. Egy kicsit járatta a motort, mert előtte régen nem használta.
Az eleki Reibel Mihály plébános, országgyűlési képviselő volt, és neki nem lévén autója, nagypapa volt bejelentve az autóval együtt, mint aki bármikor rendelkezésére áll. Így nem „vonult be” a hadseregbe korábban a szép sötétkék autó.

image
Ilyen volt Mag József kék Fiatja, amely aznap nem indult be – szerencsére.

A vasárnapi ebéd után, szépen bepakoltak a kocsiba, ölelkezés, búcsúzkodás. Nagypapa beült, és a kocsi nem indult újra. Kereste a hibát, mindent átnézett, de nem találta. Aztán húzták-vonták az utcabeli asszonyok is, de az autó megmakacsolta magát. Neki mindenképpen vissza kellett volna mennie Debrecenbe, hogy ne legyen baj. Gyorsan betolták az udvarra az autót, mert a garázs messze, a falu közepén, az üzlet és a műhely mellett volt. Sebtiben napraforgószárak és kukoricakóró alá rejtették. Aztán hátizsák, kézicsomagok és a gyorsan előszedett kerékpárral irány a vasútállomás. Alig indult el, jött szembe valaki a hírrel, hogy már nem indítanak a faluból vonatot.
Rövid időn belül, az állomás felől az utca két oldalán a járdán orosz katonák jöttek sorban. Tisztjük az úttesten középen. Szedett-vedett ruházatban, – szinte nem is volt köztük két egyforma – csizmának, bakancsnak összetákolt lábbelikben. A bátrabbak kiszivárogtak házaikból. A 9. szám alatt lakó Hauck néni fehér zsebkendőt lobogtatott feléjük, s köszönt illendően:
– Isten hozta magukat
Az út közepéről a tiszt (valószínűleg kárpátaljai volt, mert tudott magyarul) odaszólt neki:
– Vártak már bennünket?
– Igen, nagyon. – mondta Franciska néni.
– Maguk németek, vagy magyarok? – kérdezte a tiszt.
– Magyarok vagyunk, – mondta a néni, természetesen svábos akcentussal.
Nagyapám fitymálóan nyugtázta a roló résein át kukucskálva: „Na ezek se lesznek sokáig itt.” Többször az orra alá dörgöltük, mekkorát tévedett.

Kategóriák
archiv emberek fotózás művészet Rapajkó szakma

“Az eleki Sztálin”

Minden embernek  valahol van egy alteregója,  vagyis hasonmása. Ez sokszor lehet élet-halál kérdése is,  hisz pl. ezért van szükségük uralkodóknak,  államfőknek is sok esetben ilyen segítségre,  a mai világunkban  az úgynevezett híres emberek,  “sztárok”  is kihasználják ezt a természet adta lehetőséget.

Az “alteregóságnak” azonban lehet egy másik olvasata is,  vagyis amikor az illető maga is tudja, hogy  nagyon hasonlít  egy “nagy” emberre,  sőt erre még rá is játszik. Lehet,  hogy ezt csak a maga,   vagy pedig a környezete szórakoztatására éli meg,  de lehet,  hogy ezt tudatosan,  valamilyen haszonszerzés céljából teszi.

Farkas József vasutas,  aki nagyon  hasonlított Sztálinra
Farkas József vasutas, aki nagyon hasonlított Sztálinra

Mi is találtunk  egy ehhez kapcsolódó fényképet Eleken az úgynevezett Tass-féle hagyatékban.  Mi csak azt tudtuk megállapítani,  hogy ez a fotó Farkas József vasutasról készült az 1950-es években valószínűleg Eleken,  ami viszont nem bizonyítja azt,  hogy itteni lakosról van szó.

Sztálin (1879-1953),  aki a világon sok millió  embernek  a halálát okozta!
Sztálin (1879-1953), aki a világon sok millió embernek a halálát okozta!

Nem tudható az sem,  hogy  milyen előnye,  illetve később hátránya származott ebből a nagy hasonlóságból,  az viszont egyértelmű,  hogy az egykori vasutas jól érezhette magát  a saját bőrében!

(Az első képet negatív alapján Lőrincz Attila készítette.)

Rapajkó Tibor

Kategóriák
archiv család csoportkép egyház emberek esemény festészet mezőgazdaság tánc történelem utazás

Eleki búcsú – Sarlós Boldogasszony, július 2.

