Még évekkel ezelőtt a megyei levéltár békési fióklevéltárában kutakodva megtaláltam egy fontos, a forradalom helyi eseményeiről szóló forrást, egészen pontosan, egy jelentést, amit az egykori eleki községi tanács helyettese, B. Kun István írt a gyulai tanács elnökének 1957. február 28-án.
Kategória: történelem
Régóta érdekel a II. világháború és ezen belül is az Elek környéki események. Mivel kevés könyv dolgozza fel a helyi történéseket, ezért kutatásba kezdtem. Már egy kisebb kiadványra való anyag összegyűlt, amelyben a harcok előzményeit, a harcokat és közvetlenül a háború utáni eseményeket igyekeztem összegyűjteni.
Ennek az időszaknak szerves részét képezi Joseph Nikolaus Schultz halála is. Ő a Volksbund egyik helyi vezetője volt és a szovjet katonák 1944 szeptember 24-én ölték meg a Batthyány utcai házánál. A szemtanúktól összegyűjtött információkat rendszereztem és a tanúk nevét elhallgatva írtam le. Sajnos a nevét nem szívesen vállalta volna senki egy megjelenő könyvben, hiszen még ma is “kellemetlen” ez a téma.
Ekkor szembesültem vele, hogy sokan vajmi’ keveset tudnak róla, hogy mi is volt az a Volksbund, vagy a Hűségmozgalom. Ezért ezzel a két mozgalommal kapcsolatban is információ gyűjtésbe kezdtem. Most ezeket szeretném itt közzé tenni.
Korábban Mester Klára bejegyzésében látható volt egy igazolvány amely a “Hűséggel a Hazához” mozgalom jelvényének viselésére jogosított fel. Most íme a mozgalom jelvénye. A “tűs” jelvényt kitűzőként használták, a másikat pedig gomblyukban hordták (gomblyuk-jelvény).
A jobb oldali jelvény Elekről származik.
A mozgalom jelszava: ” Hűség Istenhez, hűség a magyar hazához, hűség a népiséghez.” Az egyik országos vezetője pedig Reibel Mihály esperes-plébános volt.
Kapcsolódó cikk:
„Itt eddig, hála Istennek, semmi baj nem volt….” Levél Elekről – 1944. szeptember 14.
Wittmann Attila
A következő történet főszereplője Mag József, akiről és legendás boltjáról már korábban is írtunk. Amint a korábbi igaz meséket, ezt a családi történetet is Császárné Sólyom Judit küldte, köszönjük neki és családjának!
A katonaszökevény
Egyre többször hallom, hogy mire kíváncsivá kezd válni az ember a múltra, már nincs kitől megkérdeznie, hogy is volt.
Sokszor ottfelejtem magam édesanyámnál, hallgatom a 82 évesen is hihetetlen jó emlékezetében megbúvó történeteket. Ha valamelyik gyermekem is velem van, még jobban örül, hogy ők is hallhatják.
Ma már mosolyt csal az arcomra, hogy jónéhány évtizede versenyeztek, melyik település büszkélkedhetett azzal, hogy a szovjet csapatok elsőnek „szabadították fel”. Ilyenkor rezignáltan anyukám mindig megjegyezte, Elekre jöttek be leghamarabb az oroszok.
Szerinte nem vették észre, hogy már Magyarországon vannak.
Eleki nagyapám itt volt katona Debrecenben, a huszár laktanyában gépkocsivezetőként szolgált.
Egyik este társaival szalonnát sütöttek a laktanya udvarán. Beszédbe elegyedett vele egyik felettesük. Szó szót követett és ő büszkén mondta, hogy a falvakban korántsem szenvednek az emberek élelemben akkora hiányt, mint a városokban. Van otthon minden; szalonna kolbász, sonka, ilyenkor méz, dió. A tiszt, családos ember lévén gondolt egyet és eltávozást adott neki, ő pedig megígérte, hogy hoz a családjának mindenféle élelmet, amit csak tud.
