A jó Isten adjon erőt, egészséget! Sok szeretettel: /magyar tanárok/ Kézcsók: Gyula
Többen vagyunk magyar nevelők. Imádkozzál néha értünk is. Szeretettel gondolunk rád.
Csodaszép, de Hazánkat nem pótolja.
Wisconsin Dells 1958.máj. 31. Gyurkám! Indián településen voltunk kirándulni. Tanár társunk vett autót, s azzal mentünk. Csodálatos ut csak(?) imádságot kérünk. Sok szeretettel köszönt és üdvözöl. Gyula
Burján Gyula 1957-ben elhagyta Magyarországot. További információk:
Nem olyan régen a véletlennek köszönhetően hozzá tudtunk jutni két korabeli dokumentumhoz fénymásolt formában, egy jegyzőkönyvhöz és egy hivatalos levélhez, amelyeknek köszönhetően valamiféle betekintést kaphatunk ezen vészterhes időszak két napjába.
Mint közismert 1956. október 23-november 4-e között Magyarország világtörténelmet írt azáltal, hogy fegyverrel szembe szállt az akkori kommunista világhatalommal, a Szovjetunióval, illetve ezen rövid időszakban visszaállították a többpárti demokráciát is, de a kedvezőtlen világpolitikai helyzet miatt, illetve “némi” belső erővel sajnos mégis leverték a forradalmat, de az egész mégis komoly nyomot hagyott maga után, és 1989. október 23-a óta ezen forradalom és szabadságharc kirobbanásának a napja az egyik legfontosabb nemzeti ünnepünknek számít!
Most pedig térjünk vissza gondolatban az 1956. november 6-i Elekre, vagyis a forradalom leverése utáni második naphoz! Ekkor ülésezett a helyi Forradalmi Bizottság, a jegyzőkönyv szerint a következők voltak jelen: P. Nagy Mihály, Barják Ferenc és Nyeste Pál az MKP, valójában az MSzMP (azokat képviselte, akik leverték a forradalmat).
Régóta érdekel a II. világháború és ezen belül is az Elek környéki események. Mivel kevés könyv dolgozza fel a helyi történéseket, ezért kutatásba kezdtem. Már egy kisebb kiadványra való anyag összegyűlt, amelyben a harcok előzményeit, a harcokat és közvetlenül a háború utáni eseményeket igyekeztem összegyűjteni.
Ennek az időszaknak szerves részét képezi Joseph Nikolaus Schultz halála is. Ő a Volksbund egyik helyi vezetője volt és a szovjet katonák 1944 szeptember 24-én ölték meg a Batthyány utcai házánál. A szemtanúktól összegyűjtött információkat rendszereztem és a tanúk nevét elhallgatva írtam le. Sajnos a nevét nem szívesen vállalta volna senki egy megjelenő könyvben, hiszen még ma is “kellemetlen” ez a téma.
Ekkor szembesültem vele, hogy sokan vajmi’ keveset tudnak róla, hogy mi is volt az a Volksbund, vagy a Hűségmozgalom. Ezért ezzel a két mozgalommal kapcsolatban is információ gyűjtésbe kezdtem. Most ezeket szeretném itt közzé tenni.
Korábban Mester Klára bejegyzésében látható volt egy igazolvány amely a “Hűséggel a Hazához” mozgalom jelvényének viselésére jogosított fel. Most íme a mozgalom jelvénye. A “tűs” jelvényt kitűzőként használták, a másikat pedig gomblyukban hordták (gomblyuk-jelvény).
A jobb oldali jelvény Elekről származik.
A mozgalom jelszava: ” Hűség Istenhez, hűség a magyar hazához, hűség a népiséghez.” Az egyik országos vezetője pedig Reibel Mihály esperes-plébános volt.
A következő történet főszereplője Mag József, akiről és legendás boltjáról már korábban is írtunk. Amint a korábbi igaz meséket, ezt a családi történetet is Császárné Sólyom Judit küldte, köszönjük neki és családjának!
A katonaszökevény
Egyre többször hallom, hogy mire kíváncsivá kezd válni az ember a múltra, már nincs kitől megkérdeznie, hogy is volt.
Sokszor ottfelejtem magam édesanyámnál, hallgatom a 82 évesen is hihetetlen jó emlékezetében megbúvó történeteket. Ha valamelyik gyermekem is velem van, még jobban örül, hogy ők is hallhatják.
Ma már mosolyt csal az arcomra, hogy jónéhány évtizede versenyeztek, melyik település büszkélkedhetett azzal, hogy a szovjet csapatok elsőnek „szabadították fel”. Ilyenkor rezignáltan anyukám mindig megjegyezte, Elekre jöttek be leghamarabb az oroszok.
Szerinte nem vették észre, hogy már Magyarországon vannak.