“Sarlós Boldogasszony ünnepén a római katolikus egyház arról az eseményről emlékezik meg, amikor Szűz Mária (méhében Jézussal) meglátogatta unokatestvérét, az ugyancsak gyermeket (Keresztelő Jánost) váró Erzsébetet. Az ünnep liturgikus neve ezért: „Szűz Mária látogatása Erzsébetnél” vagy latinul: Visitatio Beatae Mariae Virginis. A 13. századtól július 2-án tartották, egészen a II. vatikáni zsinatig, amikor is május 31-re helyezték át. Azonban néhány országban – így Magyarországon is – napjainkban is július 2-án ünneplik. S mivel ez a nap az aratás kezdetének ideje, ezért magyarul a sarlós Boldogasszony nevet viseli.”

Mária látogatása Erzsébetnél
(M. S. mester, 1500-1510 körül)

„Jövőre kimegyek az eleki búcsúra, s amiért az unokám nyúl, mindent megveszek neki” – mondta 1977 nyarán ismerőseinek Mester György. Kívánsága sajnos nem teljesülhetett, az első unoka három héttel a nagyapa váratlan halála után érkezett.

A mondat – a személyes vonatkozáson túl – azt is jelzi, milyen fontos „jeles nap” volt egykor az elekiek, így az ő életében is a templombúcsú, a „khervai”/Kirchweih . (A német szó a templom felszentelésére, védőszentjére utal.)

„Bár a búcsú időpontja a legnagyobb dologidőre, az aratásra („tr snid”) esett, mégis erősen tartották. Az egyházi ünneplésen túl elsősorban a lakmározás és szórakozás jellemezte. Messze vidékről összegyűlt az atyafiság, különösen az Elekről elszármazott almáskamrásiak és a szomszédos Ottlakán élő rokonok látogattak haza. A vendéglátást nagy készülődés előzte meg. Kimeszelték, kitakarították a házat. Az udvart a gyerekek tették rendbe, munkájukért néhány krajcárt kaptak a nagy ünnepre. Az asszonyok csirkét, tyúkot, libát vágtak, a férfiak csapra verték a hordót.

Régen délelőtt a községi fúvószenekar, később a leventezenekar adott térzenét.A templom és a községháza melletti sátrakban édességek, játékok várták a gyerekeket, a vásártéren körhinta, céllővölde a fiatalokat. Búcsúfiát („khervaistik”) a lányok vettek a fiúknak. A férfiak délután kimentek a határba, hogy megnézzék, kezdődhet-e az aratás.

Este rendezték a híres „búcsúbál”-at („khervaibal”) a Nagyvendéglőben, az Ipartestület épületében, a Kultúrházban.

 A búcsúra érkezett vendégek a Post családnál 1938 körül
A búcsúra érkezett vendégek a Post családnál 1938 körül

A népes vendégseregre jó példa a nemrég kapott kép is.

(Az első sorban jobbról a második a vendéglátó, Theresia Post (szül. Zielbauer, 1864-1948, Elek) jobbra testvére, balra Theresia Post (szül. Jäger), mellettük a Szolnokról, ill. Temesvárról érkezett „Gyuri bácsi” és „Tóni bácsi” feleségével.

A hátsó sorban a 16! unokából három: a jobb szélen Mahler/Mester Magda (Gyöngyösi Jánosné), középen id.Franz Post, balról a második Mahler/ Mester György. Mahler Magda mellett Lakos Endre Szegedről (később papként Eleken is tanított), a bal szélen Zombori (Zielbauer?) István Sopronból.)

Köszönjük a képet és az információkat a Németországban élő Franziska Niedermayernek (szül. Japort), Theresia Post 15. unokájának!

 

Eleker Kirchweih 1966Különös jelentősége van az eleki búcsúnak az 1946-ban elűzöttek körében: Németországban ezen a napon évente redszeresen találkoztak/ találkoznak az egykori elekiek. Sajnos az „első generációból” már egyre kevesebben tudnak részt venni a Leimen-Sankt Ilgenben megrendezett „Eleker Kirchweih”-on.

1966-ban, a kiűzetés 20. évfordulóján Heidelbergben tartották az elekiek az almásiakkal együtt az összejövetelt. Erre Mester György is hivatalos volt, de mivel „56-os előélete” miatt nem kapott útlevelet a belügyi hatóságoktól, helyette felesége és lánya utazhattak egy felejthetetlen hónapra Nyugat-Németországba, az unokatestvér, Franz Post meghívásának köszönhetően.