Eleken nagy örömmel fogadták anyukáék, hogy itthon lehet velük, pár napot. Becsülettel össze is szedtek sok-sok finomságot, amit elhozhat Debrecenbe. Nagymama sütött többféle aprósüteményt is. Egy ötkilós papírzacskó telt meg vele. Pont most hetven éve, szeptember 23-án, beindította a Fiatját nagyapa a ház előtt. Egy kicsit járatta a motort, mert előtte régen nem használta.
Az eleki Reibel Mihály plébános, országgyűlési képviselő volt, és neki nem lévén autója, nagypapa volt bejelentve az autóval együtt, mint aki bármikor rendelkezésére áll. Így nem „vonult be” a hadseregbe korábban a szép sötétkék autó.
A vasárnapi ebéd után, szépen bepakoltak a kocsiba, ölelkezés, búcsúzkodás. Nagypapa beült, és a kocsi nem indult újra. Kereste a hibát, mindent átnézett, de nem találta. Aztán húzták-vonták az utcabeli asszonyok is, de az autó megmakacsolta magát. Neki mindenképpen vissza kellett volna mennie Debrecenbe, hogy ne legyen baj. Gyorsan betolták az udvarra az autót, mert a garázs messze, a falu közepén, az üzlet és a műhely mellett volt. Sebtiben napraforgószárak és kukoricakóró alá rejtették. Aztán hátizsák, kézicsomagok és a gyorsan előszedett kerékpárral irány a vasútállomás. Alig indult el, jött szembe valaki a hírrel, hogy már nem indítanak a faluból vonatot.
Rövid időn belül, az állomás felől az utca két oldalán a járdán orosz katonák jöttek sorban. Tisztjük az úttesten középen. Szedett-vedett ruházatban, – szinte nem is volt köztük két egyforma – csizmának, bakancsnak összetákolt lábbelikben. A bátrabbak kiszivárogtak házaikból. A 9. szám alatt lakó Hauck néni fehér zsebkendőt lobogtatott feléjük, s köszönt illendően:
– Isten hozta magukat
Az út közepéről a tiszt (valószínűleg kárpátaljai volt, mert tudott magyarul) odaszólt neki:
– Vártak már bennünket?
– Igen, nagyon. – mondta Franciska néni.
– Maguk németek, vagy magyarok? – kérdezte a tiszt.
– Magyarok vagyunk, – mondta a néni, természetesen svábos akcentussal.
Nagyapám fitymálóan nyugtázta a roló résein át kukucskálva: „Na ezek se lesznek sokáig itt.” Többször az orra alá dörgöltük, mekkorát tévedett.
70 éve, 1944. szeptember 14-én Mahler Flóriánné egy kis csomagot s benne egy levelet küldött fiának Elekről, mert -mint írta- „most lehet küldeni, lehet, hogy később megint nem”.
Az íráshoz kevéssé szokott kéz aggodalommal vegyes bizakodással számol be a családi események mellett az általános helyzetről.„ …eddig semmi baj nem volt. Mert úgy halljuk, hogy már Aradon vannak. Eddig símán ment, ha csak ezentúl nem lesz rosszabb.” Tudjuk sajnos, hogy reménye nem teljesült, szeptember második felében a 20. század véres eseményei Eleket se kímélték, mi több, az itt élők hatványozottan részesültek a szörnyűségekből.
Elek 20. századi történelmének egyes korszakait többen, többféle ideológiai megközelítésben próbálták már feldolgozni, de még mindig sok a homályos pont. Segít/ segíthetne/ segített volna (?) ebben az „oral history”, az elbeszélt történelem, a szemtanúk, az események elszenvedőinek vallomásai. De sokakban máig él a félelem: a tragédiák, szenvedések, megaláztatások 1944-45-46-ban oly gyorsan követték egymást Eleken, hogy a bizalmatlanság sokakban ma is erősebb a közlésvágynál. Pedig fontos lenne, hogy az unokák, dédunokák korosztálya végre tisztán láthasson, s éberen őrizze illékony kincsünket, a békét!