Eleki nagyapám itt volt katona Debrecenben, a huszár laktanyában gépkocsivezetőként szolgált.
Egyik este társaival szalonnát sütöttek a laktanya udvarán. Beszédbe elegyedett vele egyik felettesük. Szó szót követett és ő büszkén mondta, hogy a falvakban korántsem szenvednek az emberek élelemben akkora hiányt, mint a városokban. Van otthon minden; szalonna kolbász, sonka, ilyenkor méz, dió. A tiszt, családos ember lévén gondolt egyet és eltávozást adott neki, ő pedig megígérte, hogy hoz a családjának mindenféle élelmet, amit csak tud.
Eleken nagy örömmel fogadták anyukáék, hogy itthon lehet velük, pár napot. Becsülettel össze is szedtek sok-sok finomságot, amit elhozhat Debrecenbe. Nagymama sütött többféle aprósüteményt is. Egy ötkilós papírzacskó telt meg vele. Pont most hetven éve, szeptember 23-án, beindította a Fiatját nagyapa a ház előtt. Egy kicsit járatta a motort, mert előtte régen nem használta.
Az eleki Reibel Mihály plébános, országgyűlési képviselő volt, és neki nem lévén autója, nagypapa volt bejelentve az autóval együtt, mint aki bármikor rendelkezésére áll. Így nem „vonult be” a hadseregbe korábban a szép sötétkék autó.
Ilyen volt Mag József kék Fiatja, amely aznap nem indult be – szerencsére.
A vasárnapi ebéd után, szépen bepakoltak a kocsiba, ölelkezés, búcsúzkodás. Nagypapa beült, és a kocsi nem indult újra. Kereste a hibát, mindent átnézett, de nem találta. Aztán húzták-vonták az utcabeli asszonyok is, de az autó megmakacsolta magát. Neki mindenképpen vissza kellett volna mennie Debrecenbe, hogy ne legyen baj. Gyorsan betolták az udvarra az autót, mert a garázs messze, a falu közepén, az üzlet és a műhely mellett volt. Sebtiben napraforgószárak és kukoricakóró alá rejtették. Aztán hátizsák, kézicsomagok és a gyorsan előszedett kerékpárral irány a vasútállomás. Alig indult el, jött szembe valaki a hírrel, hogy már nem indítanak a faluból vonatot.
Rövid időn belül, az állomás felől az utca két oldalán a járdán orosz katonák jöttek sorban. Tisztjük az úttesten középen. Szedett-vedett ruházatban, – szinte nem is volt köztük két egyforma – csizmának, bakancsnak összetákolt lábbelikben. A bátrabbak kiszivárogtak házaikból. A 9. szám alatt lakó Hauck néni fehér zsebkendőt lobogtatott feléjük, s köszönt illendően:
– Isten hozta magukat
Az út közepéről a tiszt (valószínűleg kárpátaljai volt, mert tudott magyarul) odaszólt neki:
– Vártak már bennünket?
– Igen, nagyon. – mondta Franciska néni.
– Maguk németek, vagy magyarok? – kérdezte a tiszt.
– Magyarok vagyunk, – mondta a néni, természetesen svábos akcentussal.
Nagyapám fitymálóan nyugtázta a roló résein át kukucskálva: „Na ezek se lesznek sokáig itt.” Többször az orra alá dörgöltük, mekkorát tévedett.
70 éve, 1944. szeptember 14-én Mahler Flóriánné egy kis csomagot s benne egy levelet küldött fiának Elekről, mert -mint írta- „most lehet küldeni, lehet, hogy később megint nem”.
Az íráshoz kevéssé szokott kéz aggodalommal vegyes bizakodással számol be a családi események mellett az általános helyzetről.„ …eddig semmi baj nem volt. Mert úgy halljuk, hogy már Aradon vannak. Eddig símán ment, ha csak ezentúl nem lesz rosszabb.” Tudjuk sajnos, hogy reménye nem teljesült, szeptember második felében a 20. század véres eseményei Eleket se kímélték, mi több, az itt élők hatványozottan részesültek a szörnyűségekből.
Elek 20. századi történelmének egyes korszakait többen, többféle ideológiai megközelítésben próbálták már feldolgozni, de még mindig sok a homályos pont. Segít/ segíthetne/ segített volna (?) ebben az „oral history”, az elbeszélt történelem, a szemtanúk, az események elszenvedőinek vallomásai. De sokakban máig él a félelem: a tragédiák, szenvedések, megaláztatások 1944-45-46-ban oly gyorsan követték egymást Eleken, hogy a bizalmatlanság sokakban ma is erősebb a közlésvágynál. Pedig fontos lenne, hogy az unokák, dédunokák korosztálya végre tisztán láthasson, s éberen őrizze illékony kincsünket, a békét!
