Kategória: család

A következő történet főszereplője Mag József, akiről és legendás boltjáról már korábban is írtunk. Amint a korábbi igaz meséket, ezt a családi történetet is Császárné Sólyom Judit küldte, köszönjük neki és családjának!

A katonaszökevény

Egyre többször hallom, hogy mire kíváncsivá kezd válni az ember a múltra, már nincs kitől megkérdeznie, hogy is volt.
Sokszor ottfelejtem magam édesanyámnál, hallgatom a 82 évesen is hihetetlen jó emlékezetében megbúvó történeteket. Ha valamelyik gyermekem is velem van, még jobban örül, hogy ők is hallhatják.
Ma már mosolyt csal az arcomra, hogy jónéhány évtizede versenyeztek, melyik település büszkélkedhetett azzal, hogy a szovjet csapatok elsőnek „szabadították fel”. Ilyenkor rezignáltan anyukám mindig megjegyezte, Elekre jöttek be leghamarabb az oroszok.
Szerinte nem vették észre, hogy már Magyarországon vannak.
Eleki nagyapám itt volt katona Debrecenben, a huszár laktanyában gépkocsivezetőként szolgált.
Egyik este társaival szalonnát sütöttek a laktanya udvarán. Beszédbe elegyedett vele egyik felettesük. Szó szót követett és ő büszkén mondta, hogy a falvakban korántsem szenvednek az emberek élelemben akkora hiányt, mint a városokban. Van otthon minden; szalonna kolbász, sonka, ilyenkor méz, dió.  A tiszt, családos ember lévén gondolt egyet és eltávozást adott neki, ő pedig megígérte, hogy hoz a családjának mindenféle élelmet, amit csak tud.
Eleken nagy örömmel fogadták anyukáék, hogy itthon lehet velük, pár napot. Becsülettel össze is szedtek sok-sok finomságot, amit elhozhat Debrecenbe. Nagymama sütött többféle aprósüteményt is. Egy ötkilós papírzacskó telt meg vele. Pont most hetven éve, szeptember 23-án, beindította a Fiatját nagyapa a ház előtt. Egy kicsit járatta a motort, mert előtte régen nem használta.
Az eleki Reibel Mihály plébános, országgyűlési képviselő volt, és neki nem lévén autója, nagypapa volt bejelentve az autóval együtt, mint aki bármikor rendelkezésére áll. Így nem „vonult be” a hadseregbe korábban a szép sötétkék autó.

A vasárnapi ebéd után, szépen bepakoltak a kocsiba, ölelkezés, búcsúzkodás. Nagypapa beült, és a kocsi nem indult újra. Kereste a hibát, mindent átnézett, de nem találta. Aztán húzták-vonták az utcabeli asszonyok is, de az autó megmakacsolta magát. Neki mindenképpen vissza kellett volna mennie Debrecenbe, hogy ne legyen baj. Gyorsan betolták az udvarra az autót, mert a garázs messze, a falu közepén, az üzlet és a műhely mellett volt. Sebtiben napraforgószárak és kukoricakóró alá rejtették. Aztán hátizsák, kézicsomagok és a gyorsan előszedett kerékpárral irány a vasútállomás. Alig indult el, jött szembe valaki a hírrel, hogy már nem indítanak a faluból vonatot.
Rövid időn belül, az állomás felől az utca két oldalán a járdán orosz katonák jöttek sorban. Tisztjük az úttesten középen. Szedett-vedett ruházatban, – szinte nem is volt köztük két egyforma – csizmának, bakancsnak összetákolt lábbelikben. A bátrabbak kiszivárogtak házaikból. A 9. szám alatt lakó Hauck néni fehér zsebkendőt lobogtatott feléjük, s köszönt illendően:
– Isten hozta magukat
Az út közepéről a tiszt (valószínűleg kárpátaljai volt, mert tudott magyarul) odaszólt neki:
– Vártak már bennünket?
– Igen, nagyon. – mondta Franciska néni.
– Maguk németek, vagy magyarok? – kérdezte a tiszt.
– Magyarok vagyunk, – mondta a néni, természetesen svábos akcentussal.
Nagyapám fitymálóan nyugtázta a roló résein át kukucskálva: „Na ezek se lesznek sokáig itt.” Többször az orra alá dörgöltük, mekkorát tévedett.