Az „elekfotó” több írása is foglalkozik a korszakkal:
https://elekfoto.com/2014/02/10/reszlet-egy-megjelenes-elott-allo-konyvbol/
https://elekfoto.com/2013/02/24/bekescsaba-bombazasa/
https://elekfoto.com/2012/11/02/elek-hosei-1944-ben/
Továbbra is „tabu téma”viszont a Volksbund eleki jelenléte. Zielbauer György tanulmánya (1.)segíthet a tájékozódásban, de a jelenség emberi oldalára, arra, hogy valaki miért lett, vagy miért nem lett tagja a kulturális szervezetként induló egyesületnek, nem kapunk magyarázatot. Pedig a (kis)embereket abban a korban is gyakran megtévesztették, kihasználták kiszolgáltatottságukat, hiszékenységüket. Sokan elsősorban az ígért anyagiak és nem ideológia alapján hoztak döntéseket. Volt, aki -elmondása szerint- azért nem lépett be a „Bund”-ba, mert „inkább másra költötte a tagdíj árát”, más viszont azért választotta a tagságot, „mert egy kerékpárt ígértek”neki. Persze létezett másféle ok is.
Kevéssé ismert viszont, hogy sokan felismerték a szervezet veszélyeit. 1943-ban indult a Volksbunddal és az erőszakos németesítéssel szembeforduló „Hűséggel a Hazához” mozgalom, melynek eleki vezetője Hauck Mátyás tanító volt. Ehhez az összefogáshoz ’43 nyarára mintegy 400 fő csatlakozott.
Az 1946-ban 16 évesen Németországba „kitelepített” Franziska Niedermayer így emlékezik ezekre a keserves évekre:
„A volksbundosokból többeket elvittek, a magyarok internálták őket. Vezetőjüket, egy Mezőberényből származó embert, a Batthyányi utcában lelőtték. A hangadók közül viszont sokan már korábban elmenekültek.”
“Sarlós Boldogasszony ünnepén a római katolikus egyház arról az eseményről emlékezik meg, amikor Szűz Mária (méhében Jézussal) meglátogatta unokatestvérét, az ugyancsak gyermeket (Keresztelő Jánost) váró Erzsébetet. Az ünnep liturgikus neve ezért: „Szűz Mária látogatása Erzsébetnél” vagy latinul: Visitatio Beatae Mariae Virginis. A 13. századtól július 2-án tartották, egészen a II. vatikáni zsinatig, amikor is május 31-re helyezték át. Azonban néhány országban – így Magyarországon is – napjainkban is július 2-án ünneplik. S mivel ez a nap az aratás kezdetének ideje, ezért magyarul a sarlós Boldogasszony nevet viseli.”
Mária látogatása Erzsébetnél
(M. S. mester, 1500-1510 körül)
„Jövőre kimegyek az eleki búcsúra, s amiért az unokám nyúl, mindent megveszek neki” – mondta 1977 nyarán ismerőseinek Mester György. Kívánsága sajnos nem teljesülhetett, az első unoka három héttel a nagyapa váratlan halála után érkezett.
A mondat – a személyes vonatkozáson túl – azt is jelzi, milyen fontos „jeles nap” volt egykor az elekiek, így az ő életében is a templombúcsú, a „khervai”/Kirchweih . (A német szó a templom felszentelésére, védőszentjére utal.)
„Bár a búcsú időpontja a legnagyobb dologidőre, az aratásra („tr snid”) esett, mégis erősen tartották. Az egyházi ünneplésen túl elsősorban a lakmározás és szórakozás jellemezte. Messze vidékről összegyűlt az atyafiság, különösen az Elekről elszármazott almáskamrásiak és a szomszédos Ottlakán élő rokonok látogattak haza. A vendéglátást nagy készülődés előzte meg. Kimeszelték, kitakarították a házat. Az udvart a gyerekek tették rendbe, munkájukért néhány krajcárt kaptak a nagy ünnepre. Az asszonyok csirkét, tyúkot, libát vágtak, a férfiak csapra verték a hordót.
Régen délelőtt a községi fúvószenekar, később a leventezenekar adott térzenét.A templom és a községháza melletti sátrakban édességek, játékok várták a gyerekeket, a vásártéren körhinta, céllővölde a fiatalokat. Búcsúfiát („khervaistik”) a lányok vettek a fiúknak. A férfiak délután kimentek a határba, hogy megnézzék, kezdődhet-e az aratás.
Este rendezték a híres „búcsúbál”-at („khervaibal”) a Nagyvendéglőben, az Ipartestület épületében, a Kultúrházban.