Az „elekfotó” több írása is foglalkozik a korszakkal:
Továbbra is „tabu téma”viszont a Volksbund eleki jelenléte. Zielbauer György tanulmánya (1.)segíthet a tájékozódásban, de a jelenség emberi oldalára, arra, hogy valaki miért lett, vagy miért nem lett tagja a kulturális szervezetként induló egyesületnek, nem kapunk magyarázatot. Pedig a (kis)embereket abban a korban is gyakran megtévesztették, kihasználták kiszolgáltatottságukat, hiszékenységüket. Sokan elsősorban az ígért anyagiak és nem ideológia alapján hoztak döntéseket. Volt, aki -elmondása szerint- azért nem lépett be a „Bund”-ba, mert „inkább másra költötte a tagdíj árát”, más viszont azért választotta a tagságot, „mert egy kerékpárt ígértek”neki. Persze létezett másféle ok is.
Kevéssé ismert viszont, hogy sokan felismerték a szervezet veszélyeit. 1943-ban indult a Volksbunddal és az erőszakos németesítéssel szembeforduló „Hűséggel a Hazához” mozgalom, melynek eleki vezetője Hauck Mátyás tanító volt. Ehhez az összefogáshoz ’43 nyarára mintegy 400 fő csatlakozott.
Post Szabina tagsági könyve a “hűséggel a Hazához” mozgalomból
Az 1946-ban 16 évesen Németországba „kitelepített” Franziska Niedermayer így emlékezik ezekre a keserves évekre:
„A volksbundosokból többeket elvittek, a magyarok internálták őket. Vezetőjüket, egy Mezőberényből származó embert, a Batthyányi utcában lelőtték. A hangadók közül viszont sokan már korábban elmenekültek.”
1914. június 28-án 10 óra 45 perckor Szarajevóban egy szerb terrorista meggyilkolta az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot és feleségét, majd egy hónapra rá kitört az I. világháború, ami főképpen a nagyhatalmi ellentétekkel magyarázható.
Az egykori trónörökös különben nem volt nagyon népszerű, Magyarországon pedig különösen nem. Ferenc Ferdinánd rangon alul nősült, így a feleségével nem mindenhol jelenhetett meg a nyilvánosság előtt, a katonai rendezvények azonban kivételnek számítottak.
A legtragikusabb, az egyoldalú határmódosítások mellett azonban mégis az, hogy az akkori győztesek, főképpen Franciaországnak köszönhetően olyan világpolitikai helyzetet teremtettek, melynek következtében Európa népei a XX. században három diktatúra (fasizmus, nácizmus, kommunizmus) “áldásos” tevékenységeit is megismerhették hosszabb-rövidebb ideig!
A boldog békeidők Eleken (is) 1914. július 26-án értek véget, amikor is kihirdették az általános mozgósítást, amire augusztus 24-27-én került sor.
A férj katona, a feleség feketében!
A háborúnak “köszönhetően” Eleken az a szokás alakult ki, hogy a nők fekete öltözetet viseltek.
Az eleki katonák ott voltak a legtöbb nagy európai fronton, vagyis Oroszországban, a Balkánon, de az olasz harcmezőkön is. A többnyelvűségük miatt “keresettek voltak” az eleki tisztek, altisztek, bakák is.
Klemm Ferenc ( ?-?) bajtársaival (a kép jobb szélén)
A nagy háborúba 1018 katonát soroztak be Elekről, ami az 1910. évi össznépesség 14%-t jelentette, amiből 143 volt a hősi halott.
1924 óta a temetőben, de immáron mind a két világháború hőseinek dicsőségét hirdeti emlékmű.
Kétegyházán a Táncsics Mihály Művelődési Ház és Könyvtárban (Kétegyháza, Fő tér 4.) 2014. február 20-án került megnyitásra a „Városaink, községeink, polgáraink” című kiállítás. A kiállítást Békéscsaba Megyei Jogú Város, a Munkácsy Mihály Múzeum és Kétegyháza Nagyközség Önkormányzata szervezte.
Megnyitó
Évek óta gyűjtöm a II. világháborúval kapcsolatos tárgyi emlékeket, leginkább a környékben fellelhető katonai relikviákat. A kiállítás keretén belül a gyűjteményem egy része is megtekinthető.
A kiállítás 2014. február 27-ig látogatható.
Remélem minden kedves látogató egy szép élménnyel gazdagodik majd.
2013 tavaszán az eleki születésű, és egész 18 éves koráig Eleken élő G. Fabulya Éva egy nagy, de ugyanakkor nemes feladatba vágott bele, felkereste azokat az eleki idős embereket, akik 1945-47-ben kényszermunkán voltak a Szovjetunióban, és vállalták a nagyobb nyilvánosságot is, ami egy könyvben való szereplést jelent. (A szerző munkáját nagy mértékben megkönnyítette az, hogy segítője Nádor Mária volt!) Az akkor nyilatkozók közül sajnos mára már többen meghaltak, de szerencsénkre a visszaemlékezésük megmaradt, ami a mai emberek számára is sok tanulságul szolgálhat.