Ma már hihetelennek tűnik, de Magyarországról ekkor csak meghívólevéllel lehetett „Nyugatra” utazni. A vendéglátó küldte a vonatjegyet, gondoskodott a szállásról, ellátásról, hiszen személyenként csak 5 dollár „költőpénzt” lehetett hivatalosan átváltani.

„Hol van az az „Urlaub”, hogy mindenki oda szeretne utazni?”-tudakoltam Post Feri bácsitól a heidelbergi búcsúból Sandhausen felé utazva. A kérdés nagy derültséget váltott ki, de hát a 60-as években sem a magyarországi német nyelvkönyvekben, sem a hétköznapokban nem az volt a központi kérdés, hogy „Hová menjünk nyaralni?”

Mester Klára

Forrás:  Wikipédia

Mester György: Jelesnapi szokások az eleki németeknél

Kategóriák
archiv közigazgatás művészet szobrászat tánc történelem zene

A szökőkút lányalakja és eredeti modellje

Nemrég került a kezünkbe a Békés Megyei Hírlap 1990 június 26-i számából származó, tehát immár 24 éves cikke, a főtéren álló szökőkút “Rézi” illetve más források szerint “Liesi” szobráról, és az annak egykoron “modellt álló” eleki lányról, Regős Annáról. A továbbiakban a cikk szövegét közöljük – ahol eltér az eredetitől, külön jelölve.

“Ha otthon vagyok, biztos nem engedem”. –  A szobor és modellje Eleken

“Régi sváb szokás a böjtközi ünnep. A húsvét előtti negyvennapos tilalmi időt szegik meg ezzel néhány óra erejéig, úgy, hogy megülik a böjt közepét: vigassággal, kolbászos rántottával emlékeznek meg arról, hál istennek túl vannak a felén…

Az eleki sváb legények ilyenkor megkoszorúzták a falu kútján lévő “Neptun-szobrot”. Nem is akármit, hanem egy tojáshéjfüzért akasztottak a nyakába. Így ment ez évről évre, mígnem egyszer – egész pontosan 1938-ban – megtörtént a baj. Ki tudja: a szobor öreg szíve nem bírta tovább elviselni ezt a visszatérő kajánkodást, vagy csak az idő  tette vele a dolgát, esetleg a koszorúzók nem vették figyelembe előrehaladott korát, s nem megfelelően bántak vele, mindenesetre a szobor ledőlt, ripityára tört, a kút pedig dísze nélkül maradt. A legények nem voltak olyan beijedős-megfutamodós fajtából valók: elmentek a falu bírájához, elmondták neki, mi történt, s fel is ajánlották, hogy faragtatnak egy másikat az összetört szobor helyébe. A bíró azt javasolta, hogy ha már így alakult a dolog, ezután ne  a tengeristen ábrázatja díszítse a falu régi-régi kútját, hanem egy népviseletbe öltözött eleki lány alakját faragtassák ki.

Ez a bíró jó barátságban volt a helybéli földműves Regős családdal. Meg is kérdezte rögtön az édesapát, nincs-e kisebbik lányáról egy ilyen, népviseletes fénykép, mert akkor azt adják mintául a kőfaragónak.

– Hát így kerültem én a kút tetejére – mondta a 70 esztendős Regős Anna néni, akit eleki otthonában kerestünk fel. – 16-17 éves lehettem akkor. Nem is én voltam igazából lényeges, hanem a népviselet, azt akarták megörökíteni. Apám úgy adta oda a fényképemet, hogy nem is tudtam róla, ugyanis nem voltam otthon. Amikor hazaértem, és elmondták nekem az esetet, még sírtam is. Röstelltem nagyon a dolgot, hogy majd kicsúfolnak, felvágósnak tartanak. Végül is nem mondott rám senki semmi rosszat. Azt a fényképet nem tudom megmutatni, ott maradt a kőfaragónál. Hogy őt hogy hívták, arra sem emlékszem. Mindenesetre nem eleki volt, az biztos, mert akkor ismerős lenne.

Kategóriák
archiv épületek család csoportkép emberek közigazgatás politika történelem

Az “első szabad május elseje” 1945-ben

Az 1945-ös május elsején készült a következő fotó. Középen a világos kabátban, fehér hajjal a már bemutatott sokoldalú műszerész, Mag József állt, aki ez idő tájt már éppen bíró volt Eleken.

Az "első szabad május 1" Eleken, 1945-ben. Középen világos kabátban Mag József, az akkori bíró.
Az “első szabad május 1” Eleken, 1945-ben. Középen világos kabátban Mag József, az akkori bíró.

 

Köszönjük a szép képet Császárné Sólyom Juditnak, Mag József unokájának!