A népes vendégseregre jó példa a nemrég kapott kép is.
(Az első sorban jobbról a második a vendéglátó, Theresia Post (szül. Zielbauer, 1864-1948, Elek) jobbra testvére, balra Theresia Post (szül. Jäger), mellettük a Szolnokról, ill. Temesvárról érkezett „Gyuri bácsi” és „Tóni bácsi” feleségével.
A hátsó sorban a 16! unokából három: a jobb szélen Mahler/Mester Magda (Gyöngyösi Jánosné), középen id.Franz Post, balról a második Mahler/ Mester György. Mahler Magda mellett Lakos Endre Szegedről (később papként Eleken is tanított), a bal szélen Zombori (Zielbauer?) István Sopronból.)
Köszönjük a képet és az információkat a Németországban élő Franziska Niedermayernek (szül. Japort), Theresia Post 15. unokájának!
Különös jelentősége van az eleki búcsúnak az 1946-ban elűzöttek körében: Németországban ezen a napon évente redszeresen találkoztak/ találkoznak az egykori elekiek. Sajnos az „első generációból” már egyre kevesebben tudnak részt venni a Leimen-Sankt Ilgenben megrendezett „Eleker Kirchweih”-on.
1966-ban, a kiűzetés 20. évfordulóján Heidelbergben tartották az elekiek az almásiakkal együtt az összejövetelt. Erre Mester György is hivatalos volt, de mivel „56-os előélete” miatt nem kapott útlevelet a belügyi hatóságoktól, helyette felesége és lánya utazhattak egy felejthetetlen hónapra Nyugat-Németországba, az unokatestvér, Franz Post meghívásának köszönhetően.
Ma már hihetelennek tűnik, de Magyarországról ekkor csak meghívólevéllel lehetett „Nyugatra” utazni. A vendéglátó küldte a vonatjegyet, gondoskodott a szállásról, ellátásról, hiszen személyenként csak 5 dollár „költőpénzt” lehetett hivatalosan átváltani.
„Hol van az az „Urlaub”, hogy mindenki oda szeretne utazni?”-tudakoltam Post Feri bácsitól a heidelbergi búcsúból Sandhausen felé utazva. A kérdés nagy derültséget váltott ki, de hát a 60-as években sem a magyarországi német nyelvkönyvekben, sem a hétköznapokban nem az volt a központi kérdés, hogy „Hová menjünk nyaralni?”
Mester Klára
Forrás: Wikipédia
Mester György: Jelesnapi szokások az eleki németeknél
Nemrég került a kezünkbe a Békés Megyei Hírlap 1990 június 26-i számából származó, tehát immár 24 éves cikke, a főtéren álló szökőkút “Rézi” illetve más források szerint “Liesi” szobráról, és az annak egykoron “modellt álló” eleki lányról, Regős Annáról. A továbbiakban a cikk szövegét közöljük – ahol eltér az eredetitől, külön jelölve.
“Ha otthon vagyok, biztos nem engedem”. – A szobor és modellje Eleken
“Régi sváb szokás a böjtközi ünnep. A húsvét előtti negyvennapos tilalmi időt szegik meg ezzel néhány óra erejéig, úgy, hogy megülik a böjt közepét: vigassággal, kolbászos rántottával emlékeznek meg arról, hál istennek túl vannak a felén…
Az eleki sváb legények ilyenkor megkoszorúzták a falu kútján lévő “Neptun-szobrot”. Nem is akármit, hanem egy tojáshéjfüzért akasztottak a nyakába. Így ment ez évről évre, mígnem egyszer – egész pontosan 1938-ban – megtörtént a baj. Ki tudja: a szobor öreg szíve nem bírta tovább elviselni ezt a visszatérő kajánkodást, vagy csak az idő tette vele a dolgát, esetleg a koszorúzók nem vették figyelembe előrehaladott korát, s nem megfelelően bántak vele, mindenesetre a szobor ledőlt, ripityára tört, a kút pedig dísze nélkül maradt. A legények nem voltak olyan beijedős-megfutamodós fajtából valók: elmentek a falu bírájához, elmondták neki, mi történt, s fel is ajánlották, hogy faragtatnak egy másikat az összetört szobor helyébe. A bíró azt javasolta, hogy ha már így alakult a dolog, ezután ne a tengeristen ábrázatja díszítse a falu régi-régi kútját, hanem egy népviseletbe öltözött eleki lány alakját faragtassák ki.