A kötet tervezett címe ez: Málénkaja rabota-Megélt történelem.
Mi most közölni szeretnénk egy részletet Bende Jánosné 1991-ben írt visszaemlékezéséből, ami szintén olvasható lesz ebben kötetben.
Bende Jánosné férjével Eleken 1939-40 körül
(Bende Jánosné egykori eleki tanítónő 1914. október 14-én született Nagykamaráson Hack Terézia néven, 1939-82-ig Eleken élt, és 2009. január 11-én halt meg Várpalotán.) Visszaemlékezéséből megtudhatjuk, hogyan zajlott le a szovjetek bevonulása Elekre, illetve azt is, hogyan kerültek ki kényszermunkára Szovjetunióba, és azt is, milyen embertelen világba csöppentek! Reményeink szerint a kötet a közeljövőben fog megjelenni. (Úgy legyen!)
1944. szeptember
Szeptember elején a német csapatok Románián keresztül teherautókon, autókon gyors iramban haladtak át Eleken. Mi aggodalommal tanítottunk 1 hétig. A következő héten már összefutottak a szomszédok nálunk a pincében, még a falu közepéből levő zárdából apáca, s több fiatal is odamenekült. „ hétig tartottak az éjjeli és nappali harcok. Házunk felett repültek át az aknavetők repeszei, több esett a tetőre és az udvarra is. Úgy éltünk lent, mint a barlanglakók. Az utcában több ház melléképülete megrongálódott, összedőlt. Szalmán feküdtek felnőttek, gyerekek, egy sorban. 1 ágy volt a pincében. Abban én feküdtem a két gyerekkel. Izgalomteli napok voltak. Zárt kiskapuk voltak mindenütt. Két hét után elcsendesedtek a harcok, én útnak eredtem szétnézni, hogy mi van a falunkban?
A fő utcákon halottak hevertek az utcákon. Senki sem mert hozzájuk nyúlni. 23-án vasárnap délután oroszok jöttek be a faluba, s elárasztották az utcákat. Ha valakinél órát, vagy töltőtollat láttak, elvették. A kerékpárokat elszedték. Kocsikkal házról-házra jártak, elvitték a kamrákból a zsírt, a szalonnát. Péntek hajnalra virradólag – 3 óra tájban – 30 orosz egy másodperc alatt betörte a kaput, feltörték a pincéket, kamrákat, padlást, s rázták a lakás ajtaját.
Férjemet féltettem, ő maradt a gyerekekkel az ágyban, én magamra kaptam egy kabátot, lámpát vettem a kezembe, s kimentem. Lesz, ami lesz. Vizet tettem melegíteni a nyári tűzhelyre. Közben ők mondták a magukét, s én nem értettem mit akarnak. Éhesek voltak. Kihoztak egy egész kenyeret, egy szalonnát, befőtteket a kamrából. Tíz centi hosszú centi széles darabokat egy karéj kenyér mellett elfogyasztottak. Hozzá befőttet vettek kézzel a tálból. A bort egy lavórba öntve bögrékből fogyasztották. Átkutatták a ház minden zegét, zugát, legkisebb dobozkáját, s nyemcki soldatot emlegették. (német katona G.F.É.) Anyósom a szalmazsák alá rejtette az arany fülbevalóját, gyűrűjét, a szomszédasszony aranyláncát.
Az eleki Niedermayer Miksa és Zielbauer Terézia igencsak embert próbára tevő időszakban kelt egybe. Első gyermeküknek, Ernőkének sem tudtak sokáig együtt örülni, mert közbeszólt a történelem. A férj bevonulása után alig pár hónappal, 1943. január 16-án, 26 évesen hősi halált halt az oroszországi Ilinkánál. Felesége csupán 23 éves volt akkor.
Niedermayer Miksáról tudomásunk szerint nem maradt fenn katonai fénykép, így most csupán ismeretlen magyar honvédekről és tiszteseket megörökítő fotókat tudunk közölni, akik valószínűleg a keleti fronton harcoltak az akkori szövetségesekkel együtt a szovjetek ellen.
Valószínűleg sok eleki honvéd is hasonló körülmények között szolgált a fronton valahol a nagy OroszországbanAz egyik közölük akár Niedermayer Miksa is lehetett vona
Az egyik leveléből tudjuk, hogy aknavetős kiképzést kapott Rozsnyón, de a géppuskázókhoz került.
“Mit csinál a kis Ernő…”“Mi újság van még otthon?”
Az 1942. május 16-án írt leveléből sok mindent megtudhatunk a frontra való kimenetel előtti helyzetéről.
elekfoto 