Ez a bíró jó barátságban volt a helybéli földműves Regős családdal. Meg is kérdezte rögtön az édesapát, nincs-e kisebbik lányáról egy ilyen, népviseletes fénykép, mert akkor azt adják mintául a kőfaragónak.
– Hát így kerültem én a kút tetejére – mondta a 70 esztendős Regős Anna néni, akit eleki otthonában kerestünk fel. – 16-17 éves lehettem akkor. Nem is én voltam igazából lényeges, hanem a népviselet, azt akarták megörökíteni. Apám úgy adta oda a fényképemet, hogy nem is tudtam róla, ugyanis nem voltam otthon. Amikor hazaértem, és elmondták nekem az esetet, még sírtam is. Röstelltem nagyon a dolgot, hogy majd kicsúfolnak, felvágósnak tartanak. Végül is nem mondott rám senki semmi rosszat. Azt a fényképet nem tudom megmutatni, ott maradt a kőfaragónál. Hogy őt hogy hívták, arra sem emlékszem. Mindenesetre nem eleki volt, az biztos, mert akkor ismerős lenne.
1914. június 28-án 10 óra 45 perckor Szarajevóban egy szerb terrorista meggyilkolta az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot és feleségét, majd egy hónapra rá kitört az I. világháború, ami főképpen a nagyhatalmi ellentétekkel magyarázható.
Az egykori trónörökös különben nem volt nagyon népszerű, Magyarországon pedig különösen nem. Ferenc Ferdinánd rangon alul nősült, így a feleségével nem mindenhol jelenhetett meg a nyilvánosság előtt, a katonai rendezvények azonban kivételnek számítottak.
A legtragikusabb, az egyoldalú határmódosítások mellett azonban mégis az, hogy az akkori győztesek, főképpen Franciaországnak köszönhetően olyan világpolitikai helyzetet teremtettek, melynek következtében Európa népei a XX. században három diktatúra (fasizmus, nácizmus, kommunizmus) “áldásos” tevékenységeit is megismerhették hosszabb-rövidebb ideig!
A boldog békeidők Eleken (is) 1914. július 26-án értek véget, amikor is kihirdették az általános mozgósítást, amire augusztus 24-27-én került sor.
A háborúnak “köszönhetően” Eleken az a szokás alakult ki, hogy a nők fekete öltözetet viseltek.
Az eleki katonák ott voltak a legtöbb nagy európai fronton, vagyis Oroszországban, a Balkánon, de az olasz harcmezőkön is. A többnyelvűségük miatt “keresettek voltak” az eleki tisztek, altisztek, bakák is.
A nagy háborúba 1018 katonát soroztak be Elekről, ami az 1910. évi össznépesség 14%-t jelentette, amiből 143 volt a hősi halott.
1924 óta a temetőben, de immáron mind a két világháború hőseinek dicsőségét hirdeti emlékmű.
Az 1945-ös május elsején készült a következő fotó. Középen a világos kabátban, fehér hajjal a már bemutatott sokoldalú műszerész, Mag József állt, aki ez idő tájt már éppen bíró volt Eleken.
Köszönjük a szép képet Császárné Sólyom Juditnak, Mag József unokájának!
Hammer Rudolf az eleki Jézus Szíve Gyógyszertár első gyógyszerésze volt.
1895-ben született Eleken. 1916-tól 1922-ig orosz fogságba esett, Tomszkban gyógyszerész gyakornokként dolgozott egy kórházban. Diplomáját 1924-ben Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerezte meg kitűnő eredménnyel.
1926-ban feleségül vette az eleki születésű Hammer Alojziát. Négy gyermekük született: Rudolf(1927), Lívia(1930), Stefánia(1936), Zsuzsanna(1940). Felesége házának üzlethelyiségeiből alakította ki a mai gyógyszertár helyiségeit Jézus Szíve Gyógyszertár néven. Patikusként Eleken 1950-ig dolgozott az államosításig.
elekfoto 